Emlékek és érzések vonzásában: apa és lánya a művészetben

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

– Arra is utaltál a kiállítás megnyitóján, hogy édesapád nagyon szeretett kisza­badulni a négy fal közül, hogy kedvé­re alkothasson, és ezeknek a pillana­toknak része volt az is, amikor együtt jártatok kirándulni. Mi minden került olyankor a bőröndbe?

– Először is hátizsákom volt; minden­kinek megvolt a saját hátizsákja, plusz volt még külön a sátor, a mappa és az alkotáshoz szükséges kellékek. Vittük, cipeltük őket. Öt-hat éves koromban én vittem a sátorba való kelléket: egy nagy báránybőrbundát, ami alatt két gyer­mek elfért, az volt a takarónk. Nekem ez volt a feladatom, ezt hordoztam a há­tamon. De egyébként mindent vittünk, nem volt akkor személygépkocsi. Főleg vonattal utaztunk, de autóstoppal és te­herautóval is, így jártuk Erdélyt, és nem csak Erdélyt.

– Ezek szerint édesapád volt az, aki szü­lőfaluját, Kézdimartonost is megmu­tatta neked, egy-egy ilyen kirándulás alkalmával?

– Nem, én már közel egyévesen ott vol­tam Kézdimartonoson, amikor még él­tek az ottani nagyszüleim. Apai nagya­nyám 1959-ben halt meg, nagytatám pedig 1964-ben, tehát találkozhattam velük. Nagymamámra egyáltalán nem emlékszem, viszont nagytatámra igen; kicsi, alacsony, sovány ember volt, és a faluban laktak a nagynénémék is, édes­apám három leánytestvére. Évente visszajártunk, születésem óta. Hol az egyik nagynénémnél laktunk, hol a másiknál, és a nagytata házában is töltöttünk időt.

Forró Ágnes keramikus, grafikus, festőművész, művészetterapeuta 1956. ok-tóber 10-én született Kolozsváron. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola kerámia szakán szerzett diplomát 1986-ban. Gyermeklapoknak illusztrál, fest, rajzol, raku kerámiákat készít. Művészetterápiával, bábkészítéssel is foglalkozik. Egyéni és csoportos kiállítások állandó résztvevője; szülővárosában tavaly novemberben állított ki legutóbb egyénileg, a Szent Mihály-plébánia Szentegyház utcai galériájában, idén nyáron, a Kolozsvári Magyar Napokon pedig négy másik pasztellművésszel (Bordy Margit, Gally A. Katalin, Horváth Gyöngyvér, Soó-Zöld Margit), közösen mutatta be munkáit a Barabás Miklós

Céh galériájában.

– Te viszont tősgyökeres kolozsvári vagy, tehát itt is születtél, illetve egy csomó szál ide köt, igaz?

– Igen, persze, mondjuk édesanyám fé­lig kolozsvári. Anyai ágról a nagyma­mám, az ő szülei meg az ősök nagy ré­sze kolozsvári szász–magyar eredetűek. Egyébként édesanyám is Kézdimartonosban született, mert nagymamá­mat oda helyezték ki tanítani a húszas években, zenét is tanított a román nyel­vű elemi iskolában. Az 1930-as években Kézdimartonosban nem volt magyar elemi oktatás. Úgyhogy édesanyám és a húga otthon tanultak meg magyarul írni és olvasni.

– Kolozsvárról időnként el kell menni, és feltételezem, hogy Kézdimartonosra is visszatérsz, ahol az édesapád által mutatott példa nyomán magad mellé veszed az eszközöket, a vásznat, és el­kezdesz alkotni…

