Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.
Évekkel ezelőtt, egyszer felfedeztem Koncz József színész emléklapján egy magyar nyelvű részletet a Hamletből: Polonius tanácsait fiához Laerteshez, amikor az külföldre utazott. Meglepetés volt, mert a kötet szerkesztői sem vették észre Kazinczy Ferenc (1759–1831) 1790-es németből erősen átírt szövegét, ami igaz, kevésbé ismert. Magam is csak az Országos Széchényi Könyvtár segítségével kaptam meg ezt a Hamlet-fordítást, és akkoriban egy külön tanulmányt írtam ennek részleteiről. Később nagy öröm volt hallani és olvasni Darvay Nagy Adrienne kutatásairól is, akinek Kótsi Patkó János, avagy a Hamlet-kód (Theatron, 2011) című könyvéből az is kiderült, hogy az első magyar nyelvű Hamlet-előadást Kolozsváron már 1793. november 23-án bemutatták.
Most ismét egy újdonsággal szolgálhatok. Sikerült beazonosítanom három olyan aláírót, akik ismeretlenül, adatok nélkül szerepelnek a fenti Bolyai-emlékkönyvben. A Bolyai-irodalomban eddig még csönd volt azzal kapcsolatban, hogy ez a három német író találkozott volna Bolyai Farkassal. Az említett három férfi Carl Stamitz zeneszerző és karmester, Johann Erichson teológus és esztéta, valamint Nicolaus Theodor Reimer matematikus.
Bolyai Farkas jénai tartózkodása alatt, 1796. szeptember 26-án kapott emléklapot Carl Stamitz (1745–1801) cseh származású német zeneszerzőtől. Nem tudott erről a Bolyai-kutatás, mert az említett kötetben ugyan szerepel az az emléklap, amit Stamitz Bolyainak adott, a kötet szerkesztői azonban a karmester nevét Starnitznak betűzték ki, Stamitz helyett, így beazonosítani sem lehetett a levélke szerzőjét, ismeretlen maradt.
Stamitz Mannheimben született az udvari zenekar koncertmesterének fiaként, később maga is ott lett hegedűs. Angliában és Oroszországban tett hangversenykörutakat, majd 1785-ben telepedett le Párizsban. 1794-től a jénai zenekarban működött karmesterként. Elég nagy nélkülözésben és adósságban élt. Négy gyermeke született, de mind korán meghaltak, ahogyan a felesége is, akit Stamitz alig 10 hónappal élt csak túl. Remek zeneszerző volt, írt versenyműveket és kvartetteket, triókat és szonátákat, valamint számos szimfóniát is. Operái sajnos, elvesztek. Halála után a könyvtárában sok alkimista munkát találtak.
Csak sejteni lehet Bolyai Farkassal való találkozásának okát. Stamitz kapcsolatban állt a jénai egyetemmel, lehet tanított is ott, de ez ma még nem egészen tisztázott. Talán ezért találkozhattak, mindenesetre Bolyai szeptember végén már búcsúzkodott Jénától. Érdekes az emléklapon szereplő „bensőségesen engedelmes szolgája” szóhasználat (feltéve, hogy helyes a kézírás kibetűzése), lévén Stamitz 30 évvel volt idősebb Bolyainál.
„Vidáman és bölcsen élni
Okosan, szabadon gondolkodni.
Ez emel fel bennünket
Ez tesz boldoggá.
Emlékül az Ön bensőségesen engedelmes szolgája
Carl Stamitz
karmester
Jéna, 1796. szeptember 26.”
Johann Erichson (1777–1856) német teológussal és esztétával szintén Jénában találkozott Bolyai 1796 szeptemberében. Erichson akkoriban a jénai egyetemen tanult, Farkassal szinte egyidős volt. Ismeretes, hogy Bolyai Farkas az ifjabb báró Kemény Simon társaként indult külföldre, de már Zilahon megbetegedett, és csak jóval később indult el újból. Kemény Simonnak úgy kellett aztán rábeszélnie, hogy ne maradjon Bécsben, hanem jöjjön ő is Jénába. Szerencsére Bolyai hallgatott rá. Később önéletrajzában ezt írta: „Jénában akkor tanított Fichte, Schiller nem tanított, de szerencsénk volt tisztelni”.
