Az 1956-os év meghatározó volt Közép-Kelet-Európa második világháború utáni történelmében. 1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) XX. kongresszusán Nyikita Szergejevics Hruscsov főtitkár elmondta az azóta híressé/hírhedtté vált jelentését a sztálini korszak egy szakaszáról és az 1953. március 5-én meghalt diktátor, Joszif Visszarionovics Sztálin túlkapásairól. A Hruscsov-jelentés azonban nem tért ki a vörös terror minden részletére, hiszen a szovjet befolyás (és vele együtt a Vörös Hadsereg megszállása) alatt álló közép-kelet-európai államokban lezajlott bűnökről szó sem esett.1 A zárt ajtók mögött felolvasott jelentés 1956 nyarán már megjelent angolul a The New York Times június 4-i lapszámában, és két nappal később franciául is a párizsi Le Monde hasábjain. Bár a jelentés hiányos, mégis gyökeresen megváltoztatta a nyugati világ nézeteit a kommunizmusról. Már nem a szélsőjobb elleni szövetségest, hanem az új ellenséget látták benne.2
A Hruscsov-jelentés természetesen Közép-Kelet-Európában is éreztette hatásait, a legerőteljesebben Magyarországon és Lengyelországban. Ebben a két országban megkezdődtek azok a párton belüli viták, amelyek a sztálinista vezetők félreállítására törekedtek. Ezzel szemben AntonínNovotný Csehszlovákiájában és Gheorghe Gheorghiu-Dej Romániájában a jelentés hatásai alig érződtek. Utóbbi államban a Román Munkáspárt (RMP) 1956. március 23. és 25. között megtartott plenáris ülésén Gheorgheiu-Dej bírálta ugyan Sztálint és a személyi kultuszát, de egy szót sem szólt a Hruscsov-jelentésről.3
Az erdélyi magyar értelmiségi elit és a sajtó a forradalom előtt és alatt
1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem pártalapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság.4 Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit.5 Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése.6 Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.7
1956. szeptember 29–30-án a kolozsvári és marosvásárhelyi írók, költők, irodalmi szerkesztők (Szilágyi András, Szabédi László, Sütő András, Kányádi Sándor, Marton Lili, Méhes György és sokan mások) és központi, illetve helyi pártvezetők tartottak gyűlést, amelyen kérdések vetődtek fel az erdélyi magyar közösséget érintő problémákról, az irodalomról és a sajtóról is. Emellett a gyűlés rávilágított a kollektivizálás és a kuláktalanítás problémájára, a személyi kultusz vártnál lassabb felszámolására és a párton belüli sérelmekre. A gyűlésen felszólalók beszédeikben a nemzetiségi kérdéskört is tárgyalták. Szilágyi András szerint a román nyelvvizsga miatt a magyar felvételizők hátrányosabb helyzetben voltak, mint a román társaik. Szerinte az inaslegények kiválogatása nemzetiségi alapon történt, és nem hozzáértés szerint.8 A gyűlés legmeghatározóbb beszédét Szabédi László tartotta. Sérelmei között találjuk az erdélyi magyarság kérdéseinek nyilvános megvitatásának hiányát. Szabédi kijelentette, hogy a magyar nyelv második hivatalos nyelvként legyen kezelve a magyarlakta területeken.9 A gyűlésen nem mindenki értett ezekkel egyet. Papp Ferenc azért nem értett egyet Szabédival, mert elgondolásai akadályoznák a békés együttélést. Hajdu Zoltán szerint a gyűlés nem segítette elő a magyarok és románok barátságát.10
