A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.
Kép: vasarnap.hu
A magyarságot és múltját a körülöttünk és a tőlünk nyugatra lévő országok nem egy történelemkönyvében, így jellemzik, még a 20. században is: keletről jött, Európát fenyegető nomád népek egyike, mint a hunok, avarok, tatárok, törökök, melyek minden letelepült európai népet és azokhoz kapcsolódó kultúrát megvetettek, és kegyetlenül pusztítottak. Nem ismerték a földművelést, az ipart és a művészeteket sem, mindezeket az itt leigázottak utódaitól vagy szomszédaiktól tanulták el, miután első királyuk, karddal és kereszttel, tehát hatalmi kényszerrel, politikai meggondolásból, ezer évvel ezelőtt megtérítette a magyarokat a nyugatról behívott papok segítségével. Ezt, vagy ehhez hasonlót találunk ma is, hazai szerzők és itthon kiadott kézi- és tankönyvekben. (Pulszky Ferenc, Hómann–Szekfű, Deér József és a Magyar Tudományos Akadémia 1995-ben kiadott Magyarok Krónikájában is.) Az igazság röviden: a 8. és 9. században a Kárpát-medencében államot alapító magyarok már korábbi szállásterületeiken is magas színvonalú mezőgazdasági kultúrával rendelkeztek, melyről az arab és perzsa utazók is említést tesznek, megjegyezve azt is, hogy ebben a természettel együttműködő, öntöző vízgazdálkodást is ismerték. A magyar nyelv földműveléssel kapcsolatos szakkifejezéseinek nagy többsége, (termelvények, eszközök, munkálatok stb.) is honfoglalás előtti, amint a keresztény vallás legfontosabb fogalmai is: Isten, menny, áldás, béke, ima, boldog, kegyelem stb., és a honfoglalás idejéből származó, kevés, teljességgel feltárt sírokban talált fémkeresztekből 12 is látható volt a Nemzeti Múzeum ezeréves emlékkiállításán. Semmi emléke, nyoma nincs a nép erőszakos megtérítésnek és áldozatainak, ezekről még Szent Gellért sem szólt itthon írt munkáiban sem. Koppány is keresztény volt már, de annak idején pogány lázadóknak nevezték a király és az idegenek ellen felkelteket, amint a 20. században minden kommunistaellenes, vagy szovjetellenes megnyilvánulót „imperialista” bérencnek kiáltottak ki. Szent István harcaiban a legyőzött ellenségnek – pl. Konrád és a lengyel katonaságnak is –, úgy kegyelmezett meg, hogy ezt a tettét még az ellenségesekként ismert kortársak is csodálattal vették tudomásul és egyedülállónak jegyezték fel. (Ezek után Trianonban, és azóta napjainkban is nemegyszer emlékeztetnek arra, hogy Ausztria mentette meg Európát a kegyetlen, barbár keleti hódítóktól, a hunoktól, az avaroktól, a magyaroktól, a tatároktól és a töröktől.)
A Kárpát-medencében alapított ország mintegy három évszázad alatt csodálatra méltó fejlődést mutatott. Gazdaságban, katonailag, műveltségben és lakosainak lélekszámában is utolérte nyugati szomszédait. A 13. századra azonban, a leghatalmasabb földesurak a királyok ellen fordultak. Ekkor ugyanis nagy kereslet támadt a Magyarországon kitenyésztett és tömegesen, saját lábán Nyugat-Európába exportált marha iránt. „Bekapcsolódtunk Európa külkereskedelmébe!” – olvashatjuk erről, mert nemcsak az ország irányítását sajátította ki a „rendi nemzet”, a hatalmasok számszerűen kis csoportja, hanem a történeti tudatot alakító történetírást is. Ez a marhaexport ugyanis óriási nyugati pénznyereséget jelentett nekik, ezért a nagyurak egy része mind több legelő megszerzésére törekedett, amin felhizlalhatták ökreiket, és birtokaik növelésére egymás ellen is harcolni kezdett. Ennek során különösen az Alföldön virágzó, sokoldalúan gazdálkodó falvak sorát pusztították el, és változott a kultúrtáj puszta legelővé. (Ennek a folyamatnak részleteit csak a legújabb kutatások tárták föl, több száz ekkor elpusztult falu nevét és helyét is megtalálták a régészek segítségével. Debrecen újkori határába mintegy 30 elpusztult falu földje került, és a Hortobágy területén is több templomos falu állt. A termékeny, sűrűn lakott Alföld ekkor és ettől lett sztyeppévé, melynek területén később néhány nagyhatárú mezőváros jött létre. (Régebbi történetírásunkban az áll, hogy a magyarság azért foglalta el az Alföldet, a Kárpát-medence közepét, mert itt hasonló pusztát talált, mint ahonnan ide jött!) IV. Béla