– Így volna jó… Ő viszont évente többször odautazott, mi csak nyáron, esetleg té­len, ritkábban. Télen nem szerettük el­kísérni, mert hideg volt, és Kézdimarto­noson a villanyt csak 1974-ben vezették be. Nyáron más, mert ugye, egy falusi házban élni-lakni más, mint városon blokkban, gyerekként megint más az udvaron játszani, homokozni, malacká­kat etetni, tyúkot kergetni, és jártunk a Berecki-havasokba, az Öreghavasra áfonyát, málnát, gombát szedni, a Ci­gány-patakban sarat gyúrni, edény­kéket mintázni. Gyerekként így éltem meg, édesapa persze sokszor elvonult a maga kartonjával vagy vásznával, fes­teni. Gimnazistaként már azzal a céllal is mentem vele, hogy lássam, hogyan fest és rajzol. A mostani kolozsvári kiál­lításon is szerepel egy kézdimartonosi pasztell, ami a testvére krumpliföldjét ábrázolja, tehát a kerítés mögötti hely az, amit a vaddisznók mindig megdézs­máltak. Figyeltem, hogy miként rajzol, majd pár méterre eltávolodtam tőle, hogy én is megrajzolhassam. Megpró­báltam azzal a tudással, amivel akkor rendelkeztem, valahogy elkészültem a pasztellel. Ez persze meg se közelítette az édesapámét… A legfontosabb azon­ban az volt, hogy láttam, ahogyan alkot, rajzol, amit nem mindig értettem, hogy miért úgy rajzolja, ahogy. Most értem csak, 50 év után.

– Mesélj erről is, hogy számodra mit je­lent ott alkotni, van-e egyáltalán erre alkalom vagy lehetőség?

– Alkalom és lehetőség lenne, csak még nem teremtettem meg. Például résztve­vője vagyok az Incitato tábornak, ami Kézdivásárhely mellett zajlik. Viszont nem tudom a rokoni látogatást és az al­kotást úgy egybekötni, hogy azok pár­huzamosan haladjanak. Ha rokonokat látogatok, akkor számolnom kell azzal, hogy az ott élő tizenegy első unokatest­vérem, gyermekeik és unokáik várnak, tehát ha valakihez elmegyek látogató­ba, akkor törvényszerűen mindenkit sorra kéne vegyek. Ebben az évben nem mentem sehova, de meg is sértődtek. Édesapámnak még él az egyik húga, aki most közel kilencven éves. Rossz az egészségügyi állapota, de sajnos nem jutottam el Martonosba, mivel később indultam a táborba – az édesapa kiállí­tását rendeztük, abba a hét napba pedig nem fért bele a rokonlátogatás, és elme­rengjek az ott töltött gyerekkoromról. Viszont nem hiszem, hogy én ki tudnék ülni úgy, mint édesapa, széken, hoked­lin, hogy a háromlábú állvány mellett fessek, alkossak… Akkor inkább lefo­tózom, és azt a benyomást egy későbbi alkalomkor felhasználom – itthon vagy valamelyik táborban.

– Kicsit mintha több ideje lett volna ak­koriban neki oda kiülni, és ott alkotni… Te inkább hazahozod az élményeket, mert az valamiért hatékonyabb. Vagy valami egyébről van szó?

– Édesapámnak heti 12 órája volt a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, így azokon „túlesve” ő nem a műterem­ben festett, hanem alkalmat teremtett magának, hogy valahova kimenjen fes­teni. Egy időben nagyon sokat bicikli­zett, lényegében egészen haláláig: a bi­ciklire felkötötte a kartont és a vásznat, és a többi kellék – amilyen a háromlábú szék is volt – egy hátizsákban elfért. Vi­szont ezek a kinti ülések – esőben, hi­degben, szélben, kánikulában – lehet, hogy kihatottak az egészségére is, amit ő eltitkolt előlünk. Ő nem műtermi festő volt; a műteremben, otthon csupán port­rékat készített a családról, a barátokról és az ismerősökről, a tájképek kint szü­lettek a szabad ég alatt.

