Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Killyéni Péter születésének 80. évfordulójára

„Úgy nevelte tanítványait az életre, hogy tudta, semmi sem hiábavaló, amit szívvel teszel!” – írta Fekete János lelkipásztor 2012-ben, amikor megemlékezett tanáráról és atlétikaedzőjéről. „Székely sziklakőből faragták őt, akinek vénájában ott volt a példaadás, munkájában, nevelésében, emberségében, széttörhetetlen természetében pedig erős hite” – vallotta Killyéni Péterről.

Testnevelő családban születni, ahol az édesapa és a nagytata is jelentős szerepet játszott Erdély sportéletében – semmiképp sem egyszerű örökség. Preiszner Imre, aki 1941-ben magyarosította nevét Killyénire (felvette édesanyja leánykori nevét), korának neves testnevelője volt. Közel tíz évig tanított a bukaresti Testnevelési Főiskolán, majd a székelykeresztúri Unitárius Kollégium tanára, 1939-től pedig igazgatója lett – máig az egyetlen testnevelő tanár, aki Erdély valamely nagy magyar gimnáziumát igazgatta.

Killyéni Péter Székelyudvarhelyen nevelkedett, s itt szerette meg a sport minden ágát. Nem volt meglepő, hogy 1960-ban a bukaresti Testnevelési Egyetemre felvételizett – sikeresen. Az, hogy milyen ember volt már ekkor, tizen­nyolc éves korában, kiválóan tükrözi a felvételit megelőző esemény: édesapja úgy gondolta, hasznos lenne felfrissíteni hajdani kapcsolatait fia érdekében, hiszen valamikor a ’30-as években maga is tanított ezen az egyetemen. Tollat ragadott tehát, és levelet írt egyik bukaresti professzor barátjának, hogy egyengesse egy kicsit a fia útját. Péter elvitte magával a levelet, de soha nem adta át a címzettnek.




Killyéni Péter a kilencvenes évek közepén

Még nem volt huszonkét éves, amikor 1964 őszén Kolozsvárra helyezték testnevelő- és atlétikaedzőnek a Nicolae Bălcescu Líceum sporttagozatára. Killyéni Imre talán legmélyebb vágya vált valóra, amikor fia úgy döntött, hogy nem szakít a családi hagyománnyal, és a sportegyetemre iratkozik. A nyugdíjkorhatár közelében járó édesapa azt remélte, hogy fia majd Székelyudvarhelyen veszi át tőle a stafétát – ám kolozsvári kinevezését ő is örömmel vette tudomásul.

Killyéni Péter belecsöppent a folyton változó kolozsvári atlétikai életbe, amelynek hamarosan egyik alappillére lett. A hatvanas évek közepétől számos változás jellemezte ezt az időszakot: edzők sora távozott, többen disszidáltak, helyükbe új szakemberek érkeztek. Bár a Bălcescu-líceum sporttagozata számos kiváló atlétát adott a román sportéletnek, az intézmény magyar tagozata nem örvendett nagy népszerűségnek. Killyéni pedig huszonhét évesen vállalta azt a hálátlan feladatot, hogy ezt a közösséget aligazgatóként összetartsa. Pedig ekkor már kimagasló eredményeket ért el tanítványaival, ifi és serdülő atlétái sorra nyerték a rangos megyei és országos versenyeket, emellett a megyei atlétikai bizottság főtitkára, versenyek igazgatója volt.

1971-ben a változás időszaka érintette a magyar sporttagozatot is – miniszteri rendelettel áthelyezték a 11-es Líceumba (mai Báthory-líceum), a tagozat pedig a maga módján sokkal divatosabb lett, még akkor is, ha az elméleti oktatásra összpontosító, „igen menő” líceum sohasem nézte jó szemmel a sportosztályok érkezését. A sporttagozat vezetője egyben a tanintézet aligazgatói állását is betöltötte – ám ez (másokkal ellentétben) Killyéni Pétert nem vonzotta, ő nem harcolt a vezető pozícióért, hanem tanítványaira összpontosított.

Bár sohasem dicsekedett vele, mindig büszke volt tanítványaira, akik közel harmincéves edzői munkássága legnagyobb sikereit jelentették: 3 sportoló érmes sportmesteri címet kapott, 21 sportoló országos bajnoki címet szerzett, 26 országos csúcsot állítottak fel az ifjúsági korcsoportban, 17 sportolót pedig beválogattak különböző ifjúsági válogatottakba. Killyéni munkáját nehezítette, hogy a hetvenes évek elején tanítványainak egy része a Bălcescu-líceumban folytatta tanulmányait, ám oktatói tevékenysége őt a 11-es líceumhoz kötötte – erre kiváló példa, hogy Anca Hoinărescuból korosztályos Balkán-bajnokot, többszörös országos bajnokot nevelt.

Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika” – emlékezett vissza tanítványa, a későbbi főiskolás világbajnoki ezüst­érmes Pállfy Pál.

Ekkor született a beceneve is: Tantárs. Szinte minden, diákok által kitalált becenév mögött rejlik egy kis humor és csipkelődés. Ám az ő esetében a „tanár elvtárs” megszólítás rövidült. „Az 1970-es években mi büszkék voltunk arra, hogy ilyen „tanárelvtársunk” van, aki olyan messze állt az »elvtárs-világtól«, mint – jobb hasonlatot nem találva – Makó Jeruzsálemtől. Mi, tanítványai, egyszerűen így szólítottuk…” – emlékezett vissza Fekete János. „Azon túl, hogy megvitattuk az előző nap edzésein történteket, minden szünetben összegyűltünk, és kerestük a kontaktust a »Tanárelvtárssal«, akit rövidítve »Tantársnak« mondtunk, és ez így is maradt. Szinte minden szünetre volt valami meglepetése, mindig kaptunk tőle valamit…” – idézte fel a hetvenes évek élményeit Pálffy Pál.

Táborokat szervezett, a versenyek során mindig időt szakított arra, hogy sportolóival végigjárja az erdélyi magyarság jelentős történelmi helyszíneit. Bár csendes és diszkrét volt, jelenléte megkövetelte a rendet, fegyelmet és pontosságot. Amikor pedig 1977-ben újabb rendelettel helyezték át a magyar sporttagozatot (immáron az Ady–Șincai Líceumba), nemet mondott a biztos katedrának a 11-es líceumban, csomagolt és költözött diákjaival. Mikor pedig 1980-ban végleg felszámolták a magyar sporttagozatot, az utolsó csoportjával a ballagás után (bankett helyett) versenyre ment.

A nyolcvanas évek elején létrehozott atlétikai, iskolás sportklub aligazgatója volt – pedig sokan azt gondolták, hogy ő lesz az igazgató. Jóval később derült ki, hogy igazgatói állás nem járt olyan elvtársnak, aki nem volt soha párttag. Az 1989-es változások után pedig fokozatosan eltávolodott az élsporttól, óraadóként, majd címzetesként az újraindult kolozsvári Református Kollégium testnevelő tanára volt.

Új kihívás volt ez számára: vidékről érkező diákok – akiknek igen kevés érintkezésük volt addig a sporttal –, hiányos sportinfrastruktúra, heti egy testnevelés óra. A kollégium a Györgyfalvi negyedi 16-os iskolában kapott néhány osztálytermet, a tornaterem pedig igen rossz állapotban volt. Nem volt világítás, egy kis lámpa égett a bejárati ajtók fölött, emellett a parkett számos helyen (például a kosárlabdapalánkok alatt) felpúposodott. Ez őt nem zavarta, munkához látott, javított, festett, szakembert hozatott – mindent megtett, hogy a tornaterem mihamarabb használható legyen.

Eleinte péntek délutánonként, majd kedden és pénteken is edzést tartott, többnyire kosárlabdázott a diákjaival. 1995-ben javaslatára indult útra a kolozsvári magyar iskolák bajnoksága: négy iskola, négy labdajáték, négy helyszínen. Harcolt azért, hogy a diákok versenyezzenek, ismerkedjenek és barátkozzanak – a fair play szellemében. Mert nála csak egy szabály érvényesülhetett: a sportszerűség.

