Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Kós Károly hitvallása

Kós Károlyt is hasonló gondok és gondolatok foglalkoztatták és gyötörték, mint Dsida Jenőt: a magyarság sorsa a trianoni kényszer-szétszórattatás után, különös tekintettel saját sorstársaira, az erdélyi magyarokra. Felejthetetlen, és a korszak alapforrásainak egyikévé vált politikai röpiratában, a Kiáltó szóban megfogalmazta, s a Bibliából ismerős Hang mintájára elemezte az 1920-ban jogilag is szentesített gazdasági, katonai, de alapvetően politikai érdekeken alapuló, békeszerződésnek csúfolt döntés várható következményeit, hatásait.

Dsida Jenő Psalmus Hungaricusa – amely a mai napig semmit sem vesztett az elementáris erejéből – nemcsak a tudatáig, hanem a lelkéig hatolt, időmarta-faragta arcán megjelenő érzelmeit, kicsorduló könnyeit nem szégyellte, ennyivel neki is adóznia kellett fiatal marosvécsi helikonista társa költői tehetségének, s törékeny testét meghazudtoló erős emberi jellemének, valamint a 48-as daliás időket megjelenítő hazaszeretetének…

Nem tudhatjuk, pontosan mi játszódhatott le Kós Károly lelkében és elméjében, de valószínűsíthető, hogy az elismerés érzése mellett az írói, pontosabban a költői és írói – hiszen éppen tőle tudjuk, mekkora sikert aratott Marosvásárhelyen, 1910-ben a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságban az Atila királról ének c. költeményével – vénája miatt nem kihívásnak, önnön magyarsága művészi formában való megvallása kényszerének gondolta Dsidának a jelenlétében megszületett, egy pillanatig reánehezedő, de összességében mégiscsak ösztönző, újabb irodalmi alkotásra késztető sikerét.

Miután egy belső sugallat hatására egyre jobban meggyökeresedett bennem az a meggyőződés, hogy Kós Károlynak meg kellett írnia a maga Psalmusát, a maga vallomását.




A Budai Nagy Antal színmű plakátja

Egy ilyen – feltételezhetően nagy hatású írás – meg kellett jelenjen. Minden kiadványt átnéztem, mely feltételezésem szerint tematikailag szóba jöhetett. Elsősorban a protestáns, főleg református témájú és tartalmú összeállításokat, válogatásokat kerestem, amelyek valamelyen módon az egyházukkal, a hitükkel összefüggésben lévő mozgalmakhoz kapcsolódtak. Így terelődött figyelmem az Országos Református Napok (ORN) rendezvényekre, melyeket 1939 és 1950 között tartottak meg. Az első Országos Protestáns Napokat az Országos Bethlen Gábor Szövetség kezdeményezésére 1939-ben rendezték meg először. A kiindulópontot a reformáció emlékére minden év október 31-én megrendezett évforduló szolgáltatta, melyet ahhoz kapcsolódó események láncolatává fejlesztettek.2 A rendezvényeken elhangzott előadások az ORN kiadványaként Protestáns könyv sorozatcímen és római sorozatszámon jelentek meg. A sorozatból elsősorban azokat a kiadványokat néztem át, amelyek az 1940 és 1944 közötti észak-erdélyi ún. „kis magyar világ” időszakában láttak nyomdafestéket.

Szerencsém volt, az 1942. évi IV. Országos Protestáns Napok (OPN) kapcsán megjelent kiadványban megjelent egy olyan Kós-írás is, melynek már a címe bizonyossá tette, hogy a keresett vallomásos megfogalmazásról van szó.3 Közzétételét indokolhatja, hogy 1941-ben az OPN a magyar szentírás témáját állította központi témának. Akkora igény jelentkezett iránta,4 hogy a Biblia-ünnep elnevezésű rendezvényük megadhatta az alkalmat ahhoz, hogy a következő esztendőben megalakulhasson a Magyar Biblia Társulat.5 A téma iránti figyelem indokolhatja a székesfővárosban, 1942. november 4-én, a Protestáns Irodalmi és Művészi Esten Kós Károly aktualitásul szolgáló írásának felolvasását6 és akkori tematikus publikálását.

