Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Mithras kultusza a római Daciában

Mithras alighanem az egyik legismertebb ókori istenség a 21. század embere számára. Bár a köztudat és a hagyományos tankönyvek nem a klasszikus, görög–római panteon istenalakjai között tartják számon, Mithras kultusza majdnem minden elemében klasszikus: görög (hellenisztikus) és római. Népszerűsége ma annak is köszönhető, hogy Indiában még mindig él az avestai Mitra kultusza, az istenség neve pedig a 19. század nagy kutatói – elsősorban Franz V. Cumont és Ernest Renan révén – tévesen „perzsa istenként”, a kereszténység „konkurenciájaként”, a legmisztikusabb ókori vallások egyikeként kerültek a köztudatba. A 17. század óta folyamatosan előkerülő nagyszámú Mithras emlékművek pedig Európa-szerte állandó figyelemnek örvendtek és örvendenek mind a mai napig.


1. kép: Mithras-Héliosz kézfogása Antiochus
kommagénei királlyal (Nimrud Dag). 
Forrás: Wikimedia Commons

Nem volt ez másképp a mi tájainkon sem: a történelmi Erdély területénél valamivel nagyobb római provincia, Dacia Kr. u. 106 és 271 között olyan gazdag római örökséget hagyott ránk, amelynek nyomai szemmel láthatók voltak még a kora középkorban, majd a reneszánsz ember ókor iránti érdeklődésének köszönhetően fokozatosan kerültek ismét a felszínre. Az egykori római provincia, Dacia történetének kutatástörténetében különösen nagy szerepet játszottak az Olténia és Erdély területéről előkerülő Mithras-emlékek, amelyek iránt már a 18. században elindult az európai tudósokat is Románia tájára vonzó tudományos érdeklődés. Az azóta eltelt negyed évezredben a tudománynak sikerült valamivel jobban megismerni ezt a rejtélyes istenséget és a római emberek vallásosságának sajátosságait.

Mithras, a misztériumok istene: a kezdetekről

Mithras nevének legelső említése – furcsa módon – Anatóliából, a Hettita Birodalom területéről maradt fent a Kr. e. 14. század közepéről. Az istenség egyike azoknak az alakoknak, akik I. Suppiluliuma hettita király és Tusratta, Mitanni uralkodója közötti szerződést megszentesítik és vigyázzák. Igaz, az egyedülálló anatóliai példa csak a legnyugatibb kultuszemléke a Rigvédában megjelenő indiai istenalaknak: Mitra, akit a hettita-mittani feliraton látunk, nem más, mint két kultúrának, az indiai és a Mitanninak a találkozásából létrejött vallási kölcsönhatás eredménye. A Kr. e. 14. században ugyanis ilyen nevű istenséget kizárólag Indiában tiszteltek. Később, az Avesztában és a híres Mihr Jast nevű himnuszban Mithra már nemcsak nevében módosul, de attribútumai is bővülnek. Jelzők tucatjaival látják el, és érezhetően fontosabb szerep jut neki az indiaiak istenvilágában és vallásgyakorlatában is. A rigvédai és avesztai Mithra-Mithra még távol áll attól az istenségtől, amelyet mi a római Mithrasként ismerünk: az indiaiak szerint Mithra gyűlöli a hazugságot, védelmezi a szerződést, hallhatatlan és mindenhol jelen van. Kedves, emberközeli isten, amelynek népszerűsége máig töretlen India bizonyos részein, igaz ma már az Atharvavedában már a felkelő nap isteneként jelenik meg.

India és az ókori perzsák közötti élénk kapcsolatnak köszönhetően a rigvédai Mithra nevét és istenalak bizonyos sajátosságait hamar átvették a perzsák is. A Kr. e. 6. század óta ismert óperzsa Mithra-kultusznak már hivatalos, az uralkodók által is támogatott államvallási jellege van: a Hérodotosz és Sztrabón által is említett Mithrakana-ünnep már napistenként, a napéjegyenlőséghez volt kötött, tehát asztrális aspektusai is voltak. Itt már ikonográfiájában is olyan sajátosságokkal rendelkezik az istenség, amely egyértelműen az általunk ismert római Mithras képi világára is hathatott – legalábbis annak félezer évvel későbbi megalkotásakor vagy kialakulásakor.

