Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Ady Endre és „a magyar lelkek forradalma”

Amikor magyar irodalmi forradalomról beszélünk, szinte azonnal a reformkorban találjuk magunkat a Petőfi Sándor, Fáy András, Sárosi Gyula fémjelezte korszakban; és talán eszünkbe se jut az, hogy a boldog békeidők utolsó évei ágyaztak meg a magyar irodalom 20. századi nagy forradalmának.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. De megemlíthetjük a kőszínházat, a kabarékat és orfeumokat, a fontos szabadkőműves páholyokat, a város fejlődésében kulcs­szerepet játszó zsidóságot, az uradalmi és püspökségi birtokokat, a tudós főpapokat és a jogakadémiát. Várad ezekben az időkben megannyi (szub)kultúra, kezdeményezés és etnikum olvasztótégelye lett, párhuzamos világok fértek meg egymás mellett Szent László városában.

Nagyvárad, az ország keresztmetszete

A párizsi tanulmányaiból hazatérő, budapesti, majd székesfehérvári időszak után 1908-ban Nagyváradra kerülő irodalomkritikus és publicista Szabó Dezső így festette meg az akkori Váradot: „az ország egyik legérdekesebb városa volt. Mintegy szintézise vagy keresztmetszete az egész országnak. Megvolt benne minden ellentét, minden szolidaritás, minden széthúzás. Központjában könnyen hihette az ember, hogy Budapest egyik nagyon előkelő negyedében van. Jobb kávéházai egészen fővárosi arányúak voltak, amelyekben mindazokat az európai hírlapokat és folyóiratokat meg lehetett kapni, amelyeket a pesti kávéházak nyújtottak.”

A dualizmus kori kávéházakba nemcsak szórakozni és csevegni jártak, hanem megvitatni a legújabb híreket, a vendéglátóhelyek asztalainál nemegyszer fontos döntésekről határoztak. Péter I. Zoltán Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében című kötetében arról ír, hogy a bőrdíványos asztaloknál jól szituált polgárok, ügyvédek, kereskedők olvastak újságot, a főfronton elegáns urak mulatták az időt szép hölgyek társaságában, a külső sarokban huszártisztek és snájdig urak foglaltak helyet, a zöldhuzatos asztaloknál a komoly arcú férfiak kártyáztak, a sarokban lévő nagy kerek asztalnál pedig többnyire újságírók ültek.

A monarchiabeli pezsgő kávéházi élet, a dualista korszellemet meghatározó modern ipari és gazdasági gondolkodás, valamint Nagyvárad szellemi, kulturális és pénzügyi „tőkéje” is kellett ahhoz, hogy a város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeérjenek. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. Volt kollégái közül Babits Mihály és Balázs Béla is igent mondott a felkérésre, a Holnap Irodalmi Társasághoz rajtuk kívül Ady Endre, Dutka Ákos, Emőd Tamás és Miklós Jutka csatlakozott. Bár a Holnap Irodalmi Társaság jogilag csak később alakult meg, a névválasztás már 1908. április 1-jén megtörtént: A Holnap hét betűje a társaság hét szerzőjére utal, a korábbi névváltozatok között a Hétmagyarok és a Göncölszekér is szerepelt. A Nagyváradi Naplóban Antal Sándor tudósított 1908. április 27-én a társaság megalakulásáról.




„Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. Bíró Norbert felvétele

Vidéki centrum, Ady, modernitás

A garabonciás írógárda egyrészt a konzervatív-tradicionalista erőkkel és irodalomszemlélettel, másrészt a fővárosi irodalmi berkekkel szemben kívánta az irodalmi decentralizáció híveként vidékről megindítani az új poézist, egy szabad, szabálytalan, az egyéni tehetségeknek utat törő társasággal, amely eredetileg „havi revüben”, tehát irodalmi folyóiratban gondolkodott. De összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk.

