A szólás szabadsága, de nevezhetjük véleménynyilvánítási jognak vagy kifejezés szabadságának, legalapvetőbb szabadságjogaink egyike. Az lenne a jó, ha mindez mindenkoron valóban magától értetődő is lenne, azonban sokszor nem az. Nem hiába jelzi a mondás, „ne szólj szám, nem fáj fejem.” Holott az alapvető jogaink törvényes keretek közötti gyakorlása mi mást kellene jelentsen, mint azt, hogy a lelkiismereti szabadságomnak megfelelően (lám, egy másik alapvető jogunkból indulunk ki, amely sosem fog igazán érvényre jutni a kifejezés szabadsága nélkül!), a következményektől való félelem nélkül elmondhatom a gondolataimat. Ilyen értelemben a kifejezés szabadsága nem csupán a média kiváltsága, hanem mindenkit megillet, azonban a sajtó esetében kiemelkedő jelentőséggel bír, mert ez az a közeg, ahol leginkább összekapcsolódik a kifejezés szabadsága az információhoz való alapjogunkkal is.
A szólásszabadság meghatározása több nemzetközi dokumentumban és az egyes nemzeti szabályozásokban egyaránt megjelenik, s ezekben a meghatározásokban közel azonos tartalmi elemeket találhatunk. A szólásszabadság létét azonban nem az alkotmány, és nem a különböző nemzetközi dokumentumok teremtették meg, nem azok hozzák létre, hanem olyan alapvető, egyetemes, demokratikus és morális értékként kell tekintenünk rá, amely jogi normaként való megjelenése által egységesen meghatározottá és kikényszeríthetővé vált.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (ENSZ, 1948) értelmében „Mindenkinek joga van a vélemény és kifejezés szabadságához. Ez a jog magában foglalja annak szabadságát, hogy véleménye miatt senkit se zaklassanak, továbbá hogy bármilyen eszközzel és hatásokra való tekintet nélkül mindenki tájékozódhasson és tájékoztathasson, és eszméket megismerhessen, információkat és eszméket terjeszthessen.”
Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (ET, 1950) szerint „Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson.”
A román alkotmányos rendelkezés hasonló tartalommal szabályozza a kifejezés szabadságát, kijelentve, hogy „A gondolatok, a vélemények vagy a hitvallások kifejezésének szabadsága, és bármilyen alkotások szabadsága, élő szóval, írással, képekkel, hangokkal vagy más tömegkommunikációs eszközökkel, sérthetetlen.”
A szólásszabadság ugyanakkor nem lehet abszolút érvényű olyan értelemben, hogy gyakorlása a törvényes keretek között kell maradjon. A korlátozásoknak minden esetben a törvény által előírtnak és a demokratikus társadalom működése érdekében szükségesnek kell lenniük. Ezért jelentheti a kifejezés szabadságának korlátját az emberi méltóság, a közrend vagy a közerkölcs. Minden egyes esetben azonban külön megvizsgálandó, hogy az egymással szemben álló alapvető jogok közül melyik védelme indokoltabb. A törvénynek, akár büntetőjogi eszközökkel élve, szankcionálnia kell és szankcionálja is az olyan kijelentéseket, amelyek sértik az emberi méltóságot, esetleg közösség elleni gyűlöletre uszítanak. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogában számtalan példáját láthatjuk ennek a mérlegelésnek, s a korlátozásokra vonatkozóan immár kialakításra került egyfajta közös európai minimumkövetelmény. Talán úgy lehetne legjobban megfogalmazni, hogy a szólás szabadságának korlátozása akkor indokolt, ha a kifejezett véleménynek egyértelmű és közvetlen következményeként jelenik meg a másik ember vagy közösség személyét, jogait sértő cselekedet vagy legalábbis annak a veszélye.
Sokan, sokféleképpen elemezték a szólásszabadság lényegét. Számomra azonban, szociális kérdéseken (is) rágódó jogászként Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász gondolatai a legmegkapóbbak. Sen A fejlődés mint szabadság című munkájában kifejtett elméletének alapját az a gondolat képezi, hogy az alapvető jogok a fejlődés alkotóelemei, s „azt a szabadságot, hogy szavakat, árukat, ajándékokat cserélhessünk, nem kell azzal megvédenünk, hogy milyen kedvező, ámbár távoli hatásuk van; e szabadság ugyanis része annak, ahogy az emberi lények társadalomban élnek és egymással kapcsolatokat létesítenek (...).”
És mi mást szeretnénk, mi emberek, éljünk bárhol a világon, mint szabadok lenni, s élni bármikor, lelkiismeretünk szerint, alapvető jogainkkal? Nem szabad elfelejtenünk, ezek a mindenki számára ismert, de a maguk teljességében egyáltalán nem mindenki számára elérhető alapvető jogoknak kell jelenteniük egyszersmind a társadalom fejlődésének zálogát.