Nagy Sándor hódításainak és a hellenisztikus birodalom kulturális kölcsönhatásainak köszönhetően az óperzsa Mithra kultusza és a perzsák, mint az ókori tudás örök birtokosainak irodalmi toposza terjedt el a fiatal hódító birodalmában. A perzsianizmus, mint az egzotikusság egyik sajátos formája a görögök számára egyet jelentett a mágusokkal azonosított ősi tudással. Ezek a jegyek fedezhetők fel a Nagy Sándor-féle birodalom utódállamaiban létrejött új istenvilágban is. Kommagéné, Phrügia és Kilikia királyságaiban, de Baktriában is igen népszerű lett a perzsáktól átvett Mithra kultusza, ahol Héliosszal, a görög napistennel jelenik meg érméken, feliratokon és domborműveken is. Itt, Anatóliában – ahol a görög és a perzsa kultúra a lehető legerősebb szimbiózisra talált – Mithra már nemcsak Apollo-Héliosszal, de Hermésszel, az istenek küldöttével és a lelkek kísérőjével is egy párt alkot, ami azt is jelezheti, hogy az óperzsa istenség egy újabb aspektust kapott: követe és kapcsolattartója lett két világnak, összekötve halandókat és holtakat, jót és rosszat, fényt és sötétséget (1. kép).

A kutatás máig nem jutott dűlőre, mikor, hol és ki vagy kik hozták létre a görög és perzsa ikonográfiai elemeket, egzotikus perzsa neveket és szavakat és római szertartásokat ötvöző új, Mithras-­kultuszt. Legtöbben az anatóliai királyságok és Róma Kr. u. 1. századbeli kulturális szimbiózisát tartják a legvalószínűbbnek, mások Augustus császár udvarának vallásreformjában látják a római Mithras eredetét, de olyan is akadt, aki egyetlen vallásalapítót képzelt az új kultusz mögé. Annyi bizonyos azonban, hogy Kr. u. 1. század végén már jelen volt a Római Birodalom területén és gyors iramban elterjedt annak szinte minden szegletébe.

Mithras a Római Birodalomban


2. kép: Franz V. Cumont belga ókortörténész,
a Mithras kutatás atyja Dura Europosban.
Forrás: tertullian.org

A római Mithras kultusz megjelenése – amely a vallásos kölcsönhatások ellenére élesen elkülönül az indiai, perzsa és hellenisztikus Mitra-Mithra kultuszoktól – valamikor a Flavius-korban bukkant fel Rómában. Máig rejtély, hogy miként jutott el Kis-Ázsiából a birodalom fővárosába, és hogyan alakult ki sajátságos ikonográfiai programja, vallási tanai és alapnarratívája. Annyi viszont biztos, hogy Kr. u. 90 körül Statius római költő már megemlíti Mithras nevét, ekkor tehát már a korabeli értelmiség is tudott a kultusz jelenlétéről Rómában:

„… szólítsunk bár rőtszínű titánnak,

mint az Achaemenidák, vagy akár termő Osirisnek,

hogyha kívánod, avagy Mithrasnak a két déli szarvat

perzsa hegyek mélyén ki magához igázza erővel”

(Statius, Thebais, I., 717-720, László–Nagy–Szabó 2005 I., 95.)