Az első erdélyi testnevelő tanár volt, aki az (akkor még megyei szinten kiosztott) érdemes oktatói-nevelői díjat megkapta. Bár a híres sportújságíró, László Frici bácsi a Szabadságban közölt laudációjában felhívta a figyelmet: nem megyei, hanem országos, nem díj, hanem kitüntetés ez, a hibátlan pedagógiai és nevelői munka jutalmazására.

Hosszas pereskedésnek és jogi harcnak köszönhetően 2001-ben a kollégium beköltözhetett a régi, úgynevezett ókollégium épületébe. A visszaköltözés szervezésében oroszlánrészt vállalt – bár tudta, hogy ez számára a munka újrakezdését jelenti, szakszerűtlen tornateremben. Olyan időszak volt ez az iskola történetében, amikor a mindennapi gondoknak köszönhetően a sport nem szerepelt az intézmény prioritásai között.

Killyéni Péter helyzetét nehezítette, hogy óráinak egy része továbbra is a 16-os iskolában volt. Harcolt, hogy a sport­infrastruktúra biztosításáért, emellett tudatosan készült a nyugdíjas időszakra. Bár szerették volna visszatartani, ő kiválasztotta utódját tanítványa, Erős Ferenc személyében.

Az élet viszont közbeszólt. Családja, barátai, tanártársai és tanítványai nyugdíjazási ünnepség helyett a Házsongárdi temetőbe kísérték utolsó útjára 2005 júniusában. Nevét 2009-től atlétikai középiskolás emlékverseny őrzi, 2022 decemberétől a Református Kollégium tornaterme a nevét viseli – a kollégium elöljáróságának köszönhetően.

„Komolyan vette a sportszerűséget: a játékszabályokban érvényesülő közös tervek szépségét. Kimagasló eredményeket hozó atlétái mellett szeretettel, sőt tisztelettel bánt valamennyi tanítványával. Elvárta, hogy mi is komolyan vegyük magunkat. Abban a lázongó életkorban fel sem figyelünk környezetünkben a személyiség kisugárzására, bár sütkérezünk benne. De régóta tudom, hogy Killyéni Péter szelídsége, derűje, következetessége, elfogadó lénye, bölcsessége és hite a sport mint értelmes tevékenység, együttműködés, szabadság lehetőségében nemcsak engem kísér és biztat valamikori, mindenkori növendékei közül.” (Egyed Emese egyetemi tanár)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A tövisi előnevű báró Bálintitt (más helyeken Bálintith) család állítólag 1349-ig tudja visszavezetni családfáját. Nagy Iván szerint a 16. század elején telepedtek át Erdélybe, utódaik mind ott élő, híres családok gyermekeivel házasodtak össze. A két utóbbi leltár biztosan a családapa, Zsigmond nevéhez köthetők. Magáról a családról nagyon kevés adat maradt fönn. Azokat az elemeket, amelyek jelen íráshoz tartoznak, természetesen igyekeztünk összegyűjteni.

A 19. század második felében a szamosvölgyi vasút megépítésének lehetősége fontos célkitűzése volt Szolnok-Doboka vármegye érdekvédelmi szerveinek. Az ügy hosszú ideig elhúzódott, ugyanis a pályát fővonalként akarták kiépíteni, de nem volt hozzá elég pénzügyi alap. A megoldás végül Szolnok-Doboka vármegye főispánjának, báró Bánffy Dezső a fejéből pattant ki, ugyanis javaslatára mellékvonal jellegű pálya építése mellett döntöttek, így dolgozták ki az előtanulmányokat, illetve terveket, és így kérték az engedélyeztetését is. 

Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.

Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. 

Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.

Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.

A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a mú­zsák­hoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.

Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. 

A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.

Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?

Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.

A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.

Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.

A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.

„Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét.