Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Miért szűntünk meg?

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársával, a Volk und Kulturral egyetemben – 1985 decemberében? Beolvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira ába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Nos hát, nem azért, mintha szerkesztőik éppen akkortájt követtek volna el valamiféle ürügyül szol gáló „súlyos politikai hibát”. A keménykezű fi nomkodás efféle mód szerei addigra már kimentek divatból. A látszatra sem kellett ügyelni. A végső megoldások kerültek napirendre.


A Művelődés 1990. februári lapszámának
címlapja

S ezek a szerény, kis példány számú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügy buzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai ma gyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos ro vataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot.

Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemha tárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. S mindjárt oly módon, hogy példázzák is egyúttal a kisebbségi nyelven létező időszaki kiadványoknak és intézményeknek, bárminemű fórumoknak szánt közeljövőbeli sorsát.

Távlatilag – a kósza hírek sze rint legkésőbb az ezredfordulóig – a Kárpátok Zsenije tűzön-vízen át megvalósítandó aranyálmai közé tartozott ugyanis a hajdan együtt élő nemzetiségeknek titulált nép csoportok minden maradék szellemi–tárgyi–személyi emlékének nyo ma veszejtése. Hogy zökkenőmentesen működhessék a sokoldalúan fejlett, ugyanakkor azonban egy oldalúan homogenizált, gombnyo mással és értékes útmutatásokkal tökéletesen irányítható, mélyen nemzeti és magasan szocialista ön tudatú, egyedül, tőle áhított társa dalom.

A diktátor és lakájai – bőrün kön tapasztalhattuk – egyek vol tak xenofóbiájukban, s kiváltkép pen a bel- és külföldi magyarság iránt táplált vak, esztelenné fajuló gyűlölködésükben, s javíthatatlanul dilettáns politikusokként biztosra vették, hitték nyilvánvalóan, hogy ez a nekik oly kedves elképzelés az óhatatlanul felmerülő „nehézségek” ellenére, igenis megvalósítható.

Hihették valóban, amit hittek?

Volt rá okuk, kétségtelenül.

Az elnyomorító visszaszorítás lassacskán minden nem közvetlenül termelő területre kiterjesztett, már a társasági és magánéletre is ráne hezedő politikáját hovatovább lep lezetlenül folytatva, számtalan je lét észlelhették annak, hogy van mire, kire támaszkodni.

Elégtétellel nyugtázhatták, hogy az indoktrinálásnak nyakló nélkül alávetett társadalmi többségi, ál lamalkotó népessége áthághatatlan országhatárok közé zártan, az eu rópai népek szellemi közösségétől elszigetelten, részint közönnyel szemléli, részint a – kommunista-nacionalista kombinált frazeológiával ármányoskodón „tudományossá” szentesített, „szükségszerűnek” kikiáltott – soviniszta politikától mételyezetten hajlamos összállami érdeknek felfogni a nemzeti kisebbségek módszeres jogfosztását, gátlástalanul erőszakos, azonnali hatályú beolvasztását, illetőleg: elűzetését.


Kéziszedő nyomdász munka közben.
Forrás: Fortepan/Simon Tibor

Tény sajnos, hogy annak idején, mi több, újabban sem kapott hangot igazán román részről az az egyébként pedig igencsak kínálkozó felismerés, hogy ez az ország valójában felmérhetetlen veszteségeket szenvedett a zsidóság, majd a svábok és szászok tömeges kivándorlása, azaz – helyesebben szólva – szemérmetlen kiárusítása révén. Messze túl a szintén nem jelentéktelen nemzetközi presztízsveszteségen.

Emellett azonban a diktatórikus rendszer a társadalmi cselekvés és a hivatali, sőt kishivatali előmenetel útjainak szigorúan következetes felügyeletével és egyenirányításával tetszés szerinti mennyiségben produkált magának olyan híveket a magyarság soraiból (is), akik akár semmi kis előnyökért, alamizsnáért, netán hiú reményekért, képesek voltak feledni, sőt megtagadni nemzeti identitásukat, hovatartozásukat, s ha történetesen úgy szólt megbízatásuk, habozás nélkül vállalták a rájuk kiosztott janicsár vagy/és renegát szerepet. Szemlesütve, titkon magyarázkodva a „jobbik” esetben a fajtájukbeliek előtt; szemérmetlenül virtuskodva nyilvánosan, születési „hibájuk” jóvátételén szüntelenül, ügybuzgón munkálkodva a másik, rosszabbik esetben.

