Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Egy szabadtéri plakátkiállítás hátteréről

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. A szülők, illetve nagyszülők közül már csak édesapám élt a Szamos-parti sarokház földszintjén található háromszobás, összkomfortos lakásában, ahol minden négyzetcentimétert belakott a rendszeresen összegyűjtött kotta és könyvtár, a két zongora és a megannyi, általunk otthon hagyott személyes holmi – a négy gyermek közül én vagyok a legkisebb, aki anno 1961-ben az újonnan épített ház hatodik lakójaként 1980-ban elkerültem otthonról.




A Gavril Muzicescu utcai plakátkiállítás (részlet)

Édesapám kedvesen felajánlotta, hogy költözzünk vissza ötödmagammal a szülői házba. Az átmeneti megoldást egy közeli albérlet tette rendhagyóvá. A Sigismund Toduță utca 13. szám manzárdja volt néhány évig az újabb családi fészkünk. A rangos, két világháború között épült sarokvilla négy lakrészre szakadt a szocializmus idején. Az alagsor, földszint és a manzárd újra privatizált lett a nyolcvanas, illetve a kilencvenes években. Az első emeleti lakrészt a hatvanas évektől maga a mester, Sigismund Toduță zeneszerző használta, majd a zeneszerző halála után a nevét viselő egyesület kezdte el a lakrészt bérelni a várostól. Azt is mondhatnánk, hogy íme, egy szerencsés találkozás, egy értékes, „neoromânesc” stílusú épületen belül egy kiemelkedő, kortárs román zeneszerző emlékenteriőrje, bútorai, zongorája, alkotásai és megannyi kottái. A valóság mindig összetettebb. Ezt tapasztalhattuk meg akkor, amikor magunkra vállaltuk a főlépcsőház felújítását. A négy lakásra szakított házban ugyanis a manzárd tulajdonosa volt a hangadó, aki mind megtűrt kis­iparos-üveges, a főlépcsőházat lezárta a saját használatára, a cselédlépcsőház pedig maradt az idős zeneszerző elsőemeleti lakrészének a megközelítésére. Így fogadhatta annak idején a kollegáit és tanítványait a mester. A főlépcsőház csak az alapítvány működése óta lett újra használható a kilencvenes évektől. Külalakja pedig megőrizte a folyamatos átalakítások minden búját-baját. Félő, hogy néhány év távlatában, mint helyi kuriózum, felértékelődhetett volna ez az állapot, mint a szocializmust átélt kapitalista villák meséjének egyik reprezentatív példája. Hát ennyit bevezetőként.




Plakát 1958-ból, Guttman Mihály gyűjteményéből

2015 júliusában a Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének vezetőjeként megrendeztük immár hatodik alkalommal a kéthetes Erdélyi Nyári Egyetemet azoknak az érdeklődő fiataloknak, akik többet szerettek volna tudni és tenni a megörökölt épített környezetünkért. A 2015-ös ténykedéseinket az Emlékezés és Kommunikálás helyszínei övezték. Ennek egyik állomása volt a fent említett lépcsőház, ahova a visszavarázsolt eredeti diszitőfestés kialakításával párhuzamosan egy emlékkiállítás is készült Sigismund Toduță zeneszerzőről. A 2016-os a Nyári Egyetem keretén belül a Hely Emlékezete címszó alatt ellátogattunk a Sigismund Toduță utca 17. szám saroképületének kerítéséhez. Így kezdődött az 1951–1960-as Guttman Mihály karmester–zenetanár által megrendezett hangversenyek válogatott koncertplakátjainak kiállítása – az első tízméteres kerítésszakasz a Szamos-parti Gavril Muzicescu utca felől, nővérem, Tóth-Guttman Emese zongoratanár válogatásában –, majd 2017-ben folytatódott az 1961–1970-es plakátokkal, 2018-ban pedig az 1971–1989-es műsorokkal. Összesen negyven folyóméteren közel negyven év kiemelkedő zenei eseményeivel.

Három éve újra a szülői háznak lettem lakója, feleségemmel együtt. Azóta közelebbről is felügyelhetjük ezt az ideiglenes, kerítésen bemutatott kiállítást. Sokan meg-megállnak, és olvasgatják a rajta szereplő, azóta sok esetben világhírű művészek első szerepléseinek momentumait.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen.

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.