Az érmindszenti születésű költő 1899 végén érkezhetett az általa falunak titulált Zilahról, Nagykárolyból és Debrecenből a városba, Nagyváradra, ahol virágzott a helyi kávéházi élet. A város egyik legelőkelőbb helyének a Royal kávézó számított, amelynek falait művészi becsű freskófestmények borították, mennyezete pedig a gipszdíszítés remeke volt – ezek a falak elegáns közönséget kívántak meg. Vélhetően ez volt Nagyvárad első elit találkozóhelye, amelynél a fővárosban se lehetett ekkor elevenebb, kényelmesebb kávéházi helyiséget találni.

Ady nem szívesen járt az 1900-ban, a kőszínházzal egy napon megnyitott Royalba – amely mellesleg múzsájának, Lédának a törzshelye volt váradi tartózkodásai során –, sokkal inkább a Bémer térrel átellenben található EMKE kávéházba, ahol a Holnap Irodalmi Társaság is megalakult. A vendégek itt valamennyi bel- és külföldi napi-, illetve hetilapot megtalálhattak, hetente háromszor zeneestélyt tartottak; a kávéház kevésbé úri szalon jellege vonzotta az újságírókat, illetve a fiatal, bohém tollforgatókat.

Ady Endre idővel egyre több időt töltött Müller Salamon cukrászdájának, a Müllerájnak a Széchenyi téri kioszkjában, amely írók és művészek közkedvelt találkozó-, illetve alkotóhelye volt – mivel a vármegyeháza előtt helyezkedett el, ezért az újságírók könnyedén begyűjthették itt a híreket –, továbbá gyakran éjszakába nyúló mulatozások helyszínévé vált. 1955-től pedig itt található a néhány éve felújított Ady Endre Emlékmúzeum – a gyűjtemény alapját a Rozsnyay Kálmán által gyűjtött, és a város által 1942-ben megvásárolt Ady-ereklyetár alkotja.

A bohém éjszakai életet élő Adynak Nagyváradhoz kötődik az intim tragédiája is: 1902 nyarán ismerkedett meg a Pesten és vidéken is egyaránt népszerű Rienzi Mária kupléénekessel, viszonyuk hamar veszedelmessé fajult. A tömény italok fogyasztásában is mértéktelen Rienzi még jobban belehajszolta Adyt az állandó éjszakázásokba, akinek szerkesztőségi munkabírását, anyagi és erkölcsi helyzetét is próbára tette, továbbá tőle kapta meg a „mérgezett csókot” – erről maga Ady számolt be a Mihályi Rozália csókja című novellájában, amelyben álnév mögé bújtatta Rienzi Máriát. A fordított monogram árulkodó voltára már Hatvany Lajos irodalomtörténész is felhívta a figyelmet.

Még nagyobb fordulat következett be 1903 nyarán Ady életében, amikor találkozott az akkor már Franciaországban élő, de rokonai miatt Nagyváradra hazalátogató Diósyné Brüll Adéllal.

Találkozásuk pillanata egy szenvedélyektől izzó, keserűséggel és megbánásokkal teli viszonnyá nőtt, amely a költő magán- és szakmai életére is sorsfordító hatást gyakorolt. Léda hamar megbabonázta Adyt: megjelenése, toalettje a sokak által csodált „párizsi nő” alakját idézte. Neki volt „a legkarcsúbb slussza a vármegyében”, és ha agarával végigsétált a déli korzón, a huszártisztek haptákba merevedve tisztelegtek előtte.

Az új, felizzó szerelemnek óriási szerepe volt abban is, hogy Ady nem rekedt meg vidéki újságíró pályáján. A szintén Nagyváradon megjelentetett Még egyszer című verseskötete bő három év tetszhalott állapot után 1903 őszén jelent meg e kapcsolat hatására – ahogyan Ady fogalmazott: az újságírórobotban eltemetkezett poéta versei „most újra élni akarnak”.