Három héttel a gyűlés után, 1956. október 23-án kitört Budapesten a forradalom. A budapesti eseményekről a romániai lakosság a sajtóból (helyi újságokból és a rádióból) értesült. A romániai sajtó kerülte a forradalom kifejezést, inkább a korszellemnek megfelelően az ellenforradalom és magyarországi események kifejezéseket használta. 1956. október 25-étől, a budapesti Kossuth Rádió akkori, kezdeti szellemiségét átvéve, fasiszta támadásról számolt be a romániai sajtó. Ezen a romániai állásponton semmit sem változtatott Nagy Imre október 28-i nyilatkozata, amelyben bejelentette, hogy a népfelkelés nem ellenforradalom. Ettől kezdve vált a Kossuth Rádió hitelessé.11
A Marosvásárhelyen megjelenő Vörös Zászló a nyilatkozat napján arról cikkezett, hogy ellenforradalmár-huligánok kórházakat támadtak meg, és mentőautókban tettek kárt. Egy szó nem esett a forradalom győzelméről vagy a miskolci rádió adásáról, amelyben követelték a Vörös Hadsereg mihamarabbi kivonását. A Vörös Zászló október 30-án közölte a hivatalos román álláspontot: a keleti blokk országainak egysége és szolidaritása nem bontható meg az imperialista körök tevékenységével.12 A csehszlovák és román sajtó még november 2-án is ezt az álláspontot közvetítette, és november 4-én a második szovjet támadás hírére, az erdélyi magyar elit „fellélegzett”.
Hivatalos állásfoglalás. A Lelkiismeretünk parancsszava című kiáltvány
1956. november 4-én a Vörös Zászló lehozott egy Lelkiismeretünk parancsszava című nyilatkozatot, amelyet Fazekas János, a kommunista korszak legbefolyásosabb erdélyi magyar kádere javaslatára szerkesztettek meg. Fazekas a visszaemlékezésében kijelentette, hogy ő szükségesnek tartotta: legyen egy ilyen dokumentum, amelyben a Magyar Autonóm Tartomány magyar kulturális elitje kifejti, hogy párthű, nem nacionalista, és Erdélyt sem adná el senkinek. Fazekas János szerint a Lelkiismeretünk parancsszava védőpajzsként szolgált éveken keresztül a magyar íróknak, akiket már 1956-ban le akart tartóztatni a Securitate. A nyilatkozatot az Előre is lehozta november 6-án, Sütő András és Gálfalvi Zsolt tiltakozása ellenére. Mivel a szöveg hangvétele megegyezett a romániai hatalmi állásponttal és Gerő Ernő beszédével, több író is kérte, hogy ne jelenjen meg a neve az aláírók között. Egyikőjük tiltakozását sem vették figyelembe.13 A Lelkiismeretünk parancsszava című kiáltványt olyan írók írták alá, mint dr. Antalffy Endre, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, Sütő András, Tomcsa Sándor, Kemény János és Molter Károly. Melléjük sorakoztak fel az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi fiókjának munkatársai (Balázs Lajos, dr. Kócziány László és dr. Szász Béla) és az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztői (Metz Erzsébet, Sátán Margit és Siklódi Sándor) is.14
Ez a kiáltvány mutatja be a legjobban az erdélyi magyar elit és a sajtó hivatalos viszonyát az 1956-os forradalommal kapcsolatban. A Gerő Ernő által kialakított narratíva szinte szó szerint visszaköszönt a fentebb említett újságok és az Igaz Szó hasábjain, az aláírók neve felett, ekképpen: „A garázdálkodó nyilasok réme kísért Magyarország felett! A pokol szabadulhat rátok, ha most engedtek, ha nem véditek meg a szocialista Magyarország kommunista pártját s a párt szent ügyét: a szocialista Magyarországot! Mi, a Román Népköztársaság hűséges gyermekei, románok, magyarok veletek vagyunk, hiszünk bennetek, hiszünk harcotok végső győzelmében, hisszük, hogy visszaállítjátok a dolgozók hatalmát, hogy ismét feltűzitek gyáraitokra az ember ötágú, vörös csillagát.”15
Ellenállási mozgalmak Erdélyben
Mielőtt bemutatnék néhány erdélyi mozgalmat, amelyeket az 1956-os magyarországi események inspiráltak, fontosnak tartom leszögezni, hogy Erdélyben sehol nem alakult ki fegyveres összetűzés az események során, egyetlen puska sem dördült el.
