A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
Az emberiség korai idők óta ünnepel. Az ünnepek szakítják meg a hétköznapokat, tagolják az évet, az életet. Az ünnep különleges időszakában az ember általában másképp viselkedik, betartja a hagyományosan megszabott előírásokat, tilalmakat.
Az ókori egyiptomiak számára az ünneplés az égi és a földi világ találkozásának kivételes pillanatait jelentette, amelyeknek hozzárendelt vallási üzenete és szabályzata volt. Ezek általában korlátozásokban és tiltásokban mutatkoztak meg.
Az ókori rómaiak, görögök is ünnepeltek, az idő, a hétköznapok megtörésének az igénye nagyon korán kialakult. Az ünnep, legyen az naptári, gazdasági vagy az emberi élet fordulópontjaihoz kapcsolódó esemény vagy akár emlékünnep, kitüntetett időszak: abbamarad a munka, s az emberek a belső világuk fele fordulnak.
Frissen sült cipó a karácsonyi ünnepi asztalon
Az ünnepek köré szokások, népszokások csoportosulnak, amelyek szabályozzák, de egyben különlegessé teszik a közösség életét az adott időszakban. Ezek nem csupán az adott ünnepnapra vonatkoznak, hanem gyakran az ünnepre való várakozás, a készülődés időszakát is kiemelik a hétköznapokból, ezért valójában karácsonyi ünnepkörről, karácsonyi szokáskörről beszélünk. Talán ezt őrzi a ma is gyakran látott karácsonyi képeslapok köszöntőszövege is, amely többes számot használva „Kellemes karácsonyi ünnepeket!” kíván.
A karácsonyi ünnepkör advent első vasárnapjával indul, és vízkeresztig tart. A néphagyományban a karácsonyi idő már Katalin (november 25.), illetve András (november 30.) napjával megkezdődik.1 Az advent szó jelentése – ’eljövetel’ – is jelzi, hogy ez a várakozás időszaka. Az advent tulajdonképpen a változást várja. Minden arra irányul, hogy karácsonykor valami megtörténik. Valamitől megszabadulunk: a szorongástól, a hidegtől, a rövidülő nappaloktól, a sötétségtől. A katolikus roráte, a hajnali mise is erre utal: sötétben indulnak el az emberek a misére, de mire a szertartás véget ér, már kivilágosodik.2
Csobányozás
A Kárpát-medencében elterjedt szokás volt, hogy akár már két héttel karácsony előtt esténként összegyűltek a gyermekek, fiatalok, és tanulták a karácsonyi játékok szerepeit, melyeket rendszerint nagykarácsony (december 25.) és kiskarácsony (újév napja) között adtak elő.
Az egyik ilyen karácsonyi játékot, a csobányozást a bukovinai székelyeknél, de a gyergyó- és csíkvidéki székelyek körében is ismerték és játszották. Régen ez férfijáték volt, a női szerepeket is fiúk, ifjú legények játszották. Házról házra jártak, ahol rájuk esteledett, ott maradtak, szalmát vetettek a földre, és ott éjszakáztak. Nagy szégyen volt, ha egy házat kihagytak, vagy nem fogadták őket. A csobányok (pásztorok) ijesztő képet mutattak. Itt a keresztény misztériumjátékba belevegyült a karácsony napfordulójának, mint a gonoszság, azaz a sötétség és a világosság fordulópontjának a megünneplése, ahol a gonoszságot, sötétséget jelképező démonok lettek a pásztorok. A kutatók a mai napig nem tudtak kimutatni közvetlen kapcsolatot a két hagyomány között, csak feltételezik, hogy ez lehetett az összefüggés, másként egyelőre nem magyarázható, hogy miért lettek a pásztorok ijesztőek.3 Ebben a játékban három igazi pásztor volt, azok vitték az ajándékot a Jézuskának, rajtuk kívül volt még egy mágikus erejű kecskés pásztor, aki a csuklyája tetején egy nyúlfejet viselt kitömve, valamint egy hamubotos pásztor, ő egy bot végére kötözött hamus zacskóval „verte” az utcán hozzá túlságosan közel kerülő gyermekeket. Az egyik pásztor „meghalt” a jászol előtt. Tréfás jelenetben játszották el, hogy a kecskés pásztor a hajában keresgél, bolhára talál, és azt agyonüti. A fejére mért nagy ütéstől nem csupán a bolha, hanem a pásztor is „meghalt”. A furulyaszóra azonban feltámadt. A tánc, amelyet ekkor előadott, az új életet jelképezte.4