Az Ady Endre Emlékmúzeum gyűjteményének alapját a Rozsnyay Kálmán által gyűjtött,
és a város által 1942-ben megvásárolt Ady-ereklyetár alkotja. Bíró Norbert felvétele

„Költő áll a sereg élén”

A Holnap Irodalmi Társaság tagjai szerettek volna elindítani egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapot, ez azonban meghiúsult, így egy antológia összeállításában állapodtak meg. A Holnap-antológiát 1908. szeptember 27-én mutatták be a városháza dísztermében, az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor bevezetőjében büszkén jelentette ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”.

Az első antológia erősen Ady-központú lett, ugyanis a kötet felét kis túlzással az ő írásai tették ki – Ady Endrének harminckilenc, a többieknek összesen negyvennyolc művük jelent meg az antológiában. A Holnap Irodalmi Társaság hivatalosan a következő hónapban, 1908. október 14-én alakult meg, majd később ismert képzőművészek – Tibor Ernő vagy Balogh István, Lesznai Anna – is csatlakoztak hozzá. A Holnap a kor irodalmi társaságaival szemben végtelenül szabad volt, szabálytalan és individuális, ellensége minden akol- és pásztorrendszernek, illetve szekértábor-gondolkodásnak.

A Holnap Irodalmi Társaság nem hirdette mindenfajta nemzeti érték feltétlen megbecsülését, mint a Nyugatot vezető Ignotus Hugó, ugyanakkor bátran felvállalta elődeinek azokat a magyar géniuszokat (Petőfit, Csokonait, Vajdát vagy Reviczkyt), akiket a századforduló konzervatív irodalma mellőzött. Mivel A Holnap jóval nagyobb visszhangot keltett a hasonló irányban, de óvatosabban elinduló Nyugatnál, így a formálódó irodalomeszményt ért támadások főként A Holnap-osokon csattantak. 

Ahogyan Schöpflin Aladár A magyar irodalom története a XX. században című művében fogalmaz: „A harc nem is a Nyugat ellen indult meg; az első évben nem vették észre, talán nem is akarták észrevenni, hogy a folyóirat valami mást, újat akart, mint a többi meglévő lapok.”




A Holnap jóval nagyobb visszhangot keltett a hasonló irányban, de óvatosabban elinduló Nyugatnál. Bíró Norbert felvétele

Az új magyar irodalom hajnala

Minden adott volt ahhoz Nagyváradon, hogy a „magyar lelkek forradalma” beteljesítse sorsát. A korabeli konzervatív irodalom képviselői országos szintű kampányt indítottak a társaság szerzői és a poéták támogató köre ellen, akiket gőgös, pökhendi poétáknak tartottak, bajusztalanságukban és borotvált arcukban magyartalanságukat, a magyarság szimbolikus elutasítását vélték felfedezni.

Ezer fokon izzott Nagyváradtól Budapestig a magyar kulturális és társadalmi élet, főszerepben A Holnappal; az első antológia megjelenésétől és bemutatásától számított pár hét alatt a korabeli irodalmi élet szinte valamennyi meghatározó képviselője megfogalmazta véleményét A Holnap-osokkal kapcsolatban. A legnagyobb alakok, a magyar kultúrpolitika jelesei is felszólaltak ellenük, úgy, mint Beöthy Zsolt, Rákosi Jenő, Apponyi Albert, Berzeviczy Albert vagy Herczeg Ferenc. E polémiasorozat révén került először éles vitahelyzetbe az új magyar irodalom, és főként a líra – ezt az időszakot a modern magyar irodalom megszületéseként is értelmezhetjük.

