Az énekes, aki nem hagyta el szülőföldjét

Pillanatképek Nyisztor Ilona életéből

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hét­köznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lé­nyege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az ér­deklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jel­lemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai ma­gyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában lapunk a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adaléko­kat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát te­szi közzé.

Tanári ajánló

Amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület jóvoltából eljutott hozzám a hír, hogy a Hétköznapi hőseink elnevezésű kezdeményezésben részt vehetnénk, nagyon megörültem. Ezzel egy időben kerültem Pusztinára tanítani, magam is kíváncsi voltam arra, hogy kik élnek itt, kik a település húzó és hajtó emberei, példaképei. A Nyisztor Ilonával történt első néhány találkozás alkalmával szavam is alig találtam, olyan megtiszteltetésnek éreztem, hogy vele dolgozhatok. Aztán láttam, hogy a gyermekek milyen természetességgel keresik, kérdeznek tőle, jönnek a foglalkozásokra, beszélik meg a következő találkozást. Ilona a pusztinai közösség egyik alappillére, akinek jelenléte nem kérdés, akinek szavai, gyermektől gyermekig, nemzedékeken átöröklődnek.

Nyisztor Ilona tanítványokkal

Meg is kérdeztem néhány gyermektől, hogy mit tudnak Ilona néniről, a családjáról, az életéről? Tudták, hogy az édesanyjától sok-sok éneket tanult, ezeket tanítja velük is. Tudták, hogy szépen énekel, hiszen nap, mint nap hallják. Tudták, hogy más országokba, köztük Magyarországra is szokott menni énekelni, hiszen sokszor őket is elvitte magával. Tudták, hogy nagyon finom kalácsot süt. Tudták, hogy nincs nélküle Magyar Ház. De nem tudták, milyen volt a gyermekkora, milyen tanuló volt, hogyan lett óvónő, és miért kezdte el énekelni és tanítani a moldvai dalokat és táncokat. Nem látták a mai napig vezető út küzdelmeit, keserves napjait, szomorúságból vagy éppen örömből fakadó könnyeit. Úgy gondoltam, hogy ezt meg kellene a gyermekeknek ismerniük, mert az eredmények mögött mindig ott van a sok munka. Bortos Mada, Beca Denisza, Tímár Alex lettek a társaim ebben a történeti kalandban.

Amikor a zöldellő nyári lombkoronát látjuk, hajlamosak vagyunk a szellő langyos simogatására gondolni, pedig a viharos szél is mardosta, tépte, ám végül mégis élénk zölden pompázik.

Szeretném, hogy a moldvai gyermekek Nyisztor Ilona életét kicsit részletesebben megismerve, erősebbek legyenek, mert felismerik, hogy a saját kultúrájuk megismerésével, gyakorlásával sokszínűbb és értékesebb gyermekekké, felnőttekké válhatnak. Értsék meg, hogy a kultúra, amelyből erednek, amely testi sejtjeikbe nemzedékek óta beépült, olyan erős törzs, amelyre alapozva, amelyet kiteljesítve, új hajtásokat nevelve kiegyensúlyozott, jó emberekké válhatnak és nevelhetik a következő korosztályok tagjait, hiszen egy személyben vagyunk múlt, jelen és jövő. Én vagyok dédanyám, nagyanyám, anyám, gyermekem, unokám és dédunokám.

Én magam arra is kíváncsi voltam, mi volt az az erő, amely szülőföldjén marasztalta, miért maradt a fészkében annyi nehézség ellenére Nyisztor Ilona?

Remélem, hogy a többi faluban is megkeresik és megismerik majd a gyermekek a helyi hősöket, hiszen mindenhol élnek ilyenek. Sőt. Minden ma Moldvában élő, csángó-magyar hagyományait ismerő, abban élő gyermek és felnőtt igazi hétköznapi hős. Figyeljünk rájuk, adjunk nekik szeretetet, erőt, jó tetteket!

Bevezetés

Bortos Mădălina Mária 6. osztályos, Beta Denisza 6. osztályos, Tímár Alex 7. osztályos tanulók vagyunk. Pusztinában élünk. Ezt a dolgozatot azért készítettük, hogy bemutassunk néhány fontos pillanatot tanárnőnk, Nyisztor Ilona életéből.