Régen csak az éjféli mise után volt lakoma
Tűzgyújtás
Sok más, a kereszténység előtti időre is visszavezethető töredék van a karácsonyi szokásokban, például az, hogy ég a tűz, nem alszik ki azon az éjszakán – ez a „fénycsinálás” emléke, a világosság győzedelmeskedése a sötétség fölött. Ez került később, a gyertyák által a karácsonyfákra is. A karácsonyfa valójában az életfát jeleníti meg. Hazai tájakra a polgári családok hatására került be a 19. század közepén, de a nép körében csupán az 1900-as években honosodott meg. Idehaza, Erdélyben a szászok szomszédságában fekvő lutheránus magyar falvakban korábban jelent meg a karácsonyfa, mint a magyar nyelvterület más vidékein.5
Adománygyűjtés, ajándékozás
A magyarság oly népszerű karácsonyi szokása, a betlehemezés egyfajta adománygyűjtés is volt. A Jézus születését előadó betlehemes játék végén a háziak gyakran pénznemű adományt adtak a szereplőknek, és megkínálták őket itallal, kaláccsal, süteménnyel.
Az erdélyi Sóvidéken a gyermekek jártak házról házra, köszöntve a ház lakóit. Az előadott karácsonyi köszöntők is egyértelműen utalnak e szokás adománygyűjtő jellegére:
„Eljött a karácsony borzas szakállával,
Fenyegetnek engem kétágú korbácssal.
Nem kell nekem korbács, csak egy darab kalács.
Ha nincs a ládába, van a kamrába,
Csak egy fél jutna az én tarisznyámba.”
(Farkas Ildikó, Alsósófalva)6
A tréfás változatok is jelezték az adománygyűjtés „komolyságát”:
„Ma karácsony napja,
Nem kell nekem hagyma,
Egye meg a gazda,
Aki nekem adta.
Zörgetik a kulcsot,
Pénzt akarnak adni.
Ha egy tallért nem adnak,
El sem fogom venni.
Apám a szakállát,
Félvállra vetette,
Ami kicsi esze volt,
Az erszénybe tette.
Az erszény zsíros volt,
Az egér mind megette,
Így hát az apámnak
Nincs egy szikra esze.”
(Bíró Károlyné, Bíró Erzsébet, Sóvárad)
A karácsonyi kántálás vidékenként eltérő módon zajlott: helyenként csupán kínálkoztak, máshol pénzbeli adományt is adtak a kántálóknak. Három-négy évtizeddel ezelőtt a fiatalokat gyakran az együttlét öröme, a szórakozás lehetősége vitte kántálni.
A népi karácsonyi játékokban gyakran a pásztorokra emlékeznek: a pásztor a szegény ember, az elesett, a legkiszolgáltatottabb, a vagyontalan bérmunkás. Amikor a karácsony fénye felvillan, nemcsak a sötétedésnek szakad vége, és minden nap egy kevéssel hosszabb lesz a nappal, hanem a szegények is megkapják a jutalmukat.7
Nemzetközi szakirodalom bizonyítja, hogy a karácsonyi adakozás, ajándékozás már korai időkben jelen volt. A főurak, a földbirtokosok megajándékozták az alattvalóikat, a szolgáikat. Azonban a családon belüli ajándékozás, ha létezett is, nem öltött olyan méreteket, mint manapság. Az értéket, az ajándékot inkább a közösségi élmény, a barátokkal való együttlét jelentette, és nem a pénzzel megvásárolható ajándék.
Karácsonyi tiltások
A magyar népi hiedelem szerint régen karácsonykor tilos volt mosni, illetve ruhát szárítani, mert az szerencsétlenséget hozott. Ugyanúgy sepregetni és szemetet kidobni sem volt ildomos, csupán az asztalról lehetett a morzsát összeszedni, amit ha az ünnepek után dobtak ki, megóvta a családot a betegségektől.
A legáltalánosabb és elterjedtebb tiltás, amely a karácsony előtti időszakot jellemezte, a böjt volt. Az idősebbek még pár évtizeddel ezelőtt szerdán és pénteken böjti napot tartottak, zajos mulatozásokat, lakodalmakat ebben az időszakban nem szerveztek. Ezeknek a szabályoknak a protestáns települések lakói is eleget tettek, és bár a böjtöt nem tartották, ők is egyfajta mérsékletességgel éltek.
A bukovinai székelyek karácsony előestéjét igen szemléletesen karácsony szenvedejének vagy karácsony böjtjének nevezték. Régen szenteste nem volt nagy lakoma, böjtösen ettek. Olyan is volt, hogy elkészítették az ünnepi ételeket, de csak az éjféli miséről hazatérve ettek belőle. Az ünnepi fogásnak Erdélyben leginkább a húsleves, a töltött káposzta, illetve a disznóvágáskor készített húsnemű ételek számítottak. A két világháború között, valamint a kevésbé módos családoknál később is kukorica- vagy árpakásával, kevés hússal vagy akár hús nélkül, csak szalonnával készítették a töltött káposztát.
Ez utóbbit „készítjük el” ez alkalommal, tisztelegve általa felmenőink és hagyományaink előtt. Bár jóval szegényesebb, mint a ma megszokott, hússal töltött, füstölt hússal megrakott, fazékban főtt töltött káposzta, mégis roppant ízletes étek. A moldvai csángók körében ma is készítik, szőlőlevélbe csomagolva a töltelékeket. Ott csángó galuskának hívják.
Karácsonyi előkészületek napjainkban
A modern, felgyorsított életforma a karácsonyi ünnepvárást is átírta. A nagyobb közösséget felölelő együttes ünnepi készülődés ma már eltűnni látszik, esetenként kisebb baráti társaságok közös tevékenységére szűkül, illetve a család kap jellemzően nagyobb figyelmet ebben az időszakban.
Adventi koszorú készítése
Az adventi koszorú régiónkban a szász–magyar vegyes családokban bukkant fel leghamarabb. A második világháború utáni évtizedekben Németországba kitelepült családtagok egy része a karácsonyi ünnepre adventi koszorúval tért vissza Erdélybe. De arra is utalnak adatok, hogy a hajdani szász városokba (pl. Brassóba, Kőhalomba, Segesvárra) betelepedett magyar családok már az 1970-es években készítettek vagy vásároltak kisebb zöld fenyőkoszorút, melyet szalaggal, gyertyákkal díszítettek.8
Napjainkban szerves része a karácsonyi előkészületeknek az, ha adventi koszorút készítünk, a lakást pedig téli szimbólumokkal díszítjük ki. A hideget, a sötétséget a modern ember gyertyafénnyel, égő fénysorokkal igyekszik legyőzni. Az adventi koszorúkészítésnek mára nagy kultusza alakult ki, óvodában, iskolában is készítenek a gyermekek koszorút, odahaza pedig a lakás központi dísze ebben az időszakban.
Adventi kalendárium készítése
Kisgyermekes családoknál napjainkban az adventi naptár készítése úgyszintén fontos része a karácsonyvárásnak. Advent első napjától megkezdődik a karácsonyig tartó napok számlálása, minden egyes nap kis meglepetést tartogat a gyermekek számára. A kis zsebek, dobozok, tarsolyok apró játékot, csemegét, karácsonnyal kapcsolatos mesét, történetet rejtegetnek. Egy ideje már a boltokban is lehet készen vásárolni csokoládés, de akár legófigurás adventi kalendáriumokat. Az egykoron karácsony tájékán a gyermeknek adott almát és diót felváltotta a modern élet csokoládé- és játékkészlete.
