Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Ajtók és jelképek

Kegye Lenke azon kiváltságos fényképészek kategóriájába tartozik, akik dinamikusan, a fény segítségével folyamatosan tökéletesítik művészetüket. Az eddig kiállított alkotások jelzik a művész azon meggyőződését, hogy a fényképészetet életeseményként, papír és valóság csodálatra méltó találkozásaként lássuk. Egy ilyen találkozást követően (a fotóművész segítségével) a két entitás örökre együtt marad – akár fekete-fehérben, akár színesben.




Kegye Lenke fényképész 

Nem véletlen az az érzékeny dinamizmus, amely a Kegye Lenke által jegyzett fotókon mindig megtalálható. Kötődik gyermekkorának egy pillanatához, amikor a camera obscura létrejöttéről szóló filmet nézett, és megtörtént az igazi varázslat: expozíció után a fehér lapot átlátszó folyadékba merítve néhány pillanat múlva megjelent a kép. Lelkesedésében azt tette, mint minden fotózás iránt érdeklődő gyerek: pénzt gyűjtött, fényképezőgépet és felszerelést vásárolt, hogy amatőr fotólaboratóriumot állítson fel, és „utazni” kezdett, odafigyelve azokra a témákra, amelyeket érdemes megörökíteni.

A „kiállítások” köre sokáig csak a családtagok és barátok által látogatható alkalmakra korlátozódott, egészen 2017 decemberéig, amikor szülővárosán átkelve egy régi ajtókilincs kötötte le a figyelmét. Aztán egyre több és több régi ajtókilincset és zárat pillantott meg. Lehetőséget látott ebben a szokatlan témában, és megragadta azt. Egyszerűen „meg akarta őrizni” őket, hiszen oly könnyen eltűnhetnek, mindig fennáll annak a veszélye, hogy modernekkel helyettesítik őket.

Azzal a szándékkal örökítette meg a régi kilincseket, zárakat, hogy ezáltal másokat is arra biztasson, ne csak nézzék, lássák is őket. Így jelent meg a Kijáratok – Bejáratok / Intrări – Ieșiri című album, illetve így született meg az azonos című, első kiállítása 2018-ban Kolozsváron a Szabók bástyájának kiállítótermében. Ezt a nagyvonalú kulturális teret dr. Ancuța-Lăcrimioara Chiș, a Városi Művelődési Központ szakfelügyelője alakítja releváns kulturális események (kiállítások, koncertek, könyvbemutatók, művészeti párbeszédek stb.) színhelyévé.

A kiállításnak sikere volt, és a sikerhez mérhetők a visszajelzések is. A látogatók közül sokan jelezték a művésznek, hogy a fotók megtekintése után sokkal figyelmesebben sétálnak az utcán, és látnak. Az album belső borítóján a szerző felvázolja hosszú távú, a teljes alkotásra vonatkozó emblematikus művészi programját is: „...Mindig is lenyűgöztek a város régi épületei, szeretem és tisztelem ezeket. Tekintettel arra, hogy városunkban egyre több modern épület épül, úgy gondoltam, érdekes lenne megosztani a nagyközönséggel a régi épületek egy részletét, mégpedig a kilincset. Ezek felmutatják egész történelmünket: emberi sorsokat, fájdalmakat és örömöket örökítenek meg. A kilincsek mögött egy új, rejtett világ tárul fel. Ugyanakkor sokat elárulhatnak a városi létezés költészetéről, a részletekben rejlő szépségről...”

A fényképes kaland folytatása a Kolozsvári fémhímzés című kiállítás lett, ahol a közönség megtekinthette a fotóművész által gondosan kiválasztott „hímzéseket”, vagyis a régi épületek csipkézett fémráccsal díszített erkélyeit. Ez a 2019-es kiállítás, amelynek ugyancsak a Szabók bástyája adott otthont, ismét szép közönségsikernek örvendett, látogatóit ezúttal arra biztatta, hogy tanuljanak meg felpillantani az utcáról az épületekre.