Bár Románia utcáin nem folyt vér 1956-ban, mint Lengyelország és Magyarország esetében, a román egyetemvárosok (Kolozsvár, Temesvár, Brassó, Bukarest és Iași) diákságát megtizedelték a letartóztatások, elítélések. A középiskolás és egyetemi tanulók mellett az elítéltek között találhatunk katonákat, munkásembereket és értelmiségieket egyaránt. Az értelmiségiek többségét tanárok és lelkészek (felekezettől föggetlenül) alkották. 1957 januárja és 1959 júliusa között nagyszabású koncepciós perekben 19 jelentősebb magyar ellenállási mozgalom 374 tagját ítélték el, ebből 12 vádlottat halálra.16
A Dávid Gyula által szerkesztett és 2006-ban kiadott életrajzi adattár 60 olyan rendszerellenes csoportról számol be, amelyek többsége a forradalommal rokonszenvezett, és a megtorlás során súlyos büntetéseket róttak ki rájuk.17 Ismertetni szeretném a Bolyai Egyetem körül zajló, majd perrel végződő három eseményt, a baróti csoport határátlépési akcióját, a temesvári diákgyűlést és négy, többségében fiatalok által alkotott szervezetet (a csíkszeredai Puskás-csoportot, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét, a Székely Ifjak Társaságát és a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét), amelyekre mind hatással voltak a budapesti események.
A Bolyai Egyetem bölcsészhallgatói még a forradalom előtt kidolgozták karuk Diákszövetségének tervezetét: követelték az egyetemek autonómiáját, kapcsolatokat más, külföldi egyetemek diákságával, az orosz nyelv és a marxizmus oktatásának korlátozását. Az 1956. november 17-i letartóztatás után, 1957. február 27-én a kolozsvári Katonai Bíróság a tervezet négy íróját (Várhelyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán hallgatókat) összesen 18 év börtönbüntetésre ítélte. Utóbbi kettő a rájuk szabott három–három év börtön után még két–két évet töltöttek a bărăgani kényszerlakhelyen.18 A 2. Bolyai-csoport ellen a vád a magyar forradalommal való egyetértés és az 1956. november elsejei tüntetésnek minősített koszorúzás volt. A perben Dávid Gyulát (az adattár szerkesztőjét) hét, Páskándi Gézát hat évre ítélték el. Páskándi Géza kapcsolatba került az EMISZ-perben elítélt Nyitrai Mózes unitárius lelkésszel, és az unitarizmusról, Dávid Ferenc koráról beszélgettek. Talán ezek szolgálták az alapot a drámaíró Vendégségben című művéhez.19 A harmadik elítéltnek, Bartis Ferencnek külön tárgyalása volt, ő is hét évet kapott.20 A harmadik Bolyai-perben a vádak szinte azonosak voltak a másodikkal (a forradalommal való együttérzés, magyarországi lapok terjesztése a forradalom alatt és a Házsongárdi temetőben megrendezett „tüntetésen” való részvétel). A letartóztatások 1958 augusztusában voltak, az ítélethirdetés 1959 február-márciusában volt. Az öt vádlottat (Varró János és Lakó Elemér tanársegédeket, valamint Péterfy Irén, Vastag Lajos, Páll Lajos képzőművészeti főiskolás hallgatókat21) összesen 55 évre ítélték el.22 E három per (és a kolozsvári Protestáns Teológiát érintő kirakatperek) előzte meg a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem önállóságának erőszakos megszűntetését és 1959-ben történő egyesítését a Victor Babeșről elnevezett tudományegyetemmel.23