Pusztina a Keleti-Kárpátok vonulatán túl, Bákó megyében, a Tázló, a Tatros és a Szeret folyók által határolt területen, csángó-magyarok által lakott vidéken, a Tázló mentén található település. Itt Moldvában, Pusztinán található az egyetlen magyar szent tiszteletére felszentelt templom, a Szent István-templom.

Pusztinán mi román iskolába járunk, minden tantárgyat románul tanulunk. Arra is van lehetőségünk, hogy magyar nyelvet tanuljunk, hiszen ez az anyanyelvünk, ezért a román iskolában heti négy magyar óránk is van. Ezen kívül a Magyar Házba is rendszeresen járunk magyar foglalkozásokra is.

„Kicsi vagyok én, majd megnövök én, esztendőre vagy kettőre nagylány leszek én...”

A Moldvai Csángó-magyar Oktatási Programban több moldvai csángó településen is tanulnak magyarul a gyermekek, velük is sokat szoktunk találkozni. A Magyar Házban nagyon sok program van, énekelni és táncolni is tanulunk. Tanár nénink Nyisztor Ilona, akitől már óvodás korunk óta tanuljuk a sok-sok éneket. Bathó Éva tanár néni, aki a Magyar Házban tartott magyar foglalkozásokat, ő mondta nekünk, hogy van egy terv, amelyben részt vehetnénk. Javasolta, hogy Ilona nénivel beszélgessünk, mert ő a faluban a legtöbbet tud a helyi hagyományos énekekről, táncokról. Először meglepődtünk, mert ilyent még nem csináltunk, és meg is ijedtünk, mert eddig Ilonka néni kérdezett minket, és most mi fogjuk őt faggatni. Ilona nénivel sokat beszélgettünk, készítettünk interjút, és el is olvastuk a vele készült beszélgetéseket, amelyeket feldolgoztunk ebben az írásunkban.

A mi hétköznapi hősünk

A Tázló menti Pusztinában élő népdal­énekes, oktató, művelődésszervező, tanítónk, Nyisztor Ilona néni hosszú évek óta, így jelenleg is gyermekeket tanít. Saját szavait idézve, ezt mondja a tanításról: „Nagyon boldog vagyok, hogy a magyar anyanyelvű oktatáson keresztül, taníthatok a gyermekeinknek éneket, táncot, mindent, ami a mi kultúránkhoz tartozik.”

Gyermekkorától fogva szeret énekelni. Édesanyja (Isten nyugtassa, László Kis Erzsi) erőst szépen énekelt és az apója (Isten nyugtassa, Kis József) is. Mindig énekeltek, amikor dolgoztak. Az apója inkább szentes énekeket fújdogált, a csíksomlyói búcsún előénekes is volt.

Ilona néni 1956. június 21-én született. Az énekléshez kapcsolódó első emléke az, hogy amikor kisgyermek volt, karácsony estéjén a többi gyermekkel együtt járta szülőfalujának, a moldvai Pusztinának hóval belepett utcáit, és házról-házra énekelték a Kelj fel, keresztény lélek!, a Csordapásztorok midőn Betlehembe, a Mennyből az angyal, a Pásztorok, keljetek! és a többi karácsonyi éneket. Diót, almát, piskót, kobricsot, aprópénzt kaptak az angyali énekszóért, amitől mindenfelé zengett a falu azon a csodálatos éjszakán.

Nyisztor Ilona

Nyisztor Ilona édesanyja, László Józsefné, született Kis Erzsébet 1935-ben, a magyar folklór egyik legnagyobb tudású és legszebben éneklő adatközlője volt. Már az ő édesapja is, Kis József (1901–1984), híres-neves búcsúvezető ember volt, aki régi magyar Mária-énekekkel, Jézus litániáival és keresztúti imáival vezette Pusztina népét a csíksomlyói búcsúba, és ha virrasztóba hívták, magyarul zsoltározott a halottak mellett.

László Erzsi néni, az édesanya, egész életében, miután hajnalban felkelt, tehénfejés közben is az Úrangyalát és a Miatyánkot énekelte középkori gregorián dallammal, majd archaikus népi imádságok hosszú füzéreit mondta, amíg enni adott az állatoknak. Akkor is vég nélkül imádkozott és szentes énekeket énekelt, ha csak egyedül kapálgatott a mezőn, de még ha csak az úton járt is, mindig ott volt a kezén a csuklójára csavart rózsafüzér, amelynek tizedei között a szentolvasó énekeit énekelte.