Statius misztikus sorait Lactantius Placidus is értelmezte jó három évszázaddal később és részletesen leírta a Mithras-kultusz asztonómiai jelenségekkel való szoros kapcsolatát és feltételezett phrügiai eredetét is (Lactantius Placidus, Kommentár Statius Thebaisához, I. 717–720). Hozzájuk hasonlóan, Porphüriosz A nimfák barlangja az Odüsszeiában (24-25) című munkájában összefoglalja azt, amit az ő korában tudtak vagy tudni véltek erről az új római misztériumvallásról. A hellenisztikus korban egyre szaporodó és népszerű kis vallási csoportok egy része misztériumvallási aspektusokkal is rendelkezett, ami azt feltételezte, hogy beavatási szertartásokat tartottak, és a kultusz fő vallási üzenetét, az isteni (evilági vagy túlvilági) megváltást csak fokozatosan, böjtökkel és vallási rítusok sorozatával lehetett elérni az erre alkalmasnak találtaknak. Ezek a kicsi, többségében 20-50 főt számláló vallási csoportok leginkább a mai újpogány mozgalmakhoz és NRM (new religious movements: újvallási mozgalmak) vallásokhoz hasonlíthatók: egy karizmatikus alapítóval vagy alapító csoporttal rendelkeznek, kezdetben személyes, családi és baráti úton terjednek, majd ha sikeres történettel, megkapó, kompetitív és szokatlan, újszerű vallási üzenettel, liturgiával és eszköztárral rendelkeznek, akár regionális vagy globális sikerre is szert tehetnek.

Mithras római kultusza a Kr. u. 1. században a görög misztériumvallások, a megváltást hirdető kisvallási csoportok és az egzotikussággal hódító (egyiptikus, trák jellegű, görögös, szír) vallások által alkotott változatos „piac” nyújtotta egyik lehetősége volt az ókori ember számára. Bár Franz V. Cumont (1868–1947) belga ókortörténész és valláskutató (2. kép) nagyhatású műveiben összegyűjtötte a 19. századig felgyűlt régészeti és irodalmi forrásokat, és gyakorlatilag újrateremtette Mithras római kultuszát, fél évszázadon át meghatározva tudásunkat e témában. A halála óta eltelt 70 évben előkerült döntően régészeti források (szentélyek, szentélyben talált oltárok, reliefek, liturgikus tárgyak, graffitik, feliratok, apróleletek) új perspektívába helyezik Mithras római kultuszát.


3. kép: Komplex Mithras dombormű Apulumból (Gyulafehérvár).
Forrás: ubi-erat-lupa.org

Az eddig felfedezett mintegy 200 szentély, 3000 régészeti tárgy (relief, freskó, oltár, feliratok, sajátos apróleletek) és több mint 220 szűkszavú irodalmi forrás alapján Mithras kultusza egyike a legismertebbeknek a római korból – mégis, számos kérdésre továbbra sem tudjuk a választ. Az elmúlt két évszázad kutatása során feltárt emlékanyag alapján tudjuk, hogy ez a kultusz hirtelen, minden bizonnyal egy alapító csoport vagy vallási vezető által létrehozott narratíva útján indult el talán Rómából a Kr. u. 1. század végén, és terjedt el nagyon gyorsan a birodalom kereskedelmi és katonai gócpontjaiban, különösen a dunai provinciák vidékén. Kevesebb mint fél évszázad alatt a kultusz nyomai már jelen vannak szinte minden provinciában Britanniától Dáciáig, de az új kultusz nyomait megtaláljuk Anatóliában és Szíriában is, igaz ott valamivel később terjedt el, és kevésbé lett sikeres, mint mifelénk. A kultusz nyomai első ránézésre mindenhol egységes forrásanyaggal bukkannak fel: minden szentélyben a bejárattal szemben (ma: mithraeum, ókorban aedes, spaeleum, templum, crypta) egy jól strukturált, ma már elveszett, de az ókoriak számára jól ismert történetet megörökítő dombormű állt a bikaölés (tauroktónia) jelenetével (3. kép). A precízen megszerkesztett és tömegesen gyártott dombormű klasszikus római áldozatjelenetet mutat, amelynek központi jelenetében a fiatalos isten képében megjelenített Mithras elvágja az égi bika torkát, szemeit a Napra szegezi. A bikaölés jelenetét számos apróbb életkép veszi körül, amely Mithras különböző aspektusait és a ma már elveszett vallási narratíva (vagy régiónként és közösségenként módosított narratívák) különböző történeteit meséli el képekben: Kronos-Saturnus álma, amelyben előre látja Mithras megszületését, Mith­ras születése a sziklából (vagy ritkán egy égi tojásból vagy fából), Mithras a gyermek játéka a glóbusszal, Mithras vizet fakaszt (fons perennis), Mithras rátalál a bikára (bika a bárkában néha), üldözőbe veszi, elkapja (megüli). Az elszabadult bika üldözése, a bika vállra vétele (taurophoros –az áthaladás, „transitus dei” megjelenítése). Ezt követi a fő jelenet, a bika feláldozása (tauroktónia), majd Mithras kezet fog a napistennel, lakomában elfogyasztják a bikát, és végül négyes fogaton felszáll Héliosszal az égbe. A jeleneteket különböző állatok – Mithras köpenyére repülő holló, a bika vérét nyaldosó kutya, a bika heréit tépkedő skorpió, az áldozat alatt egy kratér mellett fekvő oroszlán – kísérik. A tauroktóniát két perzsa öltözékű, fáklyát hordozó alak áll: Cautes és Cautopates.