A Kolozsvár központjában található kapuk nem csupán funkcionális elemek, hanem díszek, amelyek kiegészítik a hozzájuk tartozó épület arculatát. Kegye Lenke felvétele

A Kegye Lenke által kitalált és megvalósított fotóprojekt harmadik része a Titkok őrzői címet kapta. A kiállítást 2022-ben szintén a Szabók bástyájának vendégszerető termében rendezték meg. A fotóművész ezúttal Kolozsvár belvárosának régi ajtóit és kapuit állította a kíváncsi nézők elé, olyan bejáratokat, amelyek mögött a fizikai világ titkai (épületek, belső udvarok, kertek stb.) rejtőznek. Ezúttal a művész segít megfejteni a világos keretek között elhelyezett ajtók és kapuk szimbólumrendszerét, és lehetőséget kínál arra, hogy a tekintet erejére támaszkodva átvezesse a hipotetikus nézőt a világ (ikonikus) jeleinek erdejében. A Jean Chevalier és Alain Geerbrant által szerkesztett szimbólumszótár (Dic­tionnaire des symboles, 1969) tájékoztatása szerint ugyanis „a kapu vagy ajtó szimbolizálja az átjárás helyét két állapot között, két világ között, az ismert és az ismeretlen között, világosság és sötétség, gazdagság és szegénység között”.

Az ajtók és kapuk, ezek az egyébiránt néma szereplők arra ösztökélnek bennünket, hogy figyeljük meg őket, lépjük át küszöbüket, fejtsük meg a rajtuk túlmutató titkokat, más szóval egy titokzatos országba vezető utazásra hívnak bennünket. „A kapun való áthaladás, legtöbbször jelképes értelemben, átmenetet jelent a profánból a szentbe” – állítja a szimbólumszótár. Emlékezzünk arra, hogy a kapu a transzcendencia gondolatát is felidézi, annak függvényében, hogy hozzáférhető vagy tilos, hogy nyitva van vagy zárva, hogy elhaladunk mellette, vagy csak rápillantunk.

Azon túlmenően, hogy képein keresztül mély reflexiókra késztet bennünket, Kegye Lenke általános értelemben a kultúra, szűkebben véve a fotóművészet hiteles őrzőjévé válik, olyan művésszé, aki fényképein keresztül a létezést gazdagító spirituális emlékeket tesz elérhetővé. Az élénk ritmusú kiállítás Kegye Lenke fotóművész személyiségében is tükröződik. Úgy tűnik, a művész folyamatosan keres valamit, mindig készen áll arra, hogy megragadja a térben közel eső dolgok szépségét, és megtanítsa az embereknek, hogy „a szépség a szemlélőből fakad”.

Fordította: Vallasek Júlia

 

Kegye Lenke

Kegye Lenke 1968. január 25-én született Kolozsváron. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia karán tanult, a Gyógypedagógia szakon. Végzettségéhez nem kötődik az a törekvése, hogy a város régi épületeit megörökítse. 2017-ben jelent meg Kijáratok – Bejáratok / Intrări – Ieșiri című album (dr. Ioana Tămăian egyetemi adjunktus előszavával, magyarul, románul és angolul, Kolozsvár, 2017) című albuma, 2018-ban pedig ugyanezzel a címmel első ízben jelentkezett egyéni kiállítással a Szabók bástyájában. 2019-ben volt látható a Kolozsvári fémhímzés című, a régi épületek fémerkélyeire fókuszáló kiállítása, majd 2022-ben a Titkok őrzői tárlattal jelentkezett.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Crăciun Judit kerámiaszobrász művészi hitvallásában így nyilatkozik munkásságáról és alkotásairól: „A kerámia egy játék számomra, kiaknázok minden ismert és ismeretlen lehetőségét, háromdimenziós formákat építek, amelyek összhangban állnak a gondolkodásmódommal és a véleménynyilvánítási szabadságommal." Gheorghe Crăciun kerámiaszobrász így vall művészetéről és alkotói tevékenységéről: „A kerámia az őselemek – föld, víz, tűz – együttműködéséből születik. Egy engedelmes anyagból indulunk ki, amelyet lehet modellálni, formálni, még akkor is, ha saját memóriája van, és a tűzpróba teszi teljessé. Az agyag engedi, hogy játsszak vele, formáljam és elrejtsem benne az ötleteimet."