Erre én most nem vagyok képes. Még az elején, 1991-ben, az első szárhegyi tá­borom alkalmával kiültem a dombtető­re, és próbáltam megörökíteni a templo­mot, illetve a szárhegyi tájat, de valami okból mégsem ment úgy, ahogy elgon­doltam. Hogy miért ment édesapám­nak, és nekem miért nem működött? Jó kérdés. Eltelt vagy tizenvalahány év, mire rájöttem, hogy az én szemszögem­ből másképp áll a világ, hogy az alko­tótáborokban másképp is lehet dolgoz­ni, anélkül, hogy az egész napomat kint töltsem. Ha nem tájképfestő vagyok, ak­kor ezeket a munkákat bárhol, bármi­lyen körülmények között, egy hokedlin, egy szoba sarkában is meg lehet festeni. Csak meg kell keresni azt, amit ábrázol­ni szeretnék, és el tudjak vonatkoztat­ni az adott helyszíntől. Rájöttem arra, hogy ha nagyon előttem van a téma, egy ház, egy ablak, akkor nagyon ra­gaszkodom annak a reális ábrázolásá­hoz, annak a részleteihez, arányaihoz. Hogy ne ilyen legyen, el kell vonulnom, és hozzátegyem azt a többletet, ami en­gem képvisel, világom világát. Kényel­mi szempontból már ezt az utat járom, hogy csak keveset ülök kint. Műterem­ben vagy zárt területen mégsem szere­tek rajzolni, de például ha a ház tövé­ben lehetek, vagy kivonulhatok egy fa alá, akkor ott szívesen festek, rajzolok.

– Nem vagy az az ember, aki portré­kat fest, no látod, ezt nem örökölted édesapádtól. Erre is szeretném, ha re­agálnál, illetve kíváncsi vagyok, hogy milyenek voltak azok a pillanatok, órák, amikor valaki modellt ült neki a családból?

– Annak idején Tóth Lászlónál és Tóth Ica néninél tanultam portrét, aktot raj­zolni, festeni, krokizni – mivel ez volt a felvételi anyag –, és aztán Cseh Gusz­távnál teljesedett ki ez a tudás. Akkor­tájt nagyon jól portréztam, de utána már kevésbé; márpedig, ha az édes­apám szintjét portrézásban nem érem el, akkor inkább nem csinálom. Ezért nincsenek munkák a gyerekeimről, a férjemről vagy édesanyámról. Édes­apámról készítettem egyet, halála évé­ben: gondolom, egy nagyon belső kény­szer miatt csináltam azt a tusrajzot, de többet nem készítettem. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudnám, csak mivel édesapám elérte azt a szintet, azt az ábrázolás- és kifejezésmódot, ahogyan egy portrét megörökít, jobbnak láttam, ha én itt megállok.

Amúgy édesapám minket több­ször is megrajzolt, találtam is otthon egy ceruzarajzot, amire ez volt ráír­va: „Ági pólyás”. Készült egy olyan ak­varell is, amelyen a macimmal együtt a karácsonyfa alatt ülünk. Pálmafa­hajam volt, mindig így kötötték meg, és az a régi, szalmával töltött macim még megvan. Velem egyidős, elkísért a gyermekkoromon át a felnőttkorig, és a jelenlegi életszakaszomban is mellet­tem van, otthon.

Persze, amikor édesapám azt mondta, hogy üljetek le, gyerekek, mert megraj­zollak, akkor azt mi mindig nagyon vic­cesnek találtuk, és végül ki is kacagtuk, hogy így nézünk ki? Én csak most lá­tom, ötven-hatvan év távlatából, hogy ez volt a normális. Elkapta azt a pilla­natot, azt a sunyi tekintetet is, azokat a grimaszokat, amiket mi, gyerekünk vágtunk. Mert nem vettük komolyan… Gyakran mondta, hogy olyan komoly­talanok vagytok… Az egyik mappában találtam két ceruzarajzot, édesanyja halotti portréjával. Óriási lelkierő kel­lett ahhoz, hogy ezt megörökítse. Gyö­nyörű ceruzarajz. Az édesapját többször is, később anyai nagymamámat is meg­rajzolta.