Nyisztor Ilona édesapja, László József traktoron dolgozott egy olajkút közelében. Este, amikor jött hazafelé, mindig hozott egy nagy feteke kenyeret, s ők, a gyermekek úgy legeltették a teheneket, hogy éppen abban az órában ott voltak az ösvény mellett, hogy csíphessenek a finom kenyérből.

Az elemit Ilonka néni szülőfalujában végezte, 1966-ban. Az iskolában csak románul lehetett énekelniük, beszélniük, és így esett, hogy az első nagy, „átütőnek” joggal nevezhető sikerét negyedik osztályos korában a Mi-am făcut bundiţă nouă (Új bundácskát csináltattam magamnak) kezdetű román énekkel aratta, amit otthon édesanyjától tanult, ő pedig a rádióból. 

A falusi román tanítók, akik felfigyeltek rá, „enni kezdték” a szülei fejét, hogy a nagy tehetsége miatt ötödik osztálytól adják őt városi iskolába. Így került a bákói zeneiskolába, ahol először szembesült avval a hatalmas nyelvi és kulturális különbséggel, ami egy magyar csángó falu világát a modern román városi életvilágtól elválasztja. 1977-ben végezte el a tanítóképzőt, Onești-hez (Ónfalvától – szerk. megj.) nem messze, Dumbraván kezdett el dolgozni, mint óvónő. A férje, Mihály is pusztinai. Ő Onești-en dolgozott a vegyi finomítóban, aztán Ilonka néni is bekerült a városba.

A dalokat illetően, hamarébb gyűjtött, később kezdte énekelni is azokat. 1994-ben Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni című népdalversenyen első díjat nyert. 1990 után kezdték hívogatni ide-oda fellépni. Mert azelőtt szemmel tartották még azt is, ha idegen járt a faluban, de utána már nem kellett bejelenteni, ha vendég volt a házadnál. Ekkor került kapcsolatba a Tatros együttessel, Sára Ferenc néptánc-koreográfussal, aki most Gyimesben lakik. Ők ösztönözték, mikor itt jártak, hogy a táncot is gyűjtse és tanítsa. „A táncoknál es mind csak kicsikként jutott eszükbe a lépés. Az összes szép tánc, de van, amelyik nagyon nehéz” – mondta Ilona néni.

A gyűjtést követte az éneklés. Egyik „hójzta a másikot, osztán” kezdték kérdezni, hogy miért nincsen lemeze, CD-je? Azt gondolta, miért ne rögzítenék az énekeket? Az első lemez lett a Moldvai szentes énekek, amelyek között a legtöbb Mária-ének, de van közötte gre­gorián is. Teodóz atyával tanácskozott, hogy mit javasol, mert ő zenét tanított. A második lemez a Földnek e zsírjával, napnak e húgával címmel jelent meg, mert azt gondolta, hogy legyenek meg külön a népdalok is, de van ezen ballada is, moldvai zenekísérettel, kobozzal, tilinkóval. Aztán csak nem volt megelégedve, és gondolta, mi lenne, ha csak a pusztinai énekekből is válogatna egy CD-re valót, így született meg a Pusztinai nagy hegy alatt című lemez, amelyen csak a Csángó himnusz ami nem kizárólag pusztinai ének, ennek ellenére erre a lemezre felkerült, mert sokan kérték, keresték. Az Elment a madárka címűn korongon csak balladák szerepelnek, aztán következett a Moldvai csángó karácsonyi énekek című ötödik válogatás, amelynek hatvan perces anyagához sokat kellett keresgélnie.

A pusztinai asszonyokkal, a dalkörrel is sokféle fesztiválon, táborban énekeltek, sok helyen felléptek, de mivel az öregek lassanként meghaltak, gyermekekkel kezdett foglalkozni. Eleinte Pusztinában és Frumószában dolgozott, ma Pusztinában tanít.

Amikor iskolába kerültek, a gyermekek csak magyarul tudtak, így a tanárok nagyon sokat vesződtek a román ábécé és a román nyelv megtanításával. A tanárok sokat szidták a szülőket, hogy beszéljenek románul a gyermekekkel, hadd tudják megérteni, mit mond, mit tanít a tanár. Ilonka néni azt mondja: „Olyan jól beindult a szülőknél románul szólni a gyermekekhez, hogy nem lehet leállítani”. Ezért Ilonka néni szeretné, ha újra magyar nyelven szólna az édesanya a gyermekéhez. Minket is románul ringattak, de mi elég jól beszélünk magyarul, Pusztinán a legjobban.

