„Legyen előtted mindig az út” – mondja az ír áldás, ami igen találó a túrázóra. Jó közösségbe tartozni, együtt elindulni, felfedezni új és újabb célpontokat. A mi esetünkben a kerékpározás célja nem csupán a közös mozgás, hanem igyekszünk felfedezni a táj szépsége mellett különböző történelmi és kulturális értékeket is. Ezen a túrán Szima Márton szervezésével felkerestük az ország keleti részén azt a legtávolabbi pontot, ahol még magyar szó csendül, ahol még édes anyanyelvként használják a nyelvet.
Lóvész felől tartottam Hidegség felé, az út nehéz volt, a bicikli szüntelen akadályba ütközött, de a gyimesi táj szépsége mindenért kárpótolt. A délelőtti nap fénye játszott a változatos domborzaton, a meredek hegyoldalakat mintha zöld posztó borította volna, amelyen elszórva tehenek, birkanyájak legeltek, a szél néha még kolompok hangját is idefújta. Az út meredek volt, gyakran taszítanom kellett a járgányt, lassan haladtam előre a kavicsos vízmosáson. Még néhány akadály, aztán már csak lefelé haladt az út, de addig bőven volt időm a csángók sorsán töprengeni.
E Romániában élő kisebbségi népcsoport három részre oszlik: gyimesi csángók, moldvai csángók, barcasági csángók. A csángó szó eredetéről szóló elméletek két csoportba oszlanak: melléknévi eredetű, illetve eredetileg is népnevet jelölő szó. A melléknévből alakult népnév a székely nyelvjárásból származik: aki csángál, az csacsog, fecseg, hamisan beszél. A csángó népnév jelentése pedig elcsavarog, elkószál. A pusztinaiak azt tartják, hogy a csángó, csenget szó azon személyeket illeti, akik kolompot viselő tehenek után elkóborolnak. A kifejezés utal a csángóknak a székelyekhez hasonló határőrző szerepére is. A szó első említése egy 1443-as adománylevélhez kötődik, amellyel II. István, Moldva fejedelme Iliaș Sangának adományozta a Vășiești és Băsăști falvakat. A 19. század végéig elfogadott nézetnek számított, hogy a csángók kun eredetűek, a szó népnevet jelöl, méghozzá a nyolc besenyő törzs három kangar („csangar”) népét. A csángók egyik fő csoportja a gyimesi csángók, ők Moldva és Erdély határán, a Tatros folyó forrásvidékén élnek. Még 1747-ben is a Gyimesek egyedüli lakói az ide felhúzódott moldvai magyarok voltak, akikhez később székelyek és újabb moldvai magyarok csatlakoztak. Fő foglalkozásuk az állattenyésztés és fakitermelés volt.
A későbbiekben utunk Gyimesbükkbe vezetett, itt meghallgattuk Deáky András, nyugalmazott pedagógus beszédét. A rendszerváltást követően – harmincöt év szünet után – ő indította újra a magyar nyelvű oktatást a településen. Nem volt könnyű feladat, de a kitartása eredménnyel járt. Felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy ők az ezeréves határ szülöttei, ez a legkeletibb pont, ahol a magyarok bejöttek Erdélybe. „Éljünk bárhol is, mi büszkén kell vállaljuk magyarságunkat. Mikor Etelközbe betörtek a magyarok, Árpád népe közül egyesek lemaradtak a népvándorláskor, az ő leszármazottaik a mai csángók.” Mint elmondta, idővel II. Béla és IV. Endre is telepített ide magyarokat, hogy őrizzék a határokat. Gyakori volt akkor a tatár és török betörés, innen ered a Tatros vizének neve is. A madéfalvi veszedelem után többen, akik nem akartak behódolni az osztrák uralomnak, átszivárogtak Székelyföldről Moldvába, új településeket alakítva.
Deáky beszélt a gyimesbükki csodáról is, ami 2008-ban történt, ekkor avatták fel a bakterházat. Előzőleg Deáky megvette az épületet, amit segélyekből állítottak helyre. 40 000 ember jelent meg ezen a helyen pünkösdkor, valóságos emberáradat jelképezte az összefogást. A világ magyarsága követte a tévében a zarándokok vonulását. Ezután az adományokból s a szorgos kezek munkája nyomán elindult az értékek megőrzésének folyamata, ami ma is tart. Először felújították a bakterházat, majd az 1782-ben épült kápolnát, amely az összetartozást jelképezi. Ezután következik a Rákóczi-vár felújítása, amely a bakterházzal és a kápolnával együtt a történelmi magyar országhatárnál található.
E lelkes szavak után nem maradt más hátra, mint hogy mi is végigjárjuk Magyarország legkeletibb pontját, az ezeréves határvonalat követve. Az első római katolikus kápolnát 1782-ben Mária Terézia adományozta a csángóknak, ekkor már állt a Rákóczi-vár, amit Bethlen Gábor építtetett 1626-ban. Mikor körbenéztünk, a lélegzetünk is elállt: a hegyoldalon patakok zubogtak, a hegyormokra égbe nyúló fenyvesek futottak, a kis tisztásokat évszázados, apró csángó rönkházak pettyezték. Mindenfelé teheneket láttunk. Komótosan ballagtak az úton, pásztor már nem kellett: mindannyian hazatalálnak, majd a kapuban várnak, amíg valaki be nem engedi őket. Felejthetetlen élmény volt, minden fáradságot megért.
Gyimesfelsőlokról tartottunk Kostelek felé, ez a legelszigeteltebb magyar falu a környéken. Sikerült megtalálnunk a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége házát, ahol az ide is kiterjesztett oktatási program keretében foglalkoznak a gyerekekkel. Mikor megérkeztünk, éppen táncoktatás folyt, a kirakatban megcsodáltuk a viseletet, amely gondos kezek munkáját őrizte. Megszólalt Vaszi Levente, aki először az útról szólt, amit megtett azért, hogy tanulhasson, majd magyar–földrajz szakosként visszatérjen szülőfalujába. Tanítani, nevelni szeretne: „Igyekszünk azon dolgozni, hogy a magyarságtudatot, amelyet esetleg nem hoz otthonról a gyermek, tőlünk megkapja” – foglalta össze küldetését az oktató, a Fölszállott a páva vetélkedő közönségdíjasa. Beszélt még a mindennapi kitartó küzdelemről, az oktatási programról: „Kostelek jól el van konzerválva, több értelemben is” – osztotta meg velünk ezt a tapasztalatát a tanár, akinek az is a célja, hogy az újabb nemzedékek megismerjék a gyökereiket, és továbbvigyék a hagyományokat. Kosteleken egyelőre nincs olyan ember, aki ne tudna népdalt énekelni.
Az oktatási program itt 2004 végén kezdődött a néhai csángó származású pap, Salamon Antal kérésére, aki hittanórákon igyekezett megtanítani, magyarul írni és olvasni a csángó gyerekeket, köztük Vaszi Levente szüleit is. Ezt követően Ferenc András és Imre Éva tanítottak a településen, mindketten friss diplomás magyar szakos tanárként érkeztek ide. Ahogy elindultunk visszafelé a szállásunkra, követve a sziklákkal szegélyezett, hol sebesen, hol pedig lassan csörgedező patakot, hálával gondoltam arra, hogy vannak még ilyen emberek, mint Vaszi Levente is, akik nemcsak őrzik, hanem éltetik is a magyar hagyományt. Legyen e pár sor mások számára is felhívás, hogy látogassunk el mennél többen erre a vidékre, és ha lehet, támogassuk e kitűnő emberek munkáját, hiszen a méltatás is sokat számít az itt élő oktatóknak, gyerekeknek egyaránt.
Ahogy haladok előre a visszavezető úton, akaratom ellenére is dúdolok, még fülembe cseng Levente gyönyörű hangja, csakis „tiszta forrásból”:
„Tedd keresztbe cigány a vonódat,
Hogy szóljon a száraz hegedű.
Muzsikáld el a szívemről,
Ami fáj és keserű.”
„Én az éjjel érkeztem a csatából,
Leesett a vas a lovam lábáról,
Nyisd ki kovács zöldre festett ajtódat,
Vasald meg a kesely lábú lovamat.”