királyunk már eredményesebben szállt szembe az országot pusztító „feudális anarchia” képviselőivel, ezért a főurak meggyűlölték, egyenesen várták a tatárok betörését, hogy az megverje a királyt. Amikor Batu közeledtére a király körülhordoztatta a hadba hívó véres kardot, nem mentek el embereikkel a meghirdetett helyre. Erről a tényről két külföldi kortárs is megemlékezett. A tatároknak behódolt kijevi vezér, Demeter leborult Batu kán előtt, majd úgy fogalmazott: „Ne félj már a magyaroktól! Az ország meghasonlott, az urak a király ellen fordultak, és az így meghasonlott népet az Isten sem segíti győzelemre.” A kán erre összehívta vezéreit és elhatározták a „gazdag” magyarok megtámadását. Ráadásul az urak egy része behívta az osztrák herceget, aki megölette Kötönyt, a kunok fejedelmét, családostól, aki a magyar király leghűségesebb híve volt. Ezután a kunok pusztítva kivonultak dél felé az országból. (Ha ott lett volna a kunok könnyű lovassága Muhinál!…)
A főurak, a rendi nemzet volt az Aranybulla kivívója a nép érdekeit velük szemben érvényesíteni kívánó magyar király ellen. A népet is nyomorgató, kapzsi főurak ellen később több levert jobbágymegmozdulásról tudunk, miközben az egész Európát meghódítani készülő török sereg egyre közelebb jutott határainkhoz is. Hunyadi János volt az, aki felismerte, hogy ennek a kapzsi „rendi nemzetnek” nincs meg az ereje a török támadás elhárítására, ezért az egyháziak segítségével a köznéphez fordult fellelkesítve azokat a támadó pogány ellen. A fegyverekkel rosszul felszerelt, harcban járatlan jobbágyparasztokkal, akiket alvezéreivel vezetett, felszabadította Nándorfehérvárt a török ostrom alól. A török volt az akkori világ legerősebb hadserege, melyet maga II. Mohamed szultán vezetett egész Európa meghódítására. (Az ostromló törököket francia és német zsoldostüzérek is támogatták az akkor legmodernebb ágyúkkal a magyarok ellen. Európai összefogás?!) A főként jobbágyokból álló hadsereg lélekszámából nagyon sokat veszítve győzött, de csaknem félévszázadra mentesítette Európát a török fenyegetéstől. Az 1456-os nándorfehérvári diadalt az egész keresztény világ megünnepelte a déli harangszóval.
A 16. század elejére újra felerősödött a török, és újra Európa ellen indult. A csak saját gazdagodásával törődő kapzsi főurakkal szemben, akik maguk közt is pártokra szakadva egymás ellen is küzdöttek, a Hunyadi Jánoshoz hasonló, az egész nép ügyét szolgáló urakban tudatosult, hogy az urak nemesi felkelése képtelen ellenállni a töröknek. Egy második nándorfehérvári győzelemben reménykedve, Bakócz érsekkel az élen, újra a vitézségüket már bizonyított köznép keresztes hadjáratában bíztak. A vitézségével már kitüntetett Dózsa Györgyöt bízták meg a Pest alatt összesereglett jobbágyokból és szegényebb kisnemesekből összeállt sereg vezetésével. A nagyurak egy része, akik megrettentek attól, hogy az általuk többször megalázott és megzsarolt jobbágyok kezébe fegyver kerülhetett, kegyetlenül megakadályozta jobbágyaik csatlakozását a sereghez, nem egy esetben azoknak, akik mégis lelkesen elmentek, otthonmaradt családtagjaira támadtak, de megakadályozták a hadsereg szervezését és élelmezését is. A török ellen az ország különböző részeiből mégis ös - szeverődött szervezetlen jobbágycsapatokat megtámadták fegyvereseikkel, és visszavonatták Bakócz érsek lelkesítő felszólítását is. A Dózsához hasonlóan szintén a törökök ellen induló szerb csapatok vezérét, Sziljanovics despotát megnyerve maguknak, megtámadták a parasztsereget kísérő és ellátni próbáló asszonyok táborát Hájszentlőrincen, és azt a városkával együtt elpusztították. Ezután a még nagy részében szétszórtan dél felé haladó csapatokat felszólították a hazamenetelre, mindenféle ígéretekkel tárgyalásra híva vezetőiket, hátba támadták azokat. Végül Dózsa Györgyöt és vezető társait sikerült foglyul ejteni, és kegyetlenül, nyilvánosan kivégezni. Az ezt követő megtorlás során korabeli becslések szerint több ezer jobbágyot is megöltek 1514-ben, többet, mint a törökök 1526-ban Mohácsnál. A mohácsi vereségnek ezenkívül a nemesi erők megosztottsága is oka volt.
dokumentumfilmjéből.