Édesanyám volt „a múzsa”, aki nem szeretett modellt ülni, de hogy édesapá­nak segítsen, kötélnek állt. Modellt állt gereblyével, a szénás szekéren, a kony­hában. Gyerekként én is gereblyéltem a szénát, és az milyen jó volt… Édesapám­nak volt legelője, erdeje, kaszálója, és mentünk mi is „szénacsinálni”…

Forró Antal 1924 márciusában látta meg a napvilágot a Kovászna megyei Kézdimartonoson. Kézdimartonosi, kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi tanulóévei után 1950 és 1956 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola diákja volt. Mestereként Miklóssy Gábor festőművészt említik, de művésszéválásában Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla is szerepet játszott. 1960 és 1970 között a Pedagógiai Intézetben, majd 1971-től haláláig a képzőművészeti főiskolán oktatott. Halálának harmincadik évfordulóján, 2012 májusában a Kolozsvár Társaság főtéri székházában szerveztek kerekasztal-beszélgetést, ahol Murádin Jenő művészettörténész halk beszédű, szerény embernek nevezte, olyannak, aki el tudta viselni a sérelmeket. Sokszor említik Forró Antallal kapcsolatban azt is, hogy művészete kiválóan illeszkedik a Nagy István-i hagyományba, amely végigvonul a huszadik század erdélyi festészetén, Banner Zoltán pedig a székely 

festőiskola jelentős művészegyéniségeként definiálja.

– A Kolozsvár Társaság gondozásában 2013-ban jelent meg a Forró Antal em­lékezete című kötet, amelynek hátsó borítóján a szerkesztő, Németh Júlia műkritikus gondolatai szerepelnek: „Már-már küldetésszerűnek mondható az a festői attitűd, amellyel Forró Antal a székely iskola legnemesebb hagyo­mányait ötvözve térképezi fel a maga sajátosan kimunkált, markánsan lí­rai eszközeivel szülőföldjét, készíti el Erdély festői térképét. Hegyek, házak, emberek, lankás dombok, erdő borítot­ta tájak elevenednek meg képein. Nem harsogó magamutogatással, nem a külső jegyekben megnyilvánuló, száj­barágó népiesség hangsúlyozásával. A helyi jelleget, a csalhatatlan hova­tartozás jegyeit a kép egésze hordozza olyan belső értékként, belső fényként, ami az egész alkotást beragyogja.” A veled készült emlékidéző beszélge­tésben pedig azt olvasom, hogy For­ró Antal erdők-mezők gyermekeként tartotta magát számon, „mindenütt otthon volt, mindenhol a harmóniát, a kiegyensúlyozottságot ontotta ma­gából”. Ebben az otthonlevésben ho­gyan kamatoztatta a portréfestésben rejlő lehetőségeket, szépségeket?

– Édesapám szülei szegények voltak, neki pedig az egyetem elvégzése után még nem volt állása. 1958–1959 körül juthatott ösztöndíjhoz, így elvonulhatott Szépke­nyerűszentmártonba, és körülbelül négy hónapig, decembertől március végéig rajzolt. Akkor születtek szénportrék az ördöngösfüzesi és a szépkenyerűszent­mártoni parasztokról, gyermekekről, asszonyokról, idősekről, bányászokról, traktoristákról, a kollektív elnökről. Pár munka hátára rá van írva az illető sze­mély neve és a foglalkozása is, és azt az anyagot bemutatták 1960 március végén Szépkenyerűszentmártonban.

1960-61-ben került a hároméves pe­dagógiai főiskola tanárképző szaká­ra, majd az Andreescura, ahol haláláig tanított. Az 1960-as évek elején a port­rézással kapcsolatban két írása is meg­jelent az akkori Utunkban: az egyik a 60 nap falun c ímű, a másikban p edig a r­ról beszélt, hogy portrézás közben mi­ként szólaltatja meg a modellt. Való igaz, elég kellemetlen leülni egy ide­gen elé, hogy ő téged megrajzolhasson, és hát sokakban ott munkálkodnak a kérdések, hogy vajon miként fognak ki­nézni a kész alkotáson. Ezért édesapa beszéltette a modellt, hogy megnyíljon és ellazuljon, hogy a színpadias külső, a merev arckifejezés eltűnjön. Ilyenkor aztán megjelent a modell igazi arca, és édesapám ezt örökítette meg szénben és pasztellben.