A jelenet értelmezése ma sem egyszerű, bár az 1970-es évek óta egyértelművé vált, hogy egy csillagászati elemek formájában (csillagkonstellációkkal: Taurus, Libra, Leo, Gemini, Scorpio, Canis Minor stb.) megjelenített történetről van szó. Sokan ezt a történetet egy pontosan meghatározható történelmi eseményhez (napfogyatkozás, holdfogyatkozás) kötötték, amelyet később minden Mith­ras-közösség megünnepelt. Mások a dombormű szimbolikus értékét hangsúlyozták, amely egy kaput jelent a gyarló ember világa és a túlvilág között. Ahhoz, hogy a lélek átmehessen ezen a kapun és eljusson az égi szférák világába, Mithras megváltó áldozatára és a Mithras-kultusz hívőinek hét fokozaton (corax, nymphus, miles, leo, perses, heliodromus, pater) át tartó beavatására volt szükség. Minden beavatási fokozathoz sajátos felkészülés, szimbólum és beavatási szertartás tartozott, melyeket irodalmi források, mozaikábrázolások, falfreskók és régészeti apróleletek is bizonyítanak.

Első hangzásra az olvasó rengeteg hasonlóságot vélhet felfedezni Jézus Krisztus és Pál apostol tanai, valamint Mithras kultusza között, ám ez egyáltalán nem meglepő: mindkét vallási mozgalom a Kr. u. 1. században formálódott olyan kulturális miliőben, amelyben a kisvallási mozgalmak (Ízisz, Ozirisz, Attisz, Kybele, Dolichenus, Orpheus, Szamothrakéi istenek kultusza) megváltástana (szoteriológia) párosult az egzoticizáló tendenciákkal (perzsianizmus, egyiptianizmus, az egzotikus barbaricum jelensége). Nem meglepő tehát, hogy a hagyományos római vallás intézményesített és monopolizált jelenségei mellett ezek a vallási mozgalmak izgalmas alternatívát, de nem konkurenciát jelentettek a római ember isteni világgal történő kommunikációja számára.

A Mithras-kultusz sajátossága, hogy – eddigi ismereteink alapján legalábbis – csak férfiak számára volt nyitott, igaz, ott a társadalom minden szegletéből (szenátorok, kereskedők, rabszolgák, lovagok, katonák) találunk híveket. Ahogy minden vallási mozgalom, úgy a Mithras-kultusz is számos változáson ment át a Kr. u. 1. és 5. század között és regionális sajátosságokat mutatott minden provinciában, nemegyszer egy-egy településen belül is.