Napjaink történelmi vitáiban is néha megjelenik az az egyszerűen hazugságnak nevezhető vélemény, hogy az összegyűlt parasztok királyukká választották Dózsát, és kegyetlenül megtámadták az urakat. E pusztításoknál is nagyobb kárt okozott az ezután kialakított és Werbőczy Hármaskönyvében – amit ma is néhányan remekműnek tartanak – megfogalmazott, soha országgyűlésben meg nem szavazott, mégis a gyakorlatban ezután még három évszázadon át érvényesülő törvény, miszerint a jobbágy örökös szolgaságra, jobbágyságra van ítélve, nem birtokolhat saját földet, sem fegyvert, tizeddel, robottal és más szolgáltatásokkal adózik földesurának, aki egyben minden ügyében bírája is jobbágyainak. Jobbágy gyermeke nem tölthetett be magasabb egyházi tisztséget sem. Az így megalázott és elvileg a magyarságból is kitagadott jobbágyság a török hódoltság egész ideje alatt sokféleképpen küzdött a török ellen, míg más, török által meghódított nép tagjai készek voltak együttműködni a megszállókkal, sőt, támogatni is azokat, más, a töröknek ellenálló népekkel szemben. Így szállhatták meg a szerbek az ország török hódoltságba eső területeit, melyről napjaink szerb történetírásában azt olvashatjuk, hogy a szerb nép legnagyobb területi elterjedését a török időkben érte el, ennek a Nagy-Szerbiának a határai addig terjednek, ameddig szerb temetők találhatók, vagyis északi határa a Balaton–Kecskemét–Maros vonala. Ezt a területet Lipót császár is odaígérte nekik, mikor a török hatalom gyengülésekor a szerbek megkeresték Bécset, hogy támogassa egy esetleges török elleni felkelésben. E meghatározott terület a magyarság számának megfogyása és az ide betelepült szerbek többsége miatt ma Szerbia része lenne, ha nem lett volna a Rákóczi-felkelés. (Köpeczi Béla– Várkonyi Ágnes szerk.: Rákóczi tükör I– II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973) Az egykori hódoltsági területen maradt magyar parasztok, akiket ma „partizánoknak” neveznénk, voltak a „hajdúk”, amint azt számos régi iratban, a levéltárakban megtaláltam. A császári udvar néha még a törökkel is összefogott a magyarokkal szemben (Vasvári Béke, Wesselényiről elnevezett összeesküvés és megtorlás.) A harcok után megkezdett betelepítések során az idegenek, elsősorban a németek, a magyarokkal szemben több kedvezményt is kaptak.
A török alól felszabadult ország elsősorban a főurak, nagybirtokosok gabonakivitelével gazdagodhattak meg. Ezt a gabonát, elsősorban búzát és zabot a jobbágyok különböző minőségű tizedeiből nehéz volt összegyűjteni, ezért arra törekedtek, hogy a jobbágytelkekre fel nem osztott területeken saját kezelésű, robottal és cselédek munkájával művelt, úgynevezett majorsági vagy allodiális birtokaikat szaporítsák. A jobbágyoknak kiosztott földet azonban nem vehették el, csak a jobbágyok közös használatában maradt erdőket, árterületeket, réteket, és vizek használatát. Ha az erdőt kiirtotta, az árterületeket megvédte az elöntéstől, és a réteket, legelőket felszántotta, az ott termelt gabona egyforma minőségű volt, és nemcsak egy tizede, hanem egésze a földesúré lett. Ezt a kisajátítást Mária Terézia úrbéri rendelete tette lehetővé 1767-ben. 1720 körül még az ország gabonatermő területének alig 5 százaléka volt majorságként művelve. Az 1790-ben volt olyan megye, melyben ez elérte a 40 százalékot, miközben az erdők 90, az árterületek és rétek 40–50 százaléka lett majorsági birtokká. A földesurak ezzel tönkretették a köznép, a jobbágyok több évszázad folyamán kialakított, a természeti folyamatokkal együttműködő, sokoldalú gazdálkodását, mely összességében háromszor-ötször annyi értéket állított elő az emberi szükségletek fedezésére. Az időszakosan vízzel elöntött területeken halak, különösen a ponty talált ívásra a legjobb feltételeket. A vizek beés kimozgását mesterséges csatornák, fokok biztosították. A jobbágyok által sokoldalúan művelt erdőben, árterületen ma már elképzelhetetlen mennyiségű gyümölcs termett, és mindenféle használatra alkalmas különböző fafajta, köztük makktermők és két-háromévenként csonkolva igen értékes lombtakarmányt adók. A fák védelmében felnövő, takarmányt adó más növények, fűfajták, nád és gyékény is volt, és igen jelentős méhészkedést is folytattak. Ezt a sajátosan művelt erdőt nevezték magyarul pagonynak, amit Észak-Európában svédül, dánul, németül angének, Laubangernek neveztek. Ezeket még a híres tudós, Linné is megcsodálhatta Gotland szigetén járva. A jobbágyok, érthetően nem akarták mindezt átadni a földesuraknak, és lemondani sem e területek gondozásában kialakult közösségi tevékenységről. Volt, ahol a földesúr kivágatta a gyümölcsfákat, vagy egyszerűen kivégezte az erdőhöz ragaszkodó jobbágyok vezetőit. A 18. században még nem volt vasút, hogy azon a Nyugat-Európában igen keresett fát ki lehetett volna szállítani, de a földesúr a megszerzett erdőbe hamuzsírégetőket hívott, és ez a kismennyiségű drága nyersanyag, az üveggyártás alapja lett.
Történetírásunk avval dicsekszik, hogy Európában az elsők között volt Mária Terézia, aki az okszerű erdőgazdálkodást szabályozó törvényt hozta, mellyel lehetőség szerint egyfajta és egykorú fákból álló erdőket neveltek fel. Ugyancsak az ő idejében kezdődtek meg nagyobb folyóink árterületeinek megvédése az elöntéstől. Ez is a nagybirtok majorsági gazdálkodását szolgálta. Terv volt a Balaton kiszárítására is, hogy medrében a földbirtokosok gabonát termelhessenek. A 19. századig nagy erőkkel végzett vízrendezés nagysága/mérete csak a hollandiaihoz mérhető, és ezt történetírásunk második honfoglalásnak is nevezi, mert az Alföld gabonatermő területe egyharmadával gyarapodott. Az elkülönözéssel és különösen a közös területek kisajátításával a sok tekintetben még anyagiakban is kiegyensúlyozott, működő faluközösségek tönkrementek, és a legnagyobb vesztesei, az aránylag kisebb gabonatermő jobbágytelekrészen gazdálkodók nagy szegénységre jutottak. Így született meg a hárommillió koldus és másfélmillió kivándorló Magyarországa.
A jobbágyfelszabadítás is csak a nagyobb jobbágytelekrészt használó parasztokat tette független kisbirtokossá, a kisebb telekrészt használók és a csak a közösségben használt közterületekből élők nyomorba süllyedtek. Azok, akik e szegények érdekében felléptek, kisebbségben maradtak, ez önmagában is meggyengítette az országot hazájuknak tekintők számát és erejét. A Mária Terézia idejében végrehajtott úrbéri rendezést Erdélyben nem hajtották végre, mivel az akkor még a Habsburg Birodalom külön tartománya volt. Itt a magyar és a német földesurak tömegesen kergették el magyar és székely származású jobbágyaikat, hogy helyükre románokat telepíthessenek be. Erről egy 1768-ban kelt, a Bécsi Hadilevéltárban őrzött folyamodványban olvashatunk. A német nyelven író, magát meg nem nevező szerzője figyelmezteti az