– Önarcképeket is készített, és ilyenkor kicsit más a helyzet, elvégre saját ma­gában is meg kell találnia azt a formát, amit ki szeretne fejezni, meg szeretne másoknak is mutatni. Mikor jött el az életében a pillanat, amikor önarcképe­ket kezdett készíteni?

– Találtam olyan rajzot, amelyre az van ráírva, hogy „huszonnyolc éves vagyok, március negyedikén, a születésnapo­mon”. Hivatalos adatok szerint március hetedikén született, amit ő tagadott. Azt állította, hogy negyedikén látta meg a napvilágot Kézdimartonoson, csak az ozsdolai anyakönyvi hivatalban a né­gyest elírták. A későbbiekben, ahogyan a mappákat újra átlapoztam, találtam egy külön mappát, amit édesanyám hagyott hátra, erre az van ráírva, hogy „A család”. Abban találtam meg ezeket a régi, nagyon régi önarcképeket, amelye­ket 1951-től kezdett készíteni.

Évente, a születésnapján készített önarcképeket, később viszont sokkal többet, mert körülbelül száz önarcké­pe maradt fenn. Tehát ő kísérletezett is, hogy ne csak szénnel rajzoljon, ha­nem pasztellel, olajjal is, de próbálko­zott tussal és monotípiával is, ezek már a műteremben készültek. Van pipás, kalapos, Rembrandt-sapkás. A halála évében annál több önarcképet készített. Azon a tavaszon nagyon sok kék, zöld, lila színvilágú portré készült, amelye­ken rettenetes arckifejezéssel, már-már eltorzult arccal ábrázolja önmagát. El­titkolva egészségi állapotát, már nem igen mozdult ki, de sokat ült a Borháncs utcai műtermében. Ezekben a portrék­ban benne van az a szenvedés, amit mi nem láttunk, amit eltitkolt előlünk. Aztán hirtelen meg is halt, ami telje­sen hihetetlen és felfoghatatlan volt számunkra.

Emlékszem, édesanyám fel is volt há­borodva, és mondogatta: „Tóni, hát hogy lehet ilyet rajzolni?” Nem értettük, hogy mi történt édesapával… Továbbá, 1982 körül tért át egy másfajta ábrázolásmód­ra, amikor a Hója-erdő körtefáit festet­te, Pasztelljein, olajképein a formák le­tisztulnak, színeiben sem vad, heves, „puha” a táj, és minden olyan gömbö­lyű. Kisebb méretű munkák ezek ‒ nem a 85x65 centiméteresek, amiket általá­ban készített ‒, és mielőtt a műterembe „szállította” volna, hazahozta: néztük és csodáltuk, megdicsértük… Egyébként a mappája 100x70-es volt, amelyben a nagy méretű papírok elfértek. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy volt képes széken ülve ‒ egyik kézben a mappára csíptetett papírt, másikban a pasztellk­rétákat tartani ‒, akkora felületet „meg­tölteni” rövid idő alatt… Mert gyorsan dolgozott. Olyan rálátása lehetett, amit már akkor is csodáltam. Ekkora felületet képtelen lennék megtölteni olyan körül­mények és olyan rövid idő alatt… Persze nekem rossz a szemem, neki nem volt az. Nála láttam, „lopva tanultam”, átvettem, hogy a pasztell alapja a szénrajz. A sze­net saját maga égette kirándulások al­kalmával. Miután a kürtőskalácsot és a kolbászt megsütöttük, a parázsba dob­ta a vasdobozokat, amelyekben a mé­retre vágott mogyorófaágak voltak. Saj­nos ezek a dobozok már nincsenek meg. Egyébként nekem is jobban fekszik az, ha szénnel rajzolok, és csak utána kerül rá a pasztell.

– Pasztell, szénrajz, olajképek – egye­sek egyfajta hierarchiát is felállítanak ezek között. Lehet azt mondani, hogy annyira alapnak tekintette egyiket a másik számára, hogy mindegyiket egyformán tisztelte, s számára nem volt ilyen rangsor?