Ha nem lenne a hetente négy óra magyar nyelvtanulás az iskolában és a sok foglalkozás a Magyar Háznál, nagyon gyorsan megtörténne a beolvadás, csak annyi maradna meg, hogy „ott élnek valami katolikusok”.

Vissza a forráshoz!

Van egy történet, ami ráébresztette Ilonka nénit arra, hogy mit kell tennie. „Egy karácsonyi ünnepségen voltam ’88-ban Magyarországon, és erősen megrestellettem magam. Akkor találkoztam Jáki Teodóz győri bencés atyával és a tanítványaival, akik a csángó dalokat es énekelték. Még a Szent István énekét es, amit ’32-ben Domokos Pál Péter éppen Pusztinában gyűjtött. És ez akkor tüzet ütött bennem, hogy ha Magyarországon ismerik és énekelik a mi énekeinket, akkor nekünk kötelességünk azokat visszatanulni. Úgy éreztem, hogy nekem most tenni kell valamit. Ha otthon énekelt valaki valamit magyarul, azok csak az idősek voltak, akik még szerettek otthon magyarul énekelni, azt nem vette számba senki se. A fiatalok mentek a Cântarea României (Megéneklünk, Románia! – szerk. megj.) fesztiválra, s ott románul kellet énekelni. De hát, ha én ebbe születtem, ha én ezeket tudom, akkor ezt nekem nem lehet hagyni, itt nekem most valamit csinálni kell!” – mesélte Ilonka néni.

Elkezdte összegyűjtögetni az énekeket. Hamarébb is a falunkban, Pusztinában, és leghamarébb édesanyjától. Magyarországról hazatérve édesanyja elé állt. és azt mondta: „Na, édesanyám, én most megyek gyűjteni!” A válasz pedig így hangzott: „Hát leányom, innét te nem es kell erőst messze menjél, met én eleget tudok. Én egész nap énekelek neked, adok én neked eleget, amit te gyűjtsél.”

 Aztán járt ő másokhoz is, gyűjtött más csángó falukban is, de a művészi életút a szülői házban kezdődött el. Három kazettát gyűjtött az édesanyjától, olyan sokat tudott. „Igaz, sok székely népdal is van közöttük, mert münk a madéfalvi veszedelem óta vagyunk itt” – mondta Ilonka néni.

Járt más asszonyokhoz is gyűjteni, hamarébb csak a faluban, aztán sorra jött Magyarfalu, Klézse, Külsőrekecsin, Lészped, Kalagor. És mind más és másabb énekek kerültek elő. Csak az öregekhez mehetett, mert az Ilonka néni korabeliek nem tudták a dalokat. Nekik az iskolában mindig csak román éneket tanítottak, és folyton égett benne a tűz, hogy ezeket az énekeket, a saját kultúráját kell jobban ápolnia, mint a másét.

Gyűjteni egyedül ment. Akkor még nagyméretű magnók voltak, s vitte magával a bőröndben. Kérdezgették is, „vajon ki az az asszon a bőröndvel?” Erre így emlékszik: „S osztán, amikor kitettem az asztalra, az asszon is ideges volt, és nem ment egyből az éneklés. Vaj valamit kifelejtett, vaj nem jutott eszibe. Nem olvastam meg, hogy hány népdal gyűlt össze, de sok. Osztán vannak eltérések es, a Molnár Anna-balladát például Klézsén, Pusztinában, Rekecsinben másféleképp énekelik, de alapjában csak ugyanaz az ének.”

Sok helyen énekelt már Magyarországon kívül is, Franciaországban, Svájcban, Németországban, Finnországban, Ausztriában, de vendégszerepelt már az Egyesült Államokban is. Mindig haza tért Pusztinába, nem tudna máshol élni. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy volt-e olyan pillanat, amikor felajánlották, maradjon Magyarországon. Bizony volt. Ő mégis maradt. Erre azt válaszolta: „Nekem itt, Pusztinába’ vannak a földjeink, a rokonaim, az őseim, a szüleim eltemetve, itt érzem itthon magamat az enyémek között, itt van reám szükség.”