Antal Sándor, a Nagyváradi Napló egykori szerkesztője így emlékezett vissza az Ady és Várad nevű kötetében erre az időszakra: „A Holnapnak az volt a baja, hogy túlságosan sikerült. […] Fél esztendőn keresztül a Magyar Tudományos Akadémia elnöki székéből is, a napi sajtóban is, a vicclapokban is, az iskolai önképzőkörökben is, állandóan csak velünk foglalkoztak. Háttérbe szorultak a politikusok, a primadonnák, a panamisták, a sikkasztók, az egész ország két pártra szakadt: A Holnap ellen – A Holnap mellett. Kitört a nyílt háborúság, meg kellett menteni a nemzetet A Holnap-osoktól. Hír szerint egy csomó diákot ki is csaptak az ország iskoláiból, mert a mételyes holnaposok verseit merték szavalni az önképzőkörökben. […] Kicsik és nagyok, tudók és tudatlanok leveleztek, cikkeztek, nyilatkoztak, krokit és verseket írtak A Holnap, illetve az Ady Endre nevezetű veszedelem ellen.”

Az antológia sajtópolémiát kiváltó második kötete fél évvel később, 1909 tavaszán jelent meg. Ebben a kiadványban már minden szerzőtárs hasonló mennyiségű művet publikált. Idővel a Nyugat és A Holnap közeledett egymás felé, de az elvi különbségek és az egymással szembeni fenntartások végig fennmaradtak, ugyanis a felületes konzervatív támadások és váddömping mellett a Nyugat riválist is láthatott a váradi formációban. Mindkét antológiáról (Kemény Simon, illetve Tóth Árpád révén) meglehetősen fanyalgó kritikát közöltek.

A Holnap-osok programja forradalmibb volt, már indulásuk hajnalán óriási hatást gyakoroltak a magyar kulturális és társadalmi életre – más városokban is hasonló törekvésű irodalmi társaságok alakultak. Temesváron már 1908 végén bontogatni kezdte szárnyait a Dél Irodalmi Társaság, 1909-ben Kolozsváron megjelent a Közös úton, Miskolcon pedig a Heten vagyunk című antológia. A Holnap-osok irodalmi matinéi a kortárs művészetek jelentős fórumaivá váltak, ahol műveiket színészek adták elő, a zeneszerzők új szerzeményeiket mutatták be, a falakon pedig modern festők alkotásai díszelegtek. A Holnap ereje az antológiák mellett abban rejlett, ahogyan közönségével bánt – a nyugatosok ezt később eltanulták tőlük.




A Holnap irodalmi társaság meghatározó alakjainak szoborcsoportja Nagyváradon:
Ady Endre, Dutka Ákos, Juhász Gyula és Emőd Tamás. Deák Árpád szobrászművész alkotása

A magyar irodalom nagy napja volt, amikor a Nyugat szerkesztősége – kicsit elsimítva a korábbi, antológiák ellen indított támadásaikat – leutazott Nagyváradra, hogy a Holnap Irodalmi Társasággal közös matinét szervezzen a Fekete Sasban 1909 októberében, majd ezt továbbiak követték Temesváron és Aradon. A Holnap nem élt meg több antológiát; idővel Juhász Gyula, Babits Mihály, Ady Endre és Balázs Béla is csatlakozott a sokak által tiszavirág-életűnek gondolt Nyugat első nemzedékéhez, amely a 20. századi magyar irodalom meghatározó folyóiratává vált. A Nyugat főszerkesztője 1929-től a „holnapos időkben” felfedezett Babits Mihály lett, akinek a halála a folyóirat végét is jelentette – az utolsó lapszám 1941 augusztusában jelent meg.

Sipos Lajos szerint nem lehet pontosan meghatározni azt, hogy kivel, hol és mikor kezdődött el a romantikát és a nemzeti klasszicizmust felváltó új irodalmi korszak, de Budapestet és Nagyváradot, A Holnap két antológiáját, valamint a „harminchárom éven át megjelent, sokféle költészettani törekvést befogadó” Nyugatot mindenképp meg kell említeni.