1956. november 8-án négy fiú (Józsa Árpád Csaba és Bíró Benjámin 10. osztályos, Kovács János és Moyses Márton 9. osztályos diákok) a baróti középiskola bentlakásából nekivágtak a román–magyar határnak, hogy azon átszökve segítsék a magyar szabadságharcosokat. Elhatározták, hogy a két idősebb fiú előremegy a határsávban, a két fiatalabb pedig követi őket. Moyses és Kovács eltévedtek a határ innenső oldalán, és hazaindultak. Józsa Árpád Csaba és Bíró Benjámin november 11-én jutott át Magyarország földjére.24 Józsa Árpád Csabát 1957. március 12-én hivatták a rendőrségre, két nap múlva letartóztatták, március 15-én vitték át őt és Bíró Benjámint a nagyváradi Securitatéra. Tiltott határátlépés vádjával Józsa Árpád Csabát három, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.25 Józsa Árpád Csaba 1960. március 17-én, büntetését napra pontosan leülve szabadult Szamosújvárról. Bíró Benjáminnal nem tudni, mi történt. Kovács János Brassóban munkásemberként leélte az életét. Moyses Mártont 1960-ban elsőéves bölcsészhallgatóként tartóztatták le rendszer elleni uszítás vádjával. Elsőfokon hét, fellebbezés után két évet kapott. Szabadulása után nem kapott képességeinek megfelelő munkát. 1970. február 13-án, pénteken a brassói kommunista párt székháza előtt benzinnel leöntötte, és felgyújtotta magát. 1970. május 15-én, 29 évesen belehalt égési sebeibe.26 Az akkori kommunista hatalom mindenhol a keleti blokkban megpróbálta eltitkolni ezeket az eseteket, az önégetéssel tüntetőket pedig nyugati ügynököknek vagy őrülteknek nyilvánította.27 Moyses Márton a kórházi ágyán azt mondta húgának, hogy úgy akart meghalni, mint a cseh fiú (egyértelmű utalás Jan Palachra), azt hitte, azonnal meghal. Ha tudta volna előre a háromhónapnyi szenvedését, nem az önégetést választja tiltakozási formaként. E szavakból látszik, hogy Moyses Márton haláláig ép elmével gondolkodott, írattatta a kérvényeket, hogy kapjon normális kezelést.28
Az 1956. október 30-án temesvári egyetemi hallgatók (többségük román és sváb volt) nagygyűlést tartottak, ahol rokonszenvüket fejezték ki a forradalmárokkal szemben, követelték a szovjet csapatok kivonását Romániából és Magyarországról, a beszolgáltatások enyhítését, béremelést és az egyetem autonómiájának biztosítását. A Securitate 3000 diákot hallgatott ki, a társaik letartóztatása ellen tiltakozó tüntetést brutálisan feloszlatták.29 A perben egy tanársegédet és 30 diákot ítéltek el. Az elítéltek között egy magyar volt, Nagy László.30 Őt a temesvári Katonai Bíróság egy év börtönbüntetésre ítélte, a megkezdett egyetemi tanulmányait csak 1965-ben fejezhette be.31
Csíkszeredában Puskás Attilát öt tanártársával és öt diákkal ítélték el a rendszerellenesnek minősített diákversek, valamint a diákoknak a magyar forradalom alatt és után mutatott magatartása miatt. Az 1959 szeptemberében hozott ítélet értelmében a 11 vádlottat összesen 94 évre ítélték.32
Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) egy Brassóból kiinduló, Erdővidékre és a Homoród mentére kiterjedt szervezkedés volt. A tagok többsége unitárius lelkész, teológus vagy brassói fiatal munkás volt. Létre akartak hozni egy egész Erdélyre kiterjedő magyar ifjúsági szervezetet, amelynek célja a kisebbségi panaszok felleltározása és a nyugati közvélemény elé tárása lett volna. 1957. március 15-én néhány tagja megkoszorúzta a Petőfi-emlékművet Fehéregyházán. A letartóztatások 1958 augusztusa és 1959 februárja között történtek. A tárgyalások három csoportban zajlottak.33 A 79 elítélt összesen 1129 évet kapott.34
Sepsiszentgyörgyön az eseményekkel együttérző mikós diákok (a Székely Ifjak Társasága) 1957. március 15-én megkoszorúzták az 1848-as forradalom emlékművét. 1958-ban ezt meg akarták ismételni, ekkor egy részüket a Securitate letartóztatta. A többiek is erre a sorsra jutottak a hónap végéig. Az 1958. június 3-án lezajlott tárgyaláson kilenc fiatalra összesen 98 év börtönbüntetést szabtak ki. Másik három társuk csak vizsgálati fogságba került.35
Nagyváradon 1956 őszén létrejött a Szabadságra Vágyó Ifjak csoportja. Szerettek volna csatlakozni a magyar forradalomhoz. Tevékenységük azonban kifulladt a röpcédulázásban és a jelszavak falra festésében. Az 1961. szeptember 18. és 20. között zajló tárgyaláson a szervezetté nyilvánított csoport 59 tagját 540 év börtönbüntetésre ítélték.36
Az erdélyi 1956-os események miatt elítélt politikai foglyok nyugati nyomásra 1963–64-ben közkegyelemben részesültek.37
Összegzés
Romániában az 1956-os év történései (a Hruscsov-jelentés, a lengyel és a magyar események) nem eredményeztek komoly összeütközést a rendfenntartó szervek, az állambiztonsági szervek és a civil lakosság között. Bár merültek fel ellentétek a rendszerrel kapcsolatban már 1956 szeptemberében is, de ezek nem hoztak lényeges változást. A romániai sajtó egyértelműen szélsőséges jobboldali ellenforradalomnak nevezte a budapesti eseményeket, átvéve a Gerő Ernő által használt kifejezéseket. A Magyar Autonóm Tartomány irodalmi elitje közölte ugyan hivatalos állásfoglalását a Lelkiismeretünk parancsszava című kiáltványban, ám nem mondható biztosra, hogy ezt komolyan is gondolták, s hogy nem félelemből írták alá.
Kijelenthető, hogy az erdélyi megmozdulásokat többségében a fiatalok idézték elő, találták ki, tudva azt, hogy pár száz kilométerre tőlük ezért az ügyért meghalnak velük egykorúak is a Corvin közben vagy a Széna téren. E tudás és cselekvéssorozat hatására hosszú börtönéveket kaptak. A bíróságot nem érdekelte, hogy e szervezkedések többsége hamar kifulladt, az ítéletet kimondták, s azon csak kis mértékben lehetett változtatni.
Bibliográfia
Szakkönyvek
Benkő Levente – Papp Annamária – Vig Emese: Erdélyi srácok. Kolozsvár, 2018, Exit Kiadó.
Benkő Levente: Bűn volt a szó. Moyses Márton és 1956. Kiskunmajsa, 2017, Pongrátz Gergely 56-os Közhasznú Alapítvány.
Dávid Gyula (szerk.): 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. 1956–1965. Kolozsvár, 2006. Erdélyi Múzeum-Egyesület – Polis Könyvkiadó.
Tanulmányok
Benkő Levente: Az erdélyi magyar értelmiségi elit és 1956. In: Benkő Levente (szerk.): Hatvan évvel a magyar forradalom után. Kolozsvár, 2016, Polis Kiadó. 67–89. o.
Dávid Gyula: A forradalmi lelkesültségtől a fortélyos félelemig. A Bolyai Egyetem utolsó három éve (1956–1959). In: Benkő Levente (szerk.): Hatvan évvel a magyar forradalom után. Kolozsvár, 2016, Polis Kiadó. 49–66. o.