Nyomtatásban – mostani ismereteink szerint – először Észak-Erdélynek a második bécsi döntés területi következményeit ünneplő, és kezdetben előnyeinek örvendő kincses városában, Kolozsváron hangzott el. A Művészeti Hetek előadássorozat életre hívása szorosan összefüggött az első és második bécsi döntés területi következményeivel, többek között a magyarrá vált közigazgatással. A Kolozsvári Művészeti Hetek programkötet előszavát jegyző Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter kihangsúlyozta, hogy a különböző tájak sajátos művészeti elemei hatással vannak az egyetemes nemzeti művészetre. „Különös jelentőséghez jut ez a célkitűzés Erdély fővárosában, hiszen az erdélyi szellemiség a múltban is mindig hatalmas erőtényezője volt a magyar művelődésnek.7 A megállapítás igazságtartamáról már fiatal korában meggyőződhetett, hiszen édesapja, Hóman Ferenc, a Ferenc József Tudományegyetem klasszika–filológia professzora lévén, fia korai diákéveit Erdély szellemi fővárosában töltötte. Hóman Bálint a hagyományos erdélyi tolerancia szellemében felnőve jó viszonyt ápolt gyermekkori barátjával, később a budapesti Egyetemi Könyvtárban a kollégájával, Barbul Jenővel, aki 1920 után Eugen Barbul néven a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatójaként folytatta írásbeli diskurzusát az immár miniszter Hómannal.8

Kós Károly számára fontos feladatokat jelentett a Kolozsvári Művészeti Hetek rendezvénysorozata, melyben három témakörben is szerepelt. Az Unió-ház adott otthont az építőművészeti kiállításnak, ahol Erdély falvainak követésre méltó középülettervei között saját elgondolásaival szembesült. Néhány méterrel odébb harmincéves építésmérnöki munkásságának országos ismertséget biztosító épületei fogadták az érdeklődő közönséget.9 A Művészeti Hetek programjának keretében mindjárt az első napon, a Mátyás Király Diákházban megtartott Irodalmi Est közönsége hallhatta először A magyar biblia címen megírt elbeszélését, melyet a rendezvény második részében maga a szerző olvasott fel.10 Végül 1942. május 20-án a kolozsvári Nemzeti Színház bemutató jelleggel, majd 27-én és 28-án sikerdarabként ünnepi műsorára tűzte a Budai Nagy Antal című színművét.

Felolvasott elbeszélésének már címe kettős elkötelezettséget árul el. A magyar jelző szerepeltetésével a kisebbségi erdélyi magyarságnak a nemzeti nyelve használatáért/védelméért folytatott harcaira utal. Egyúttal a protestáns egyházához való mély kötődésének is kifejezője. 1934-ben a Kalotaszegi Református Egyházmegye, 1936-ban az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lett. Nehéz és áldozatkész szolgálatát a 16. század óta senki sem viselte olyan sokáig, mint ő, 1965-ig, 82 éves koráig. A huszita mozgalom megjelenítésével a harc – szavajárásával a tusakodás – gondolatától sem zárkózott el, de ahogy korábban politikusként, most – Budai Nagy Antal képében – az alapvető emberi és közöségi jogok szószólójaként a kelyhesek nézeteit vallotta, mely a legmérsékeltebb volt a huszita mozgalom ágai közül.

Kalotaszeg című kötetben megjelent elbeszélése, a Budai Nagy Antal históriája után megírta a pórok forradalmának színpadi változatát is. Az 1437-es bábolnai, a magyar és román parasztok közös lázadását felelevenítve – a transzilvanizmus eszméjét hirdetve – rámutatott, hogy közös sorsban, közös cél érdekében harcoltak. A szerző megfogalmazásában: „nem írtam meg egyebet, mint azoknak a kicsi kalotaszegi embereknek történetét, akik szépet álmodtak és nagyot akartak.”11 Művében központi helyet szánt Károli Gáspár magyar nyelvű bibliájának, a kálvinista reformáció legfőbb terjesztőjének. Drámája a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom legsikeresebb és legmaradandóbb színpadi művének bizonyult.