Mithras Daciában

A római Mithras-kultusz valószínűleg már a traianusi korban (Kr. u. 106–117) megérkezhetett Dacia provincia területére, hisz a birodalom minden szegletéből idesereglett kereskedők, katonák és módosabb civilek egy része jó kapcsolatot ápolt a kultusz főbb központjaival, Rómával vagy a pannóniai Poetovióval. A kultusz – bár sokáig a katonák sajátos vallásának tartották – valójában egy igen vegyes, minden társadalmi réteget megmozgató jelenség volt. Dacia alig több mint másfél évszázados fennállása alatt sajnos, elég nehéz a történelmi jelenségek kronológiáját megállapítani, különösen vallási jelenségek esetén, ahol a kutató számára csak sablonszerű feliratok és tömegesen gyártott domborművek állnak rendelkezésére. Mithras daciai kultusza elsősorban a Traianus által alapított provincia-főváros, Colonia Ulpia Traiana Sarmizegetusa (ma Várhely) közösségeiből nőtt ki. A provincia első és egyben legnagyobb civil településén feltételezhetően több szentély is létezett, eddig azonban csak az 1880-as években Király Pál által kiásott, és már a maga korában is szenzációszámba menő mithraeum ismert. Ez a szentély – annak ellenére, hogy csak az apszis egy része maradt fent belőle – több mint száz relieftöredéket, szobrot és apróleletet rejtett magában, amely egyedülálló régészeti leletnek számit a világon. Király Pál felfedezése volt Európa történetének legnagyobb mithraikus leletegyüttese. Máig nehéz megérteni, hogy kerülhetett az átlagosan 30 m hosszú és 10 m széles, 30-40 hívőt befogadó szentélybe annyi dombormű és szobor: egy átlagos Mithras-szentélyben általában kevesebb mint egy tucat oltár, dombormű és szobor lehetett. Egyesek egy faragóműhely anyagát vélik itt felfedezni, ahonnan ellátták a város territoriumát Mithras-domborművekkel. Mások több szentély összehordott anyagát látják, míg olyan feltételezések is vannak, miszerint az összehordott anyag a szentély több fázisához kötődik, és kiselejtezett domborműveket tartalmazhat. A szentély részletes magyar nyelvű közlése ellenére még most sem nyert kellő figyelmet, a felfedezése óta eltelt több mint 130 év alatt pedig már a szentély helye sem ismert. A várhelyi mithraeum érdekessége még, hogy a nagyszámú dombormű és szobortöredék mellett először kerültek elő innen ún. mithraikus apróleletek is a provinciából, amelyek szűkszavúan ugyan, de betekintést nyújtanak egy ilyen szentélyben történő szertartásokba is: nyomokban megtaláljuk a szentély környékén megfőzött, majd a vallási lakoma után összegyűjtött tyúkcsontokat, a lakoma alkalmával használt kerámiaedények töredékeit, üvegpoharak apró darabkáit és itáliai modellek alapján készült tálak darabjait. Az még a legjobban kiásott Mithras-szentélyek esetében sem ismert, mi is történt egy-egy ilyen szentélyben: amit tudunk, hogy a legtöbb szentélyt egy-egy módosabb civilnek a háza tövében hozták létre magánszentélyként, ahol a főleg baráti és családi hálózatok útján létrejött vallási közösségek összegyűltek az új tagok beavatására, egy-egy jelentősebb esemény megemlékezésére vagy feltételezhetően egy központi, asztronómiai jelenséghez kötődő ünnepre. Ezeket az alkalmakat pedig lakomákkal zárták. A régészeti bizonyítékok alapján a bikaáldozatnak semmi nyoma nincs, ez minden bizonnyal csak a Mithras-narratíva és a vallásos-asztronómiai nyelv része lehetett.