Udvart, hogy ezzel a tartomány katonai ereje is csökken. Vannak olyan falvak – írja –, melyekben 20–30 éve még egy román sem lakott, most már román többségűvé válnak. Elsősorban a Mezőségben kerültek a románok többségre, ahol a kiürített magyar falvak szántói helyén is juhokat legeltettek, mert annak a földesúrnak járó gyapjúadóját az könnyebben tudta értékesíteni. Erre az említett beadvány nem tért ki, de ehhez hasonlóról magam is tanultam az 5. gimnáziumi osztályban, arról, hogy Angliában is a földesurak elkergették földművelő jobbágyaikat, mert e területe birkák legeltetésével nagyobb jövedelemhez jutottak. A Mezőség lakosságcseréje a táj természeti környezetét, képét is megváltoztatta. Az egykori erdők és művelt földek helyét kopasz pusztává változtatták a túl nagyszámú birkanyájak, és így az esőzések ide lehullott vizét nem tudta már a növényzet visszatartani, ezért ma óriási vízmosásokat is láthatunk a kopár domboldalakon, melyeket még régi elnevezésükön Almás, Tölgyes stb. ismernek. A 18. századi, úrbéri rendezésre itt az Erdéllyel való egyesítés kivívása után került sor, az 1871-ben a magyar országgyűlésen hozott „arányosítás” törvénnyel. Ezzel a minden székely lakost megillető erdőhasználati törvény helyett, a völgyekben nagyobb földbirtokkal rendelkezőknek osztották ki a havasokat, a kisbirtokos közszékely falusi kis földje arányában kapott, ha kapott, egy-két holdas erdőrészt a legtávolabb lévő havasokban. Ez becslések szerint mintegy 200000 székely kivándorlását okozta, aki nem tudta kimérés költségeit sem megfizetni. A nekik hitelt adó magyar bank aztán csendőrökkel kergettette ki házaikból az eladósodottakat, akik kis motyójukat egy tehénke hátára vetve, gyermekeikkel nekivágtak a Kárpátokon túli útra. Ezek már nem tudtak Moldvában földet szerezni, nagy részük az akkor gyorsan fejlődő Bukarestbe vándorolt ki napszámosnak. (Azt is hallottam erről, hogy ezzel lett Bukarest – magyar lakosságának számával – Budapest után a legtöbb magyar lakosú város.) Ugyanebben az időben a bukaresti román ifjúság kezdeményezésére megalakították az erdélyi románok értelmiségével az Albina (méhecske) nevű bankot, mely minden magyar ház- és földingatlant vásárló románnak kamatmentes kölcsönt adott. Mindez említve sincs magyar történelemkönyvekben. Az úrbérrendezés legnagyobb, és az ország későbbi sorsát megrontó bűne az volt, hogy a szétvert faluközösségek kisbirtokosai is születéskorlátozásra, vagyis nemzeti öngyilkosságra adták magukat. Ennek legismertebb területe a Dél-Dunántúl, Ormányság, Drávaszög és Somogy lett, mely területek egykor a magyar nép és műveltség legerősebb tája volt. A török alatt is őrizte magas műveltségét, itt tevékenykedett Sztárai, Szkárosi, Szegedi Kis István és sok más ismert reformátor és tanító. Bő gyermekáldásával fenntartotta az Alföldi mezővárosok lakosságszámát, amint azt összeírások bizonyítják. (Köztudott, hogy minden nép parasztságával gyarapodhat, és városi, „urbánus” lakóival fogy.) A faluközösségek szétverése a magyar nyelvterület több részén is megindította az „egykézést”, a Dunántúlon, a Felvidéken, a Partiumban és Erdélyben is. Ez nagyobb népességvesztést hozott magával, mint a két világháború. Mert ez is a magyar nép meghasonlásának a következménye volt. A kiegyezés is a „rendi nemzet” gazdag és önző főurainak egyik bűne. Benne biztosították a hitbizományok fönntartását, minden lehetséges reform, földosztás elvetését, lemondva az önálló magyar hadseregről és külügyi tevékenységről.
A 19. század végén megjelentek hazánkban azok a törekvések, hogy a Rerum novarum pápai enciklika szellemében keresztényszocialista pártok képviseljék a szegényeket. Ezeket a 20. század elején lázadóknak nevezték, vezetőiket börtönbe vetették, és az ellenük létrehozott Katolikus Népszövetség eszméit is üldözendő eretnekségnek kiáltotta ki. Egy bajor közgazdász (Ditz, Heinrich – szerk. megj.), aki hazánkat a 19. század közepén bejárta, könyvet írt rólunk. Ebben azt olvashatjuk többek közt, hogy Magyarország az ellentétek országa, mert a rekkenő meleg és szárazság után árvizek öntözik meg földjét. Ezt most a folyamszabályozásokkal megakadályozták, az ország nagy kárára. „Ugyanígy az országban hatalmas hercegi nagybirtokok terpeszkednek, a másik oldalon pedig kisföldű, szegény parasztok tömegei nyomorognak. Nincs középosztály, nincs nemzet.” Nincs középosztály, mely támogatná a tehetségeket és megszervezné politikai érdekeik védelmét.
a sárban című dokumentumfilmjéből.