Csupán a sajtó berkeit tekintve, így nőhette ki magát a diktatúra „fényévei” folyamán az itteni magyarság legfőbb hivatalos reprezentánsává minden idők erdélyi írásbeliségének két legvisszataszítóbb alakja, a renegát kártékonyságában felülmúlhatatlan Előre-főszerkesztő, Szilágyi Dezső és a labanc publicisztika bajnoka, Hajdu Győző, aki – micsoda iróniája ez a sorsnak – éppenséggel egy Igaz Szó című lapot főszerkeszthetett évtizedeken át.

Miért ne hihették volna tehát a saját népüket is csupán kongó frázisokban felmagasztaló, ténylegesen azonban szellemi, majd mindinkább anyagi nyomorba süllyesztő akarnokpolitikusok, hogy a nemzeti kisebbségeket illetően egyenesen kár és vétek tovább halasztani a végső megoldást? Kezdve a sajtóval és az iskolarendszerrel, a kulturális intézményekkel, a helyi fórumokkal. Az amúgy is csak szórványosan felhangzó külföldi tiltakozás alamuszi kijátszása vagy sértődötten történő elutasítása talán még érdekesebbé is tette számukra ezt az elsöprő erőfölénnyel játszott, veszélytelennek vélhető mérkőzést. Hiszen sikerült végül, a nyolcvanas évek alkonyán a kiszolgáltatottság olyan állapotába taszítaniuk a romániai magyarságot, amelyre a megközelítőleg hasonló nagyságú népcsoportok történetében vajmi kevés példát találunk. Ha találhatunk egyáltalán.


A román hadsereg BTR-50PU típusú páncélozott szállító harcjárműve a Banat Nyomdaipari Vállalat
előtt Temesváron, az 1989-es forradalom napjaiban. Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

A mélypontról, ahova az országrontó kalandorpolitika a többségi nemzetet is lesodorta, a forradalom robbanásos felhajtóereje vetett föl mindannyiunkat. S mint kiderült, lélegzetvételnyi idő is elegendő volt ahhoz, hogy a szabadság adta első lehetőséggel élve ország-világ előtt mi, romániai magyarok is bizonyítani tudjuk, megőriztük kollektív szellemi integritásunkat, vitalitásunkat. Mi is ekként kívánunk bekapcsolódni fenntartás nélkül az új országépítő munkába. Feledvén – egészséges ösztönnel és ép ésszel – a közelmúlt sorscsapásait.

Megszüntetéseinket.

Amennyiben jogot nyerünk, valóban, az értelmes élethez. A nekünk is elfogadható, sőt tetsző otthon és haza újbóli megteremtéséhez. Amennyiben eljuthatunk oda, hogy egy-egy intézményünk, lapunk esetleges megszűnéséért csakis és egyedül magunkat kelljen hibáztatnunk.

 

(Művelődés, 1990. február, XXXIX. évfolyam, 2. szám, 1. oldal)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A nevezetes zilahi eseményt elsőként 1853-ban ismertette egy újságcikk egy kolozsvári napilapban. Ennek a cikknek az adatait vette át Felházy Károly, aki 1867-ben egy pesti folyóiratban emlékezik meg a svéd uralkodó zilahi tartózkodásáról. Szilágyi Ferenc vitte tovább a téma kutatását, amelyet egy kötetben meg is jelentetett. Ez a munka döntő módon befolyásolta a hagyomány további alakulását. Hogy kinél is szállt meg az uralkodó, az információk teljesen ellentmondóak. 

Csupán véletlen lehet, hogy az 1533-ban magyarként bejegyzett első diák épp erdélyi származású volt: Johannes Georgy Honterus4, azaz Honter János György, aki Brassóban született. Előtte már volt Bécs, majd Krakkó diákja is. A második beiratkozott Brenner Márton Besztercéről jött az intézménybe orvostanhallgatónak. A negyedik sorszámú Bogner(us) Péter szintén brassói származású volt. 

A második bécsi döntés nemcsak a polgári, politikai életben hozott nagy változásokat, hanem az egyházi, vallási életben is. Egyházszervezeti szempontból a katolikus egyházmegyék, így a szatmári egyházmegye is komoly változások elébe nézett. A háborús idők nehézségei ellenére, a szatmári egyházmegye máramarosszigeti esperesi kerületében fellendült az egyházi élet megszervezése. Már Sheffler János püspökké választása előtt, Pakocs Károly vezetésével zajlott az új plébániák szervezése, azonban székfoglalása után, főleg 1943-ban, kihasználva a plébániaalapítások körül kialakult kedvező helyzetet, Scheffler nagy hangsúlyt fektetett erre. Meglátása szerint az újra egyesített egyházmegyének akkor, legalább 20 új lelkipásztori központra volt szüksége.