Jelenet a Budai Nagy Antal színműnek
a budapesti Vígszínházban, 1937-ban
megrendezett előadásából

Nehéz lett volna elképzelni is, hogy Dsida Jenőnek, a „poéta Angelicusnak” és Kós Károlynak, Erdély „legizgágább magyarjának” nemzeti alapállása egymás mellé helyezhető. Pedig úgy illenek egymáshoz, mint kesztyű a kézhez. Hiszen mindkettőjük – Kós hosszú, vastag kötélből sodort életideje és Dsida „kérészéletű”, gyenge selyemszálból horgolt földi léte – gondolkodásmódjának meghatározó alapja a keresztény/keresztyén szellemiség és a honszeretet volt. Kós Károlyról tudjuk, hogy egész irodalmi életműve Erdélyről szól és Erdélyért íródott, ezért nem más, mint az általa oly sokszor bemutatott transzilván tájegység sajátos recepciótörténete. Dsida Jenőt érzéketlennek vélték az erdélyi magyarság sorskérdései iránt. A Kerülöm a nevedet (Erdély) címen megjelent költeményében a szülőföldjéhez a lelkén, a gondolatain keresztül tolmácsolt kötődéséről vallott, melyhez Szent Ferenc harmadik rendjének skapuláréval megerősített tagjaként, finoman cizellált katolicizmusán keresztül kereste a lelki kapcsolatot. Gondolkodásra késztető, hogy verse megszületése megegyezett egy kalotaszegi kirándulása időpontjával.

Mindkettőjüknél tetten érhető a mindent eldöntő és mindenre választ adó „hívószó”, Dsidánál: „itthon vagyok”, Kósnál: „itthon maradtam”. A Psalmus Hungaricus – irodalomtörténetben megörökített tény – hatása alá került, és a hasonlót alkotni kívánó Kósnak Dsida nagyhatású versének egyik sora adhatta a kiindulópontot: „Zúgjon fel hát a magyar zsoltár.”

S felzúgott, örökre egybeforrasztva az otthonosság érzetében egymásra talált Dsida Jenőt, kezében a magyar zsoltárral és Kós Károlyt, kezében a magyar bibliával.

***

Kós Károly: A magyar biblia

A Krisztus születése után való 1435. eszten­dőt írtuk akkor...

…Karácsony ünnepe előtt való héten úgy be­havazta a falut a hó, hogy a házból alig lehetett kimozdulni. S a hó kemény fagyot hozott.

Nagy Antal szánkót faragott a színben, és Márton, a sánta zsellér, segített neki. Reggel óta dolgoztak, és alkonyodásra készen voltak a talpak, oszlopok, s eplények is. De sötétedett, amikor kötni akarták a részeket.

S akkor, íme, felriadtak a kutyák és dühös ugatással rohantak a kapu felé.

– Nézz utána, Márton, ki s mi jár ott? – mondotta Nagy Antal, s folytatta munkáját.

A zsellér nemsokára lovas szánkát vezetett a pajta elé.

– Vendégek. János bátyád, Budáról és egy idegen ember. Beküldöttem őket a házba…

…Amikor Antal a házba lépett, vendégei a tűznél melegedtek, s Nagy János bajuszáról törülgette a zúzmarát:

– Téged keresett ez ember nálunk, s elhoztam, mert holnap itt dolgom lesz. Megköszönhet­néd.

Nagy Antal nem válaszolt, s nem szólt. Csak állott az ajtóban, s nézte a másik embert, aki ma­gas, csontos volt, szakállas orcájú és komoly né­zésű, fekete gúnyájú. S megismerte:

– Te vagy az, Atyám?

– Én. Téged kerestelek s hozzád jöttem.

Csak most mozdult Antal:

– Hozott Isten nálam, s telepedjetek le. Me­legedjetek s lesz étel és ital is ecceriben…

Hallgatva ettek és ittak. A tűz lobogott és a házban jó meleg volt. Aztán Antal kérdezte:

Mi járatban, Atyám?

– A király megbékélt az utaquistákkal és a zsinat megengedte nekik a kelyhet.

– Ezért jöttél, hogy ezt megmondjad?

– Hogy ezt tudjad és ezt cselekedjed… Add ide a tarisznyámat.

Tarisznyája a bő gallérköpönyeggel együtt a ládán feküdt és Nagy Antal odavitte vendégének, aki a tarisznyából fekete bőrbe kötött, nem igen vastag könyvet vett ki. Maga elé tette az asztalra, kinyitotta és lapozott benne. Aztán nyitva oda­tolta Nagy Antal elé:

– Olvasd – s az olajmécsest a könyv elé tolta.

Nagy Antal sokáig tétován nézegette a fekete betűsorokat ott, ahol vendége mutatta. Orcája megsápadt, keze reszketett. János bátyja kicsit ijedten kimeresztett szemekkel nézegette hol öccsét, hol a papiforma idegen embert, hol a könyvet.

A vendég pedig csak ült mozdulás nélkül és szigorú szemét Nagy Antalra szegezte:

– Olvasd, Anti, halljuk mi is.

S Nagy Antal olvasni kezdte:

„Akkor időben eljőve Keresztelő János, ki prédikál vala Judeának pusztájában.”

„És ezt mondja vala: Térjetek meg, mert el­következett a mennyeknek országa.”

„Mert ez amaz, kiről szólott Esiás próféta, ezt mondván: Kiáltó szó vagyon a pusztában, készít­sétek meg az Úrnak utát és egyengessétek ösvé­nyét…

…Immár pedig a fejsze a fáknak gyökerekre vettetett. Minden fa pedig valamely jó gyümöl­csöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vette­tik…”

Nagy Antal felnézett és becsukta a könyvet.

– Ezért jöttél ide, Atyám?

– Ezért, fiam. Hogy keressem a munkáso­kat, akik kimenvén a szántóföldekre, idejében el­vessék a jó magot, akiből az élet búzája fog kikelni.

Nagy Antal meredten nézte a mécses pislogó, sárga lángját. Bátyja pedig felállott ültéből és keze-fejével izzadtságot törölt le homlokáról. Aztán reá mutatott az asztalon fekvő fekete könyvre:

– Miféle írás ez?

Az idegen ember megfogta a könyvet két ke­zével, felemelte és újra letette az asztalra:

– Ez pedig a mi Urunk Jézusnak testamen­tuma.

– De hiszen magyarul szólott?

– Magyarul. Krisztus Urunk parancsa sze­rint, aki meghalt és harmadnapon feltámadott. „És amikor a tizenegy tanítványok együtt ülének, megjelenteté magát nékik és mondá nekiek: Elmenvén pedig e széles világra, tanítsatok minden népeket, hogy megtartsák azokat, amiket én parancsoltam nektek…” És azután, hogy mennyekbe emelte­ték, pünkösd napon… „megtelének mindnyájan szentlélekkel és kezdenek szólani más nyelveken, amint a szentlélek ád vala nékik szólniok...”

Nagy János vette kucsmáját:

– Menyek a pajtába, megnézem a lovakat...

Amikor elvégezte dolgát a pajtában, nem ment vissza tüstént, hanem megjárta magát az udvaron. Az égen szikráztak a csillagok, a hó ro­pogott csizmája alatt és orcáját hasogatta a fagyos hideg. Megborzongott s hirtelen visszament a házba.

A két ember, akit ott hagyott, ült most is az asztal mellett, de a könyv nem volt már előttük. A tűzhelyhez ment és kezét melengette. Hallgattak mind és mozdulás sem volt jó ideig.

Aztán az idegen ember mondta Nagy Antal­nak:

– Holnap virradásra Kolozsváron kell len­nem.

– Bevinnélek, Atyám, de szánkóm nem ké­szült el. Hanem elkísérlek.

Megint hallgattak egy ideig, végül Nagy János mondotta:

– Holnap dolgom van itt a faluban. Mehet­tek az én szánkómmal. Délire visszajöhetsz s en­gem Bese Tamáséknál keress akkor.

– Jó lesz. S most nyugodjunk, mert korán lesz az indulás.

Másnap alig múlt dél, amikor Nagy Antal Kolozsvárról jövet befordult a Bese-portára.

A nagy házban, az asztal mellett ült Bese Tamás uram és Nagy János. Az asztalon kenyér és boros kanta, meg csuprok. A tűzhely mellett az asszony Bese Tamás felesége, font.

Anti a tűzhelyhez ment, mert megfázott volt s az ujja hegye fájt, mintha ki akarna hasadni.

Arra eszmélt, hogy senki nem beszél és érezte, hogy őtet nézi mindenki és a csend bántotta. De nem szólt és nem mozdult, csak bámult a tűzbe. Végre a gazda hangját hallotta:

– Ha megmelegedtél, ülj le ide. Jól fog esni egy falás étel és egy korty bor.

– Még nem ettem ma délt.

Odaült az asztalhoz ő is, de amikor késével a kenyeret vágta, megint csak érezte a reámeresztett szemeket és a megdermedt csendességet. S megint Bese Tamás szólott:

– Ki volt az az ember, aki vendéged volt az éccaka?

– Bálint a neve. Pap. Csak pap. Újlakon, va­lahol a Szerémségben.

– Messze az ide.

– Erőssen. – Túl a Dunán is.

Megint csak csend lett és Nagy Antal most bort töltött egy csuporba magának.

– S olyan messziről, mi dologban jött ide?

– Csak dolga van. Sokfelé...

– Úgy. S mondd öcsém, hol tanultad te az ol­vasást?

– Stibor vajda zászlóaljában voltam katona és király hadával jártam Morvát és a Cseh földet esztendőkig, tudhatja. E pap akkor Prágában a király magyar katonáinak prédikált s ő tanította nekem a betűket…

Bese Tamás bólintott, majd felhajtotta borát. Aztán letette a csuprot az asztalra és megtöltötte újból.

Nagy János szólott most:

– Mire kellett az neked? S mért nem let­tél akkor pap, vagy deák? Mért jöttél haza paraszt­nak?... Nem értem ezt, Anti.

Nagy Antal bátyjához fordult:

– S miket nem ért még, János bátyám?

– Azon a papon is jár az eszem, s az ő könyvén, kiről azt mondotta, hogy az Jézus Urunk testamentuma... Mert azt én nem hihetem.

– Pedig bizony elhidd: az igazságot mon­dotta ama Bálint pap.

– Lehet. De akkor nem rendes dolog, hogy azt te olvastad, aki nem vagy pap, s magyarul, ahogy azt papoktól én soha nem láttam. Nehéz ezt elhinni, Anti, s ebből baj lehet. Aki nem rendes dolog, abból mindig csak baj lett.

Most Bese Tamás úr szembe fordult Nagy Antallal. Egészen szembe és hangja kemény volt, amikor megszólalt:

– Kelyhes az a pap, tudd meg, s ne tagadd, Budai Nagy Antal. S mondom, átkozott eretnek...

Ütött a szó, s a házban dermesztő hideg csend.

Nagy Antal sorban pillantott mindenkire, és azok szembe meredtek vele. De nem nyúltak a bo­ros csuprokhoz az emberek és az asszony szeme is rajta, de nem font. Akkor szó nélkül, összeszorí­tott szájjal felállott és amíg az ajtón kiment, sze­mek kísérték, s mikor hamarosan belépett az ajtón, a szemek újra beléfogóztak.

Nagy Antal kezében fekete bőrkötésű, nem igen vastag könyv: azt tette maga elé az asztalra, amikor leült helyére. A könyvet kinyitotta, keres­gélt benne. S azután olvasta:

„És aképpen cselekedének a tanítványok, amint parancsolta vala nékik Jézus, és megkészíték a húsvéti bárányt.“

„És amikor eljött vala az idő, letelepedék és a tizenkét apostolok ővele egyetemben…

„És mondá nékik: Nagy kívánsággal kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, minekelőtte én szenvednék.”

