Ismét történelmi pillanatokat él át napjainkban az emberiség. A koronavírus okozta világjárvány ugyanis tágabb otthonunkat, a Kárpát-medencét vagy szűkebb hazánkat, Erdélyt sem kerülte el. Hatvanöt évvel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc után újabb megpróbáltatások elé állíttattunk. Ha kicsit más okok miatt zajló, jellegéből adódóan másfajta küzdelemről van is szó, mint az a harc, amelyet 1956-ban az elődeink, más szóval: a pesti és az erdélyi srácok folytattak a kommunista diktatúra, a terror, a szovjet tankok ellen, de a tét valójában ugyanaz: küzdelem az életért, a túlélésért, a megmaradásért, az emberhez való életért.
Ebben a lassan két éve elhúzódó, embert próbáló járványhelyzetben gyakran eszembe jutnak azok a beszélgetések, interjúk, amelyeket a Gulág-Gupvi táborokat túlélt személyekkel készítettem. Voltak köztük számosan olyanok, akiket a második világháború befejező szakaszában, illetve azt követően, 1944-1945-ben a szovjet csapatok által megszállt közép-kelet-európai gyűjtő-, illetve átmeneti lágerekbe hurcoltak, ahonnan aztán a Szovjetunió ezres nagyságrendű kényszermunkatáborai valamelyikébe szállítottak, és embertelen körülmények között dolgoztatták őket, ahhoz, hogy évek múlva szabaduljanak, vagy egyszerűen odavesszenek. De közéjük tartoznak azok is, akiket politikai okokból börtönöztek be, ítélték el több éves kényszermunkára vagy -lakhelyre, számos esetben pedig halálra, csupán azért, mert a kommunista hatalom által megszabott hivatalos irányvonalhoz képest másként gondolkoztak vagy éreztek. Miként tették az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal hol nyíltan, hol burkoltan együtt érző, és a pesti srácoknak segíteni akaró, a hazai elnyomó gépezet ellen fellázadó romániai, erdélyi magyar, román, sváb, szász és ki tudja még milyen nemzetiségű fiatalok, középiskolások, tanárok, lelkipásztorok, munkások, földművesek, sőt, még katonatisztek is. Nem vitás, hogy az 1956-os magyar forradalom Európának ebben a szegletében felhajtóerőt és egyben reménysugarat is jelentett, és valamennyiü(n)-ket egyazon akolba terelt, legalábbis azokat, akik a barikád megfelelő oldalán álltak és állnak.
Most, a forradalom és szabadságharc hatvanötödik évfordulóján, a jelenlegi megpróbáltatásokkal teli időszakban, még inkább felelevenednek bennem ezek az emberi sorsok, nagyságok. Hogy csak az erdélyi ötvenhatosok példájánál maradjunk, voltak a bolyais diákok és tanárok, akik gyertyát gyújtottak halottak napján a Házsongárdi temetőben, volt, aki gyászszalagot vásárolt az áldozatok emlékére, voltak a sepsiszentgyörgyi középiskolások, akik koszorút helyeztek el az 1848-49. évi magyar forradalom és szabadságharc hősei emlékművén, voltak a baróti fiatalok, akik nekivágtak a román–magyar határnak, hogy azon átszökve a magyarországi forradalmároknak segítsenek, voltak a csíkszeredai verselő tanárok és diákok, és voltak a temesvári, többségükben román egyetemisták, akik nagygyűlésen fejezték ki nyílt rokonszenvüket a magyar forradalom és hősei iránt. És folytathatnám a sort, mert hála Istennek, van, akikkel. Kiállásukért valamennyien súlyos börtönéveket kaptak, ami pedig ezután következett, az maga volt a pokol.
Számba véve mindazt a szörnyűséget és borzalmat, amelyet ki-ki kénytelen volt átélni, önkéntelenül is feltevődik a kérdés: vajon ezek az emberek miből merítették a bátorságukat, honnan vették azt a hatalmas fizikai, de főleg lelki erőt, amelynek segítségével le tudták győzni az adott helyzetben a félelmeiket, és szembe mertek menni a szovjet tankokkal és fegyverekkel, a rendszer elnyomó terrorgépezetével, meg tudtak küzdeni mindazzal a nehézséggel, amelyet a Gulág-lágerrendszer, a táborok és börtönök világa jelentett? Ami – gyakorlatilag – egyenlő volt a biztos halállal. Azt mondják, a bátorság ott kezdődik, ahol a félelem megszűnik, „csak” át kell lépni azt a bizonyos lélektani küszöböt. Alighanem ez volt a nyitja a kiállásuknak.
Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.