„Semmi és minden, avagy minimális eszközökkel nyújtani a maximumot. Azt az életérzés- és gondolatsűrítményt, ami egy 21. századi fiatal képzőművészt, jelesül Mira Marincașt alkotásra, sajátos önkifejezésre serkentett. Ezt kínálja nekünk ez a mindenkori avantgárd jegyében született kiállítás és alkotója, a fotó- és grafikusművész."

Akkor „él” egy múzeum, ha folyamatosan otthont biztosít különféle rendezvényeknek. Mi elsősorban ismeretterjesztő előadásokat tartunk a Tortoma Önképzőkör keretein belül. Ebbe belerondított a világjárvány, de reméljük, hogy ma már újra gördülékenyen tudunk előadásokat, könyvbemutatókat, egyéb rendezvényeket tartani. Egyidőben mi adtunk otthont az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, továbbá partner­in­tézményei vagyunk az Erdővidéki Közművelődési Napok rendezvénysorozatnak is.

Maszelka konokul, hűséggel és optimistán járta végig saját művészi útját, derű jellemezte egész életét, és ez a derű az, amely úgy az alkotói pályáját, mint a közönség szolgálatát végigkísérte. Kitartással és elkötelezettséggel vált az erdélyi művészetben számontartott, ám életében a tehetségéhez és életművéhez mérten eléggé el nem ismert festővé. Évtizedek célratörő, szívós munkájával, rengeteg energiával és megkapó emberi melegséggel Székelyudvarhelyt az erdélyi magyar képzőművészet egyik leginkább megbecsült vidéki központjává változtatta.

Sipos Sándor látásmódjának kialakulására mély hatást gyakorolt Marshall McLuhan kanadai médiakutató és filozófus. A képzőművész alkotásai a – folyton táguló – virtuális valóságot megtapasztaló ember életérzéseit vetítik elénk, és arról tanúskodnak, hogy a média fejlődése átszabja, átformálja az emberi kultúrát.

Az erősen fénylő égitesteket, egymásba hajló fákat, fagyos fehéreket, izzó vöröseket, nyúlánk alakokat, bivalyokat, szamarakat ismétlő györkösi életmű első ránézésre egyszerű nyelvezetű, dekoratív képsornak tűnhet, vagy éppen ellenkezőleg, egy zárt világnak, ahol a sötét kékségekben, az időtlenségben és a némaságban nem sok minden segít eligazodni.

Györkös Mányi Albert születésének századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításunk egy olyan olvasat, amely – reményeink szerint – bevezet ebbe a sajátos alkotói univerzumba, és segít fogódzókat találni, tájékozódni abban.

Starmüller Katalin festőművész, grafikus, díszlet- és jelmeztervező 1959. november 22-én született Kolozsváron. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festészet–restaurálás–pedagógia szakán végezte. Meghatározó tanárai voltak: Miklóssy Gábor, T. Szűcs Ilona, Tóth László, Cseh Gusztáv, Rusz Lívia és Veress Pál. Erdélyben számos egyéni kiállítása nyílt az évek folyamán, és Magyarországon is rendszeresen részt vesz csoportos tárlatokon. 

Fodor Nagy Éva festőművészről így vallott férje, Fodor Sándor író, műfordító: „Kedves professzorom, László Gyula mondta: Az emberek iránt soha ne legyünk türelmetlenek. Olyanok, mint a virág. Van, amelyik tavasszal nyílik, van, amelyik nyáron. Némelyik ősszel, és olyan is akad, amelyik megvárja a hóharmatot. Egyik színpompásan tündököl, a másik meghúzódik a bokor alján – csak illatával árulja el magát. Azt hiszem, ez a virághasonlat igencsak talál a különböző művészegyéniségekre. Feleségem művészi kibontakozását immár több mint ötven éve figyelem. Hosszú évtizedeken át úgy véltem, keresi a maga útját, egyéni ecsetvonását. Őszülő fejjel találta meg. Ehhez azonban sokat kellett látnia-tanulnia, örvendeznie – és szenvednie.” 