A szülők mindig mondták, hogy mi a pusztinaiak és még egy néhány falu „a Madéfalvi veszedelem után menekültek vagyunk”. Ezt a nevek is bizonyítják, mint például: László, Mátyás, Bálint, Bilibók, Tamás, Jancsi, Kiss, Kaszap, Lajos, Szőcs, Bulák, Páncér, Katica stb. Így minden esztendőben megemlékezünk mi is a Madéfalvi veszedelemről, ha nem Madéfalván, akkor a pusztinai magyar házban.

Az elismerés és a folytatás

Nyisztor Ilona, ha nem is hagyta el szülőföldjét, Moldvát, Pusztinát, igen sok díjat mondhat magáénak. 1996 novemberében Kolozsváron Seprődi János-díjat, 2006 őszén, Székelyudvarhelyen Bartók Béla-díjat vehetett át, 2008-ban a Csángó Kultúráért díjjal, 2009-ben Magyar Örökség díjjal, 2010-ben a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége Arany Búzaszem díjával, 2013. október 16-án Brüsszelben Európai polgári díjjal jutalmazták. Szintén 2013-ban Magyar Kultúra Lovagja, illetve az Ezüstgyopár díj kitüntetést vehette át. 2014-ben a Magyar Művészetért Alapítvány Ex Libris díját, ugyanabban az évben az Európa Gyermekeinek Jövőjéért díjat vette át. Mint mondta, számára annyira fontos mindegyik, hogy nem tud egyet se kiemelni.

Leánykoszorú Pusztinában. Írásunkat a 2018. évi, IX. Lackó Katalin Pusztinai Népdalversenyen készült képekkel illusztráltuk

Ilonka néni mindig örvend, mikor meghívást kapnak fellépésekre, mert – mint mondja – „itt az alkalom, hogy minket is megismerjenek, halljanak rólunk az emberek”. Ez adja neki a sok energiát és a reményt, hogy nem fogunk olyan hamar beolvadni.

Munkája során a gyermekeket az európai tolerancia és megértés szellemében a kulturális sokszínűségre és más kultúrák tiszteletére oktatja. Ezt hitelesen csak úgy teheti meg, ha ott van, Moldvában, ezt csak így tudja csinálni, ez nagyon fontos számára.

A román hatóságok, hogy külföldi fellépéseinek elejét vegyék, 1995. augusztus 18-án elvették az útlevelét, amelyet csak 1996 májusában kapott vissza. Ugyanebben az időszakban „a román állam ellen folytatott tevékenység” vádjával több ízben rendőrségre hívták, pedagógus kollégáit is kihallgatták, sajtókampány zajlott ellene. De a sok elismerés is segítette abban, hogy a nehéz moldvai helyzetben ne adja fel a népdalok és táncok tanítását, a hagyományos csángó dalok bemutatását és megismertetését. Mindenhol szeretettel fogadták, úgy érzi, fontos a munkája, megbecsülik azt, amit csinál.

Arra kértük Ilona nénit, hunyja be a szemét, milyen Pusztinát lát 10–20 év múlva, mit üzen nekünk és a következő nemzedéknek? „Legalább annyi tehetséges gyermeket látok, mint most vannak” – válaszolta. Abban a korosztályban is lesz sok gyermek, aki ügyes lesz. Most is ebből kap erőt és feltöltődést. „Amíg én élek, nem hagyom abba, a bennem lévő erőt átveszi majd tőlem egyik tehetséges tanítványom, mert nem szabad abbahagyni, folytatni kell. Talán éppen te leszel az Mada, vagy Te Denisza, vagy éppen Alex!”

Források

1 Madéfalvi interjú, készítette Márton Júlia Dalma, rendelkezésünkre bocsátotta Nyisztor Ilona.

2 Antal Ildikó, Hargita Népe, rendelkezésünkre bocsátotta Nyisztor Ilona.

3 Botz Domonkos: Magyar hangok Csángóföldről, rendelkezésünkre bocsátotta Nyisztor Ilona.

4 Tánczos Vilmos laudációja, rendelkezésünkre bocsátotta Nyisztor Ilona.

 

(Az írás készültekor, 2018-ben a szerzők a pusztinai általános iskola tanulói voltak. Irányító tanár: Bathó Éva – Pusztina, Jászberény.)

 

Új hozzászólás