Így megosztva ért minket az első világháború, mely egyáltalán nem a mi ügyünk volt, de a kiegyezés következtében ebben is az osztrákokkal kellett tartanunk. Ebben a háborúban a magyar lakosság egészéhez viszonyítva, a katonák legnagyobb százaléka pusztult el, esett el a harctéren, nemcsak oroszok, hanem a románok, szerbek, olaszok, hanem még a franciák ellen is. (Például Verdunnél is, ahol a magyarok vitézségétől várták a németek a francia vonal áttörését.) Nem volt egység a parasztok, a polgárság, a vezető értelmiség és a gazdag urak közt, a közös hadsereg tisztjeinek nagy része nem volt magyar. A megalázott paraszt törpe birtoka holdjai után több bért fizetett, mint a nagybirtokos gazdag ezer holdjai után (holdanként). A háború végén a trianoni szerződésben még az osztrákok is kaptak a magyar földből, és egy francia diplomata kijelentette, hogy nincs magyar nép, csak magyar urak vannak és őket kiszolgáló kegyetlen csendőrök, akik a szegény népet, a szlovákokat, románokat, szerbeket, svábokat nyomorgatják. Nem kell nekik országot adni, annyit sem, mint amit Trianonban meghagytak nekik. Hasonló érvelést találunk a Beneš-dekrétumban is megfogalmazva. (Ne feledjük, a rendi nemzet urai is megtagadták a parasztok magyarságát a 16. századtól.) Egészen más lett volna a sorsunk, ha nekünk is van a nyugat-európai nemzetekhez hasonlóan egy, a parasztok, az értelmiség és a keresztény gondolkodású urakat is egyesítő keresztényszocialista pártunk. Nem juthatott volna uralomra a kommunista hatalom sem, és utána olyan kormány sem, amelyik elzárkózott a szegénység védelmi képviseletétől, a földosztástól, a háborút végigharcolók megjutalmazásától is. Ahol volt ennek ellenére ös - szefogás, ott még a trianoni határozatokkal szemben is magyarnak maradt Sopron, Balassagyarmat, Kercaszomor. Ezután csak a kommunisták és nyilasok hirdettek földosztást. A több száz éves megosztottságunk miatt, Európában a legnagyobb arányban hazánkban maradt meg a nagybirtokok védelme és a parasztok további megvetése. Ezek után nem szabad csodálkoznunk azon sem, hogy az Andrássy úton, Recsken, Hortobágyon, az ÁVÓ pincéiben nem oroszok verték a magyarokat, hanem így megtévesztett elkeseredett honfitársaink.
Trianon nem a kiismerhetetlen végzetet jelenti, hanem évszázados megosztottságunk eredménye. Ma is Európa legjobban megosztott, közösségek nélküli, elmagányosodottakból állók országa vagyunk, ez tudományos kutatások elvitathatatlanul megállapított ténye (Kopp, 1993). Problémáink megoldására még békés, tárgyilagos vitáink is alig vannak, csak elítélések és minősítések. Trianon emlékeztessen arra minket, hogy ha összefogunk, akkor a világ legnagyobb hatalmai ellen is eredményesen küzdhetünk méltóbb jövőnkért. Ehhez azonban fel kell tárnunk népünk igaz történetét, és meg kell hallgatnunk, idéznünk és tanítanunk is, és nem üldöznünk azokat, akik tényekkel bizonyítják az eddig elhallgatott történeti igazságokat. (Például Berlász 2010, Simon 1903, összefoglaló áttekintése: Andrásfalvy 2010.)
E tárggyal foglalkozó munkák:
ANDRÁSFALVY, Bertalan
2010 A magyarságkép torzulásai a világban és bennünk. Balaton Akadémia Kiadó. Keszthely. BERLÁSZ, Jenő
2010 Erdélyi jobbágyság – Magyar gazdaság. Argumentum Kiadó és Nyomda Kft., Budapest. HOFER, Tamás
2009 Az alföldi marhatenyésztő monokultúra kialakulásának európai párhuzamai. In: Antropológia és/vagy néprajz. MTA, Néprajzi Kutatóintézet,. Budapest. L’Harmattan Kiadó, Pécs. SIMON, Péter
1903 A székely kivándorlás, kivált vallási, nemzeti és közgazdasági szempontból. Budapest.