Erdélyi viszonylatban Ady József egyik kiemelkedő képviselője az 1980-as évek elején fellendülő kelet-európai neoavantgárd irányzatnak. A hagyományos grafikai és festészeti technikával megalkotott munkái egyéni látásmódról tanúskodnak. Ábrázolása az absztrakt és a figuratív kifejezésmód határán mozog, ugyanakkor a szimbolikus-expresszív kategóriába is beilleszthető. 

A szobrászművész szellemi és lelki funkcióiban anyaggal dolgozik, ilyenformán valahol a mesterember, a jó értelemben vett iparos és a filozófus keveréke. Ezt az állítást igazolja Désy Károly élete és munkássága is. Saját vallomása szerint a szobrásznak ismernie kell számos mesterség titkait – a kovács, asztalos, vasöntő, esztergályos mesterségek eljárásait – ahhoz, hogy maradandót alkothasson. Egy műtárgyat többféleképpen lehet létrehozni. A kérdés az, hogy díszítő vagy funkcionális célzattal készülnek-e, vagy pedig az alkotó a plasztikai nyelv lehetőségeivel akar élni: emberi érzelmeket, gondolatokat vagy magatartásformákat kíván megjeleníteni.

Sok művész állította, hogy a művészet és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással, mások a művész felelősségét hangsúlyozták ki jobban. Ezzel a témával Henri Matisse, Mattis Teutsch János, Jakobovits Miklós művészeti írásaiban is találkoztam. Első pillantásra nem könnyű ennek a kapcsolatnak a kimutatása, mivel nem erkölcsi célzatú alkotásokról van szó. A válasz a filozófusok, művészettörténészek munkáiból olvasható ki.

Nagy Elek Miklós

1944. november 29-én születtem Marosvásárhelyen. Apai ágon székely­abodi lófő székelyek voltak az őseim, anyai ágon polgári, sőt nemesi családból származom, Bolyai János feleségének, Orbán Rózának családjából. Apámat taníttatták a szülei, aminek következtében nagy műveltségre tett szert, öt nyelven beszélt, a Kolozsvári Építészeti Egyetemen tanult, és a szó legjobb értelmében, igazi úriember volt. Amikor, tartalékos tisztként behívták a frontra, nem volt nehéz azonnal feleséget találnia, és a szokásnak megfelelően, regényes módon, három nap alatt megnősülnie, minek eredményeként, háborús termékként, én is rövidesen megszülettem.

A származás, az egyéniséget formáló gyermekkori élmények, a családi hagyományok meghatározó örökséget jelentenek a képzőművészetben is. Nincs ez másképpen Balázs László esetében sem, aki képzőművész szülők gyermekeként kerülő utakon, az iparművészeten keresztül jutott el a képzőművészetig. 

Gedeon Zoltán festő és grafikusművész

Gedeon Zoltán 1922. június 29-én született a Hargita megyei Szentegyházán. Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri tanítóképzőben végezte 1943-ban, ezt követően 1945-ig katonai szolgálatot teljesített. 1945 januárjában orosz fogságba került, 1948. december 6-án szabadult. Hazatérését követően Lévai Ildikó pedagógussal kötött házasságot 1949-ben. 1950-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója lett: tanulmányait 1955-ben fejezte be a grafika–festészet–pedagógia szakon.

Horváth Levente festménye

A sepsiszentgyörgyi Lábasház történelmi épülete immár közel húsz éve a helyi és az erdélyi kultúra szolgálatában áll, elsősorban a képzőművészeti megnyilvánulások terén. 2020-tól, a Székely Nemzeti Múzeum székhelyének átfogó felújítása miatt immáron ez a rangos kulturális intézmény rendez tárlatokat az épület kiállítótermeiben, és most első alkalommal ennek pincegalériájában. A kortás erdélyi képzőművészek újabb munkásságát hívatott e kis galéria bemutatni, az alkotószakma elkötelezett képviselőinek kíván egy kiállítófelülete, manifesztációs közege lenni.