„Mert mondom nektek: Én többé abban nem eszem, míglen beteljesedik az Istennek országá­ban.”

„És minekutánna a kenyeret vett volna és mikor hálákat adott volna, megszegé és ada nékik mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt míveljétek az én emlékezetemre.”

„Hasonlóképpen a poharat is, minek­utánna vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új Testamentum az én véremben, mely tiérettetek kiontaték…

Nagy Antal becsapta a könyvet:

– Meg vagyon pedig ez írva szent Lukács apostolnak evangéliumában, a 22-ik kapitulum tizennégytől húszig való verseiben…

Előtte az asztalon a karéj kenyér, akit levágott volt magának. Most tört belőle egy falatot és befalta. Aztán a bort töltött a kantából egy csu­porba és lassan kiitta. És hogy a csuprot csendesen letette maga elé az asztalra, körülpillantott.

S látta az orcákat magával szemben mind és meglátta, hogy az asszony szeméből csillogva gör­dül lefelé a könnyű. S látta Bese Tamást az asz­tal mellett, feje lehorgadva és két keze az asztalon összekulcsolva…

Akkor felállott és csendesen odaszólt báty­jának:

– Sötétedik, lám ideje indulnunk…

Ez történt, s így, Kalotaszögének Szucsák nevű falujában, az Úr Jézus születésének 1435. eszten­dejében.

S alig másfél esztendő múlva, nyár elején, a szamosmenti Alparét falu melletti Bábolnai hegyen 40 000 ember gyülekezett össze fegyveresen. 40 000 pór és koldus, bocskoros nemes, felső Erdélyből, meg Biharból, Szi­lágy­ból és Szatmárból, a maguk kisemmizett emberi jussának és Jézus Krisztus megcsúfolt evangéliumának védelmében.

S ennek a seregnek valami Budai Nagy Antal nevezetű szucsáki kurtanemes parancsolt.

Jegyzetek

1 Ez a közlés a témában korábban elkezdett írásom folytatásának tekinthető. Kós Károly és Dsida Jenő nézeteinek találkozása az erdélyi magyar irodalomban. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 2002. 1–2. 113–120.

2 Klestenitz Tibor: Az Országos Protestáns Napok, 1939–1950. Egyháztörténeti Szemle, 2020. 4. sz. 34–53.

3 Protestáns könyv az 1942. évi IV. Országos Protestáns napokról. Szerk. Borbély László. Bp., 1943, Csizmazia Kálmán kny. 38–45.

4 Farkas Zoltán: A magyar biblia ügye. Evangélikus Élet, 1941. november 8. 3.

5 A Magyar Biblia Társulat. Harangszó, 1942. november 1. 355.

6 Zsindely államtitkár beszéde a protestáns irodalmi esten. Magyar Nemzet, 1942. november 5. 251. sz. 4.

7 Uo. 4.

8 Sas Péter: Erdélyi levelek Hóman Bálinthoz. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 1998. 1. sz. 89–90., 93–95.

9 Bierbauer Virgil: Építőművészeti kiállítás. In: Művészeti Hetek Kolozsvár, 1942. május 9. – június 6. i. m. 83–84.

10 Művészeti Hetek Kolozsvár, 1942. május 9. – június 6. H. n., 1942, Országos Irodalmi és Művészeti Tanács, 70–71.

11 Kós Károly: Előszó. In: Uő. Budai Nagy Antal históriája – Varju nemzetség. Bukarest–Bp., 1955, Irodalmi és Művészeti Kiadó – Új Magyar kiadó. 5. Újabb megjelenése: (Vallomás) A Budai Nagy Antal és a Varjú nemzetség geneziséről. Rakéta Regényújság, 1983. december 13. 50. sz. 3.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„Erdély fővárosában végigsétáló idegen, a patinás, címerekkel ékeskedő, főúri paloták megtekintése után talán csodálkozva áll meg a Szent György-téren díszelgő egyetemi könyvtár hatalmas épülete előtt. Az idegen azonban jólesően veszi tudomásul, hogy a szerencsés elgondolással felépített könyvtár egy cseppet sem képez kirívó ellentétet a régi idők hagyományait híven őrző – Mátyás király szelleméről regélő – ódon város falai között.” E szavakkal jellemezte 1942-ben Csengery János klasszika-filológus professzor lánya, S. Csengery Ilona a kolozsvári Egyetemi Könyvtár palotáját. Az intézmény fennállásának 150., valamint az építési munkálatok befejezésének 115. évfordulója alkalmából érdemes feleleveníteni az első modern erdélyi könyvtár történetét, amely 1990-ben felvette Lucian Blaga nevét.