Juhász Gyula, aki Babitshoz hasonlóan a 20. század eleji magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakjává vált, így emlékezett meg évekkel később a rövid életű, de nagy hatású irodalmi kezdeményezésről a Nagyváradi Napló hasábjain:

„Igen bizony, jól esik erre emlékezni, mert valljuk be őszintén: ennél önzetlenebb, magyarabb, poétásabb irodalmi mozgalom nem volt azóta, mióta az irodalmat részvénytársasági alapon szervezik és még a költőknek is juttatnak belőle osztalékot. Szeretem az üldözött, a kigúnyolt és immár beszűnt Holnapot, a gúny, az üldözés, az agyonreklámozás és agyonhallgatások dacára is szeretem, mert a fiatalságom volt ez a Holnap, őszinte, lelkes, örökké édesbús ifjúságom.”

(Az írás a Kuriózumok, tévhitek, valós érdemek. A Holnap jelentőségéről és Ady nagyváradi kapcsolati hálójáról című előadásra támaszkodik, amelyet dr. Boka László, a budapesti Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, József Attila-díjas irodalomtörténész tartott meg 2022. január 27-én a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban.)

 

Felhasznált könyvészet:

1. Boka László: A Holnap „Kültagjai” és a karrier. In: Biró Annamária – Boka László (szerk.): Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások. Partium Kiadó, Nagyvárad–Budapest, 2014.

2. Boka László: Peremek és középpontok. Tanulmányok a 20. század első felének magyar irodalmáról​. Balassi Kiadó, Budapest, 2018.

3. Boka László: A Holnap korabeli szerepéről, jelentőségéről és egyéniségeiről I. In: Acta Universitatis Christianae Partiensis. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2021.

4. Kis Cynthia: A nagyváradi kávéházi élet a századfordulón. Kolozsvár, 2017.

5Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében. Riport – Noran Libro, Nagyvárad–Budapest, 2013.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a mú­zsák­hoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.

Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. 

A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.

Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?

Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.

Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. 

A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.

Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.

A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.

„Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét.

Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk.

Nagysándor József már hetekkel az 1849. október 6-ai drámai megtorlások előtt tisztában volt azzal, hogy valószínűleg kivégzik, ennek ellenére egy pillanatig sem gondolt arra, hogy elhagyja a süllyedő hajót. Nem tartozott a legkiválóbb magyar hadvezérek közé, ugyanakkor joggal tekinthető a magyar függetlenségi gondolat egyik legkövetkezetesebb hívének, aki nem írt sajtócikkeket, nem tartott hangzatos beszédeket, szükség esetén viszont mindig a haza szolgálatába állt. 

Kós Károlyt is hasonló gondok és gondolatok foglalkoztatták és gyötörték, mint Dsida Jenőt: a magyarság sorsa a trianoni kényszer-szétszórattatás után, különös tekintettel saját sorstársaira, az erdélyi magyarokra. Felejthetetlen, és a korszak alapforrásainak egyikévé vált politikai röpiratában, a Kiáltó szóban megfogalmazta, s a Bibliából ismerős Hang mintájára elemezte az 1920-ban jogilag is szentesített gazdasági, katonai, de alapvetően politikai érdekeken alapuló, békeszerződésnek csúfolt döntés várható következményeit, hatásait.

Benedek Elek nemcsak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi, néprajzi és ifjúsági regényíró volt, hanem emellett évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. A legszélesebb olvasóközönséghez kívánt szólni. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legtöbb és legmagasabb színvonalú irodalmat adja.

Tauffer Johann, a Kolozsváron egykor nagy számban élt Taufferek őse Nyugat-Magyarországról került Erdélybe báró Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak köszönhetőenMiután az erdélyi főkormányszéket Nagyszebenből Kolozsvárra helyezték át, Tauffer Johann is átköltözött az erdélyi fővárosba. Utódai itt elszaporodtak, s különösen a 19. században jómódú iparos és kereskedő polgárokként vívtak ki maguknak széleskörű elismerést, a Tauffer névnek pedig dicsőséget.