– Szerintem nem volt, mert párhuzamo­san dolgozott olajjal, szénnel és pasz­tellel is. 1959-ben kapott egy doboz jó minőségű akvarellt, amelynek hátára Made in USA felirat volt nyomtatva. Ad­dig ilyet még nem láttunk, és ezekkel az élénk színekkel megfestette családját, a Gyimesekben csángó portrékat, me­redek hegyoldalakat, portákat. Elég sok munka készült, vagy hatvan, és amikor elfogyott a vízfesték, és többé nem jutott hozzá, „elfelejtette”, soha többet nem akvarellezett. Német anyanyelvű zsidó barátjától, a műkritikus Hans Löewtől kaphatta az első pasztellkrétákat, így foghatott hozzá.

Érdekes az a művészpálya, ahon­nan elindult és ahova eljutott, az öt­venes-hatvanas évektől kezdődően egészen 1982-ig, haláláig. Az első pró­bálkozásoktól a végkifejlődésig, a szén­rajztól a szén–pasztell kombinációján keresztül az olajfestményig, a szerény, visszafogott, önmagát kereső művész miként válik az erőteljesebb, vadabb és bátrabb, modernebb kifejezésmóddal ki­forrottá.

Amikor a tartományi, majd a me­gyei tárlatokon egy-egy meghatározott témával kellett jelentkezni, hogy mit kell, mit szabad kiállítani, sokszor visszautasították a tájképeit. Gondolom, azért kezdett el festeni Kolozsvár kör­nyéki gyártelepet, ipari negyedet, hogy munkája bekerüljön egy-egy tartomá­nyi, megyei kiállításra. Mégis kitartott a tájábrázolás mellett, önmagát vállalta, ő így fest és rajzol, így alkot, függetlenül attól, hogy tetszik-e az akkori rendszer­nek vagy sem. Ilyenkor az jut eszembe ‒ amikor szembeszállt, -állt az akko­ri rendszer ideológiájával ‒, hogy az a belső őrlődés, feszültség milyen hatás­sal lehetett a munkásságára (is). Édes­apám ugyan halk szavú ember volt, de ha robbant, akkor a munkáiban tehet­te, a pasztelljeiben, az olajfestményei­ben. Az alkotásban tudta levezetni azt feszültséget.

Amúgy meg nem tett különbséget a műfajok között: egyformán szeret­te a szenet, a pasztellt, az olajfestéket, az anyagiak függvényében. A fehér olaj­festéket saját maga készítette, már­ványlapon, márványdúccal, a cink-oxi­dot lenolajjal keverte-kavarta, ezt sokszor átvállaltam a műtermében. Ké­sőbb, a hetvenes évektől kezdődően a jó minőségű holland és német gyárt­mányú Rembrandt-pasztellekkel tudott többet alkotni és abban kibontakozni. Ugyanis nem mindig engedhette meg magának, hogy anyagot vásároljon, hi­szen a családról is gondoskodnia kellett, etetnie a gyerekeit stb.

– Ahogy édesapádról beszélsz, egy bátor ember képe rajzolódik ki előttem. Ezt a bátorságot át lehet adni, vagy megpró­bálta átadni neked annak idején, ami­kor művészetről beszélgettetek? Vagy beszélgettetek művészetről?

– Szemtől szemben nem beszélgettünk művészetről, gyermekkorom viszont a művészeti albumok társaságában telt, az ókortól kezdve a modern korig ren­geteg művészeti albumot forgattam. Szerettük nézegetni a sok színes ké­pet, és már gyerekként tudtuk, hogy ki kicsoda, hol született, mit festett, mit alkotott, nekünk ez a mindenna­pi tananyaghoz is hozzátartozott. Vla­huță utcai műtermében találkoztunk művészbarátaival, festőkkel, szob­rászokkal, akik tulajdonképpen a mi gyermekkori életünk részei voltak. „Komolyan” művészetről csak akkor kezdtünk el beszélni, amikor kilen­cedikes-tizedikes koromban eldön­töttem, hogy művészeti pályára lépek – bár ezt édesanyám nem igazán tole­rálta, mert szerinte egy rendes szak­mát is tanulnia kell a gyereknek ‒, így párhuzamosan folytattam az idegen nyelvet a művészettel, hogy senkit ne haragítsak meg. Tulajdonképpen úgy beszélgettünk „művészetről”, hogy azt, amit rajzoltam, festettem, azt édes­apám korrigálta. Egyféle szemlélet­módot, látást és tudást adott át, úgy, ahogyan a diákjainak a főiskolán.