Adakozás
Elanyagiasodó világunkban az individualizmus is fellazulni látszik ebben az időszakban. Az emberek adakozási kedve megnő ilyenkor. Üzletláncok, alapítványok, üzleti vállalkozások, iskolák szerveznek adománygyűjtést, különböző médiumok is biztatják nézőiket, hallgatóikat, olvasóikat arra, hogy segítsenek a nehéz sorsú családoknak, közösségeknek, ezért aki támogatni szeretné rászoruló embertársait, könnyedén megteheti. Olyan dicséretre méltó kezdeményezések is születtek az elmúlt években Kolozsváron, amelyek révén az emberek névtelenül is segíthették bajba jutott embertársaikat meleg ruhákkal, takarókkal: a szervezők által kijelölt helyen hagyhatták az adományra szánt holmit, a rászorulók pedig mindenféle kötöttség nélkül elvihették azokat.
Mézeskalácssütés
A mézeskalácssütés úgyszintén pótolni látszik az egykori ünnepre való készülődést. Ez egy olyan folyamat, amely akarva-akaratlanul visszavesz a modern családok gyorsított tempójából. Nemcsak falvakban, de olykor városon is összegyűlnek a fiatal édesanyák, hogy gyermekeikkel együtt mézeskalácsot süssenek. A gyurmaszerű mézeskalácstészta formázása jó szórakozás a kicsiknek, ifjaknak, és kellemes időtöltés a felnőtteknek. A hosszú, türelmet és odafigyelést igénylő tevékenység megszakítja a modern élettel járó pörgést, az ünnepre, az együttlétre vonja a figyelmet.
Karácsonyi hangulat. Borbély Éva felvételei
Szegény ember töltött káposztája
A töltött káposzta ma is hagyományos ünnepi fogásnak számít, nélküle szinte elképzelhetetlen a karácsony. Ma jóval gazdagabban készítik, bőven kerül bele füstölt kolbász vagy csülök. A híradások gyakran szólnak ilyenkor a töltött káposzta „ártalmas hatásáról”, amelyet éppen a káposzta „gazdag” módon történő elkészítése, valamint a túlevés okoz.
Az alábbi változat viszont azt mutatja meg, hogy milyen lehetett a szegény ember asztalán gőzölgő karácsonyi töltött káposzta.
Hozzávalók: 15 deka kukoricakása, 1 fej hagyma, 1 piros húsú paprika, 4 db sárgarépa, 1 db paszternák, 10 dkg füstölt szalonna, 1 kiskanál pirospaprika, só, bors, savanyúkáposzta-levél.
Elkészítés: A kukoricakását egy éjszakára hideg vízbe áztatjuk. A savanyúkáposzta-leveleket átmossuk, jól lecsepegtetjük, vastag erezetétől megszabadítjuk. A szalonnát és a hagymát apróra vágjuk, a paprikát és a paszternákot két sárgarépával géppel felaprítjuk. A szalonnát zsírjára pirítjuk, majd hozzáadjuk a hagymát, és üvegesre pároljuk. Levesszük a tűzről, megszórjuk a pirospaprikával, majd hozzáadjuk az aprított zöldséges keveréket. Beletesszük a kukoricakását, és jól összekeverjük, sózzuk, borsozzuk. Hagyományos módon töltelékeket készítünk. Ezzel a fajta töltelékkel nehezebb dolgozni, mert nem olyan tapadós, mint a hússal és rizzsel készített változat. Fokozottabb odafigyelést és kézügyességet igényel a töltelékek felgöngyölése.
Egy fazék aljába szárított csombort, kaprot, vágott káposztát teszünk, majd a töltelékeket is beletesszük. A szalonnabőröket a töltelékek közé szurkáljuk. Vágott káposztával beborítjuk, ráteszünk egy fél kanál zsírt, majd a tetejére ismét szárított csombort és kaprot szórunk. Amennyiben előzőleg beáztatott cserépedényben készítjük, elég csupán két deci vizet önteni a káposzta alá, máskülönben annyi vizet töltsünk rá, hogy a káposzta tetejét elérje. Ugyan nem kell befedni, de bőven legyen víz rajta, hogy a káposzta és a töltelékekben lévő kukoricakása tudjon megfőni. Alacsony lángon két–két és fél órát főzzük. Tejföllel, friss kenyérrel tálaljuk.
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Új hozzászólás