Pál-Antal Sándor: 1956 ősze Marosvásárhelyen. In: Benkő Levente (szerk.): Hatvan évvel a magyar forradalom után. Kolozsvár, 2016, Polis Kiadó. 91–133. o.
Múzeumi ismertető
Dávid Gyula: A Romániai Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékháza. Sepsiszentgyörgy, 2014, T3 Kiadó–Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna Megyei Szervezete.
Korabeli sajtótermék
Igaz Szó. 4. évf. (1956), 11. szám (1956. november). 1651. o. [http://digiteka.ro/readme/8/27039/1] (megtekintve: 2021. 09. 08.).
Visszaemlékezés
Nyitrai Mózes: Nyolcvan év. In: Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes: Palástban. Lelkészek szórványban. Marosvásárhely, 2001, Mentor Kiadó. 189–475. o.
Jegyzetek
1 Benkő Levente: Az erdélyi magyar értelmiségi elit és 1956. In: Benkő Levente (szerk.): Hatvan évvel a magyar forradalom után. Kolozsvár, 2016, Polis Kiadó. 69. o.
2 Uo. 70. o.
3 Uo. 71. o.
4 Uo. 73. o.
5 Uo. 74–75. o.
6 Uo. 75. o.
7 Uo. 72–73. o.
8 Uo. 75–76. o.
9 Uo. 77–78. o.
10 Uo. 82. o.
11 Uo. 83–84. o.
12 Uo. 85–86. o.
13 Pál-Antal Sándor: 1956 ősze Marosvásárhelyen. In: Benkő Levente (szerk.): Hatvan évvel a magyar forradalom után. Kolozsvár, 2016, Polis Kiadó. 130–131. o.
14 Benkő Levente: Bűn volt a szó. Moyses Márton és 1956. Kiskunmajsa, 2017, Pongrátz Gergely 56-os Közhasznú Alapítvány. 53–54. o.
15 Igaz Szó. 4. évf. (1956), 11. szám (1956. november). 1651. o. [http://digiteka.ro/readme/8/27039/1] (megtekintve: 2021. 09. 08.).
16 Dávid Gyula: A Romániai Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékháza. Sepsiszentgyörgy, 2014, T3 Kiadó–Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna Megyei Szervezete. 8. o.
17 Dávid Gyula (szerk.): 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. 1956–1965. Kolozsvár, 2006. Erdélyi Múzeum-Egyesület – Polis Könyvkiadó. 31–46. o.
18 Uo. 32. o.
19 Nyitrai Mózes: Nyolcvan év. In: Nagy Ödön – Hermán János – Nyitrai Mózes: Palástban. Lelkészek szórványban. Marosvásárhely, 2001, Mentor Kiadó. 415. o.
20 Dávid: 1956 Erdélyben... 34. o.
21 Dávid Gyula: A forradalmi lelkesültségtől a fortélyos félelemig A Bolyai Egyetem utolsó három éve (1956–1959). In: Benkő Levente (szerk.): Hatvan évvel a magyar forradalom után. Kolozsvár, 2016, Polis Kiadó. 63. o.
22 Dávid: 1956 Erdélyben... 40. o.
23 Dávid: A Romániai Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékháza... 9. o.
24 Benkő Levente – Papp Annamária – Vig Emese: Erdélyi srácok. Kolozsvár, 2018, Exit Kiadó. 30–32. o.
25 Uo. 37–39. o.
26 Uo. 40–41. o.
27 Benkő: Bűn volt a szó... 8. o.
28 Uo. 201. o.
29 Benkő – Papp – Vig: i. m. 11. o.
30 Dávid: 1956 Erdélyben... 32. o.
31 Uo. 254. o.
32 Uo. 41. o.
33 Uo. 39–40. o.
34 Benkő – Papp – Vig: i. m. 9. o.
35 Dávid: 1956 Erdélyben... 37. o.
36 Benkő – Papp – Vig: i. m. 11. o.
37 Uo.