Azt mondod, bátor ember volt: én in­kább abban tartanám bátornak, ahogy összefogta a családot. Maga köré gyűj­tötte a rokonokat, barátokat, művész­kollégákat, programokat szervezett, nyaraltunk a művészekkel, azok gye­rekeivel, mi mindenkit „rokonnak” te­kintettünk; ez a szoros kapcsolat pedig a halála után megszűnt, felbomlott.

A nyári hosszú vakációban, júliusban vagy augusztusban a szülők körútjegyet vásároltak, vasúton bebarangoltuk Er­délyt, a hegyvidéktől a tengerpartig, amihez mások is csatlakoztak. Né­gyen, nyolcan, tizenketten külön ka­bint foglaltunk le a vonaton. Amikor itthon voltunk Kolozsváron, a program folytatódott hol a Bükkben, a Hójában, a Szamos-parton vagy a Babeș-park­ban. Minden hétvégén, vasárnap ki­rándultunk, télen hóban-fagyban, ta­vasszal-ősszel esőben, ködben, nyáron kánikulában.

Családi szertartások részesei vol­tunk, amelyeket illett betartani. Kará­csonyi szokások Felső-Háromszékről és Gyimesből. Húsvét vasárnapján pedig, függetlenül attól, hogy milyen időjárás volt, kürtőskalácsot sütöttünk a szabad ég alatt vagy a Bükkben a Cérna-forrás­nál, a Hója-erdőben a Hajtás völgye fö­lött vagy a Gorbó völgyében. Édesapám faragta a kürtőskalács-sütőket, összesen hatot, egy nagyot és egy kicsit, amit az erdőben rejtett el egy-egy fán… A mai napig nem tudom, hogy ezek hol vannak. Egyáltalán, megvannak-e még. Édesanyám egy-két kiló lisztből bedagasztotta a kürtőskalácsnak va­lót, például a Gorbó völgye elején, és mire kiértünk a végébe, az üstből és a hátizsákból is kifolyt. Aztán a mezőn, a patak partján megsütöttük, meget­tük. Az első mindig nyersre sikerült, de az is elfogyott. Hosszú botra húztuk fel, és a vállunkon cipelve vonultunk végig a Gorbó völgyén, amiről számos fotó is készült.

Ezeket a családról családra szál­ló népi szokásokat, hagyományokat is igyekeztünk tiszteletben tartani, a szülők elvárásaihoz igazodni. Társa­ságban másképp működtek a dolgok: a festőművészek, szobrászok és írók gyerekeivel szerettünk együtt lenni, játszani, beszélgetni, hogyan is váltjuk meg a világot felnőttként. De amikor csak négyen voltunk, az nem volt annyira lélekemelő, mert akkor édesapa vitte a szót. „Jó” gyerekként viselkedni, szót fogadni nem volt mindig könnyű feladat: megmondta, mit hogyan ildo­mos, amit a gyermek inkább felrúgna, kikerülne. Legalábbis mi. De azért meg­tanultam hímes tojást viasszal rajzol­ni, ahogy a csángók „írják”. Majd ami­kor a „régi” családból ‒ házasság révén ‒ becsöppentem az „új” családomba, egy ideig még sikerült folytatnom ezeket a szokásokat, összességében viszont nem volt nagy sikere a népi hagyományok továbbadásának, az ezekhez hasonló ötletek megvalósításának.