Erichson Stralsundban született. 1783 és 1795 között az ottani Szent Katalin kolostorbeli iskolába járt, majd 1795 és 1798 között Jénában, aztán 1799-ben Greifswaldban a teológián tanult. 1800-ban doktorált. Főleg filozófiai és esztétikai kérdések iránt érdeklődött. 1804-ben teológiai kandidátus lett, és filozófiai doktorátust is szerzett. Berlini és drezdai tartózkodása után 1805-ben Bécsbe ment, megismerkedett Ludwig van Beethovennel (1770–1827), Johann Wolfgang von Goethével (1749–1832) és Karl August Varnhagen von Ensével (1785–1858) is. Utóbbi többször megerősítette, hogy finom ízlése és éles ítélete van, legalábbis Erichson ezt később így mesélte. 1814-ben tért vissza Greifswaldba, ahol 1830-tól lett rendes professzor az egyetemen.
A tőle kapott emlékkönyvi levélkén Goethe 48. velencei epigrammája olvasható. Ez 1796-ban jelent meg a Friedrich Schiller (1759–1805) által szerkesztett Musen-Almanachban. Gondolom, az akkor frissen olvasott irodalmi élménye inspirálhatta így Erichsont, hogy pont ezeket a sorokat írta Bolyainak.
„Menjetek a balomhoz ti gonoszok, mondja majdan az Úr,
És ti jóravalók, álljatok csendesen a jobbomhoz.
Igen! de remélhetőleg még fog valamit mondani:
Jertek értelmesek, álljatok velem szembe.
J. I. Erichson Stralsundból
Jéna, 1796 szeptemberében”
Nicolaus Theodor Reimer (1772–1832) német matematikus volt, bár foglalkozott irodalommal és zenével is. Tanult matematikát, jogot, teológiát és filológiát. Professzora, sőt egy időben rektora is volt a kieli egyetemnek. Viszonylag keveset publikált, matematikából is főleg történeti kérdésekkel foglalkozott.
Bolyai Farkas Göttingenben találkozott Reimerrel, miután 1796. október 11-én több magyar társával beiratkozott az egyetem filozófiai falkultására. Bolyai életére nagy hatást gyakoroltak a göttingeni évek, és bár volt, hogy sokat kellett nélkülöznie, mégis élete egyik legszebb időszaka volt ez. Itt ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Carl Friedrich Gauss (1777–1855) német matematikussal, aki szintén ott volt egyetemista.
A Reimertől kapott emléklap érdekessége, hogy görögül van írva. Az emléklapon aláhúzva szerepel, hogy „Plato apud Plutarch”, vagyis „Platón mondja Plutarkhosznál”:
„Mivel már minden tudományban, mint sima és finom tükörben, megjelennek a megismerhető igazság nyomai és képei, leginkább a többiek vezetője és középpontja – a geometria – serkenti és figyelmezteti az észt, mintegy megtisztítva és lassanként megszabadítva azt az érzésektől. (Platón mondja Plutarkhosznál)
Saját emlékét buzgón ajánlja
Nicolaus Theodorus Reimer
a filozófia doktora
Göttinga, 1799. május 31.”
A Bolyai-emlékkönyvben még több mint kéttucatnyi további ismeretlen aláíró van. Aki kedvet érez egy kis 18–19. századi – igaz, nem feltétlenül könnyű – művelődéstörténeti kalandozáshoz, vegye elő ezt a kötetet, hátha sikerül még beazonosítania további személyeket. Biztos vagyok benne, hogy izgalmas kutatásban lesz része!