Báthory István erdélyi fejedelem 1581. május 12-én emelte akadémiai rangra a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. A 441. évforduló alkalmából négynyelvű – magyar, román, német és angol – emléktáblát lepleztek le a Farkas utcai romkert kerítésén, a Kolozsvári Református Kollégium épülete felőli sarkon. Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Gergely gyulafehérvári érsek is, aki hangsúlyozta: „az emléktábla ösztönzés kell legyen arra, hogy egyetemes tartalommal, értékkel, élettel töltsük meg”1 az Academia Claudiopolitana utódját, a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetemet. Ezen értékek egyike az elődök tisztelete. Mi most a Kolozsvári Egyetem közvetlen elődjére, az 1872-ig működő orvos-sebészi tanintézetre, és annak „sokat tudó” professzorára, Nagel Emilre (1817–1892) emlékezünk.

Nagysándor József már hetekkel az 1849. október 6-ai drámai megtorlások előtt tisztában volt azzal, hogy valószínűleg kivégzik, ennek ellenére egy pillanatig sem gondolt arra, hogy elhagyja a süllyedő hajót. Nem tartozott a legkiválóbb magyar hadvezérek közé, ugyanakkor joggal tekinthető a magyar függetlenségi gondolat egyik legkövetkezetesebb hívének, aki nem írt sajtócikkeket, nem tartott hangzatos beszédeket, szükség esetén viszont mindig a haza szolgálatába állt. 

Benedek Elek nemcsak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi, néprajzi és ifjúsági regényíró volt, hanem emellett évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. A legszélesebb olvasóközönséghez kívánt szólni. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legtöbb és legmagasabb színvonalú irodalmat adja.

Tauffer Johann, a Kolozsváron egykor nagy számban élt Taufferek őse Nyugat-Magyarországról került Erdélybe báró Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak köszönhetőenMiután az erdélyi főkormányszéket Nagyszebenből Kolozsvárra helyezték át, Tauffer Johann is átköltözött az erdélyi fővárosba. Utódai itt elszaporodtak, s különösen a 19. században jómódú iparos és kereskedő polgárokként vívtak ki maguknak széleskörű elismerést, a Tauffer névnek pedig dicsőséget.

Bánffy György életútja egyenes vonalú, a – közvetlen felmenőitől örökölt – Bécshez hű arisztokraták életútja. Édesapja, Dénes gróf (1723–1780) az utolsó akadályt is elhárította: 1755-ben áttért a katolikus vallásra. Lett belőle valóságos belső titkos tanácsos, négy vármegye főispánja, s végül királyi főlovászmester, ami zászlós úrrá tette. Feleségétől, báró Barcsay Ágnestől a Hunyad vármegyei Piskin született György fia 1746. vagy 1747. december 24-én. A házitanítóktól sajátíthatta el az alapismereteket, bizonyára a bonchidai kastélyban. 

A világ első közúti szabályát, a vörös zászló törvényét 1865-ben hozták meg, és 1896-ig volt érvényben Londonban. A gőzhajtású autók előtt ötven méterrel nappal vörös zászlót, éjjel vörös lámpást kellett vinni. A magyarországi KRESZ ősének egy 1910-es belügyminiszteri rendeletet tekinthetünk, amelynek célja a fellendülő gépjármű-közlekedés biztonságának növelése volt. Ennek érdekében jelent meg az első négy közúti jelzőtábla. 

„Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.”

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.