– Most, ahogy nézed a munkáit és ne­ked is egyre jobban halmozódnak fel az alkotásaid, hogyan találsz átjá­rást, kapcsolatot a kétféle irány között, hiszen egymástól nagyon különböző művészekről is beszélünk…

– Kétféle irány? A pasztell „iránya”, ke­zelése köthet össze minket. Kívülről nézve más-más úton járunk, de az út ugyanaz, az irány is, csak az úton lá­tottak, tapasztaltak kifejezése másképp alakul át… Édesapám halála után ren­geteg pasztellkrétát örököltem. Amúgy a főiskolán nem pasztelleztem, és ele­inte nem is nagyon tudtam csinálni, nem állt rá a kezem, meg hogy mi is legyen a sorsuk. Családi hagyomány volt nálunk, hogy semmit nem dobunk ki, mindent feldolgozunk, átalakítunk, megjavítunk, nem dobhatom ki azt a jó minőségű pasztellt, amivel édesapa dol­gozott! Ezek után fogtam neki, 1991-ben, a szárhegyi alkotótáborban. Egy anyag, ami összeköt, a pasztell, valamint a technika, hogy a szénnel én is „alapo­zok”, a szénrajzra kerül rá a pasztell, de több rétegben, mint ahogyan édesapám művelte.

Tény és való, hogy a tájképfestészet­ben és a portrézásban nem érem utol édesapámat. Tehát ha azt is csinálom, másképp csinálom, más lesz belőle. Ő nagyon magas szintet ütött meg az 1960-as, 1970-es évekbeli munkáival; akkor még senki nem értette, miért al­kot így, miért nem tartozik az aktuális trendhez vagy az akkori ideológiákhoz, a művésztársadalomhoz, mert azért eléggé a periférián volt mindig. Ezért nem lettem tájképfestő, mert ahogy ő csinálta, azt nem lehet túlszárnyalni, nincs is értelme folytatni. Kitaláltam tehát magamnak valami olyasmit, ami kapcsolódhat tájhoz és emberhez egya­ránt: az ember alkotta tárgyakhoz kötő­döm, és azokat ábrázolom. Nem festek már olajban sem, maradok a pasztell­nél, és ha ösztöndíjjal eljutok kerámiáz­ni, akkor azt csinálom. Most ezt az utat fogom folytatni, ahogy tudom.

– Művészek esetében nehéz kérdés, hogy a munkáikat hogyan tárolják, illetve hogy milyen rendszert terem­tenek köztük. Hely is kell hozzá, és feltételezem, hogy a te munkáid nin­csenek annyira rendszerezve ebben a gyűjteményben, mint az édesapádéi. Jól látom?

– Elég rosszul látod, mert a munkáim rendszerezve vannak, külön mappában, már ami megmaradt. Elég sok mun­kát megsemmisítettem meg eladtam, úgyhogy jelenleg rendszerezve vannak külön mappákban, évek szerint, és sem­mi nincs rámában. Az édesapám mun­káit a továbbiakban is rendszerezem – 100x70 centiméteres mappákba, de ami ennél nagyobb és az úgynevezett „mű­teremszekrénybe” sem fér be… Sajnos nincs elég helyem, ahol ezeket tárolni tudnám.

Mivel az én munkáim kisebbek, azo­kat könnyebb rendszerezni. Amúgy is nagyon kevés munkám van az édes­apáméhoz képest, az ő alkotásai külön helyen vannak a lakásban. A belső szo­bába, az ágy mögé tettem ezeket a ha­talmas méretű képeket, és letakartam, hiszen nincs saját műtermem. Az a ke­vés berámázott munka megtölti a fa­lakat. Tájképek egymás mellett, „vona­tablak”-szerűek: csak ez a táj megállt, nem halad tova. Olyan természetközeli helyet alakítottam ki magamnak, ahol az ő néprajzi gyűjteménye is megtalál­ható. Saját munkáim a falon nincse­nek, a festőállványon egy plakát áll a legutóbbi kiállításomról. Amikor szo­baközti ajtónk volt, azon is volt fest­mény. Az édesapámé. A vonatablaksze­rű munkák a velem szemközti falon vannak, velük kelek, velük fekszem. Nem tudnék megválni tőlük, nélkülük üres lenne a szoba. Természetesen en­nek a szemléletnek megvan a komoly lelki háttere is: a ragaszkodás, a meg­szokás, kapaszkodás abba, ami maradt édesapa után.

(Elhangzott 2019. augusztus 13-án a Kolozsvári Rádió Kontűr című műsorá­ban)