4. kép: Cautes bikafejjel Apulumból
(Gyulafehérvár, Római Katolikus Szeminárium udvara).
A szerző felvétele

Bárhogy is értelmezzük a nagy várhelyi leletanyagot, annyi biztos, hogy a fővárosban kialakult sajátos ikonográfiai nyelv sok mindenben újít a más provinciában és Rómából ismert mith­raikus ikonográfián. Az egyik ilyen sajátosság a tauroktónia mellett álló mellékalak, Cautes sajátos, bikafejjel való ábrázolása volt (4. kép). Ez a kizárólag Daciában és egy német példából ismert ikonográfia is jól jelzi, hogy bár lehet volt egy standardizált Mithras-mítosz, ez provinciánkként, vagy akár közösségekként változott és formálódott. A Sarmizegetusai Mithras-közösségek révén a kultusz élénk kapcsolatot ápolt a Publicum Portorium Illyirici, azaz a régió nagy vámkerületének több kereskedelmi gócpontjával, így Aquileia, Aquincum és Poetovio városával is. Ennek is köszönhető, hogy a kultusz a provincia másik nagy városkonglomerátumában, Apulumban, a mai Gyulafehérváron is óriási népszerűségnek örvend. Az innen származó mintegy félszáz Mithras-emlékmű (5. kép) már a 18. század óta vonzotta a hazai és külföldi kutatókat, és nagyban hozzájárult a Dacia-kutatás nemzetközi hírnevéhez is. Sajnos a nagyszámú relief, oltár és szobor döntő többsége ismeretlen helyről került elő, csak a 2008-ban felfedezett új apulumi Mithras-szentély leleteinek van biztosan dokumentált helye.

A két nagyvároson kívül – ahonnan a mintegy 300 daciai Mithras-emlékanyag több mint fele származik – számos kisebb településen is lehetett Mith­ras-szentély: Marosdécs és Slăveni (Olténia) szentélye is ismert, igaz, ezek kisebb, katonai közösségekhez kötődnek. Minden bizonnyal volt Mithras-szentély a főbb civil (Napoca) és katonai (Porolissum, Potaissa, Micia) településeken is. A kultusznak – ahogy a római élet minden más formájának is – radikális vége lett Kr. u. 270 után, amikor a provinciát elhagyja a római elit, és a régió fokozatosan magára marad.


5. kép: Apulum (Gyulafehérvár) egyik legnagyobb méretű Mithras domborműve.
A szerző felvétele

Következtetések

1865-ben egy Havasi nevű ismeretlen szerző a Vasárnapi Újság 1865. október 10-i számában azt írta, hogy a „Mithras tisztelete a legszebb része a római, de általában az ókori kultusnak, s a tüzetesebb tárgyalást nagyon is megérdemelné, főleg miután honunk, különösen Erdély történelmét is érdekli”. Az azóta eltelt másfél évszázadban előkerült óriási mennyiségű régészeti anyag mintegy száz, főleg román, német, francia és angol nyelvű tanulmányt szült a témában. Az eddigi utolsó magyar nyelvű összefoglalója Mithras daciai kultuszának Király Pál 1894-es Dacia monográfiájában olvasható. Ez a rövid ismeretterjesztő tanulmány igyekszik a birodalmi szinten is rendkívül gazdag régészeti anyagot a kortárs nemzetközi kutatás eredményeinek tükrében röviden bemutatni. Remélhetőleg lesz majd egy, a Király Pál összefoglalójához mérhető terjedelmű újabb, magyar összefoglaló is, amelyben bemutják kerül majd a római Mithras kultusz gazdag daciai hagyatékát.

Ajánlott szakirodalom

László Levente – Nagy Levente – Szabó Ádám: Mithras, a misztériumok istene. Kairosz kiadó, Budapest, I-II, 2005

Szabó Csaba: The material evidence of the Roman cult of Mithras in Dacia. CIMRM Supplement of the province. In: Acta Antiqua. Academiae Scientiarum Hungariae, 2018 (megjelenés előtt).

Vermaseren, Marteen: Corpus Inscriptionum et Monumentorum Religionis Mithriacae II, Hága, 1960

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.