1.

Mostan kinyílt egy szép rózsavirág,

Betlehemben kipimpózott ződág,

Kit még hogy vár mind az egész világ,

Királ nemből méltóság, királ nemből méltóság.

 

Ó, te édes kicsi galambocska,

Szűz tejemből szopó kis bárányka,

Finta Géza 1931-es kéziratos füzetéből.

Benkő József, lelkész, történetíró, botanikus, nyelvész

Benkő József 1740. december 20-án, az erdőszéki (helyesen: erdővidéki – szerk. megj.) Bardoc faluban született, ahol apja, Benkő Mihály 12 gyermekes család­jával 24 évig volt pap. Benkő József iskoláit Kisbaconban kezdte, a klasszikus tudományokat Udvarhelyen, a diáki kurzust Nagyenyed híres kollégiumában végezte.

A századik évforduló késő őszi felvonása még a június 4-i aláírás napjánál is átfogóbban tárja fel Trianon magyar kárvallottjainak érzés- és gondolatvilágát. Ezen a második megemlékezésen az erdélyiek példájával az új román államba való beilleszkedés indítéka és célja szemléltethető. A szóra bírható források közül kiemelkedik az első világháború után új fejlődésszakaszába lépő transzilvanizmus talán legismertebb programszövege, amelynek megírására 1920 novemberében érett meg az idő.

Bármennyire is gyarapodott széltében-hosszában Kolozsvár területe, azért olykor valamiképpen csak összefutok az utcán egy-két ismerőssel. Így történt ez a közelmúltban, midőn egyszer csak Tóth-Guttman Emesével, Guttman Mihály (1926, Petrozsény – 2013, Kolozsvár) leányával találkoztunk. Beszélgetésünk folyamán kifejezte azt a kérését, hogy elevenítsem fel az emlékeimet édesapjáról. A kérés hatására lelki szemeim előtt megjelent Misi bácsi nagy bajuszos, kicsit cammogó járású alakja, hiszen a Kolozsvári Zeneiskola igazgatójaként is ismertem, valamint tanárom is volt a karvezetői szakon. Misi bácsi egyengette a középiskolai zenei fejlődésemet, majd a tanártársam lett a zeneiskolában, és a kolozsvári Filharmóniában is – és már alig merem említeni a nyugdíjas éveinket…

A Guttman lakóházat két utca, a Kund vezér (ma Sidismund Toduţă) és a Gavril Muzicescu határolja. A Kis-Szamos bal oldalán terül el, a szellő halszagot terjeszt, és ez a halászok egyik kedvelt helye.

2008 júliusában tértünk haza feleségemmel, Mártával együtt Kolozsvárra huszonegyévnyi nagyszebeni tartózkodásunk után. Három gyermekünk már Kolozsváron fogadott minket. Csenge tíz, Emese hat, Csongor egy éve hagyta el Nagyszebent, mindhármójukat a Báthory István Elméleti Líceum csalogatta Kolozsvárra. Aztán a nagyobbik gyermekünket a finn–német szak, a középsőt az építészet, a kicsit pedig a filmművészet, fotóművészet, média szak, majd végül a közgazdasági képzés kötötte Kolozsvárhoz. 2008-ban újra együtt lehettünk mind az öten. 

Reményik Sándor

Reményik Sándor ősei egy felvidéki, régi Remenik nemesi családból származnak. A korabeli dobsinai lutheránus egyház anyakönyvi bejegyzései szerint a költő felmenői több nemzedéken keresztül Dobsinán, ebben a felvidéki bányavárosban születtek és élték le életüket. A költő időben legtávolabbi – adatokkal is bizonyítható – felmenőinek tekinthetjük a Dobsinán élő Johannis Remenik nevű szépapját, valamint a férfi Mária nevű (vezetékneve nincs bejegyezve a dobsinai anyakönyvbe) feleségét, akik feltehetően a 17. század fordulóján születhettek.

A középkorban épült Jézus Szíve kápolna Székelyudvarhelyen.

A város – Székely Mózesi fejedelem szülőhelye –, ahogy a leírások említik, Székelyföld történelmi, társadalom- és művelődéstörténeti központja. 1301-ben Vduord néven írták le, mivel a kutatók szerint a székelyek megtelepedése előtt királyi udvarhely volt. 1334-ben olvasható az első, ma is használatos névformája Oduorhel formábanii. Jelentőségére utal, hogy épp itt jöttek létre más nagyvárosok után e korai, erdélyi kézműveseket tömörítő egyesületek, s maradtak ránk azoknak az okiratai, amelyekből egyet itt részletesebben bemutatunk.

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre.