Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Emlékezés Guttmann Mihályra

December 7-én, a 90 éves Misi bácsi köztünk elnevezésű emlékest szólamvezetőjeként, a jelenlévőket Guttman Mihály portréháttérrel közös megalkotására késztetve ennek az arcképnek az előzetes vázlatát igyekeztem megrajzolni, amennyire élményeim és emlékezeti képességem megengedték.

Valahogy imigyen kezdtem:

Szeretve tisztelt közösségünk, közönségünk!


Guttmann Mihály (1926–2013)

Misi bácsi rövidesen megszólal. Mint a kerekasztal felelőse, arra kértem, beszéljen a zenelíceumi évekről, a Dalos­szövetségről, családjáról és ars poétikájáról. Meg is teszi – ígérte, ám mit és mennyit mondhat el hét-nyolc perc alatt minderről? A középiskolában végigdolgozott 60 esztendőről. Arról, hogy fő alapítója, első igazgatója volt a líceumnak, hogy az énekkar, a zenekar dirigense, hogy első diplomásait iskolájának Ercse Gyöngyvér és Cornel Țăranu nevei fémjelzik, és hogy zenekarával László Ferenc, Amirás Gábor, Molnár Jutka és zenei életünk még számos képviselőinek diplomakoncertjeit kísérte. Avagy énekkarával olyan hangversenyek élményében részesített bennünket, mint például Bartók Béla összes egynemű kórusainak előadása, nem is beszélve arról, hogy javarészüket Ana Voileanu Nicoară remek szövegfordításai révén románul is megszólaltatta. Úgyszintén csak néhány mondatára futja most a kórusmozgalomban játszott szerepének a felidézésére. Tegyük hozzá örömének egyik szép forrását az ő máig élő tordaszentlászlói vegyes karának legendás élményvilágát. Igen, tegyük hozzá tehát mi, emlékeink révén, mindazt, amivel kiegészíthetjük a Misi bácsi által csak felvillantott freskó hátterét, színeit, perspektíváját. Gondoljunk vissza rá, mint a Dalosszövetség újraalapítójára, első elnökére, aztán örökös díszelnökére, no meg a rétyi csodára, az énekes és hangszeres zenekultúra fellegvárára és Guttman Mihálynak, a mentornak szakmai, nevelői, mindenképpen nélkülözhetetlen lelkesítő jelenlétére. Szívleljük meg rövidke vallomását családjáról, és a csendes örömmel ejtett szavai mögül keressétek vissza felesége, a drága jó Gabika (néhányatoknak, Gabi néni) alakját, aki „élőben” szolgáltatta a tudományt zeneelméleti és szolfézs óráin a zenekari és énekkari tanulók művészi munkájához. Ő is idén lenne 90 éves. E pár szó rejti határtalan szeretetét gyermekeiről, akiket jól ismertek. Végül, hallgassátok kellő figyelemmel ars poétikáját, amelyben az emberi értékek fő létezési formái – az igaz, a jó és a szép – jegyében a szeretetről szól majd. Különösen azt zárjátok szívetekbe, amit rólunk, Nagycsaládjáról, tanítványairól mond: „mostoha gyermekem egyikük sem volt”.

Aztán hozzátettem: Ahogy elnézem magunkat, küzdök az elérzékenyüléssel. Mert ékesen szóló emlékestének ígérkezik a mai, Misi bácsi emlékét megidézni születésének 90. évfordulóján. Feladatunk szépsége érzékenyít el, mert mentorunk, Guttmann Mihály varázslatos személyisége, bennünket is varázslatra késztet: megszólaltatjuk Misi bácsit.


Angi István emlékezik Guttmann Mihályra

Balkezes varázslóként bele is kezdtem. Bevonva közösségünket, jobb és tehetségesebb mágus hiányában magam igyekeztem elkövetni a műveletet Beethoven kedvelt csillogó hangköze, az emelkedő nagyterc révén. Beénekelem alapját, a Dó-t, és megkértem a jelenlévőket, hogy válaszoljanak rá a felső hangjával a Mi-vel, így: Do-Mi. Majd egyszerre velem: Do-Mi. Az összhangzás igazolta: együtt vagyunk. Ezután a zenei érzéklet és képzet egységében idéztük meg Misi bácsit oly módon, hogy az általam beénekelt Do-ra a jelenlévők csak odagondolták a Mi-t, valós megjelenését az est Nagy Meghívottjára bízva, így: Do-Misi bácsi!

Csodák csodájára, de meg inkább Tóth-Guttman Elemér, közösségünk lelkes, nélkülözhetetlen hangmérnökének önzetlen segítsége révén Misi bácsi meg is jelent a Refektóriumban kifeszített két mozivásznon az In memoriam Guttmann Mihály című film egyik részletében a Haza a magasban televíziós filmsorozatból Vig Emese szerkesztésében. Ezt követte még egy pillantás arra a filmrészletre, amely a tordaszentlászlói kórusát vezénylő Guttmann Mihály karnagyot örökítette meg.

Persze, megemlítettem azt is, hogy emlékprogramunk szerves kiegészítőjeként a Refektórium előterében műépítész fia, Guttmann Szabolcs fotomontázzsal várta a meghívottakat, akik az életképek idéző erejével megelőlegezték minden belépő számára az in memoriam bensőséges hangulatát.

A továbbiakban számos hozzászólás követte, egészítette ki és színezte egésszé az emlékezés portréját. Tanítványai, kollégái és szerető barátai emelkedtek szólásra, beleértve művészetének, munkásságának hálás tisztelőit is. Szóltak ők a szeretet hullámhosszán a részek az egészért jegyében hol játékosan, hol melankolikusan idézve az epizódokat, vagy művészeti intézményeink képviselőiként átfogó mini-jellemzésekben méltatták Misi bácsi áldásos munkásságát. Nagyon várom, hogy visszahallhassuk-láthassuk őket az estről készülendő DVD felvételen ugyancsak Tóth-Guttman Elemér jóvoltából.


A megemlékezés közönsége

Összefoglalásképpen végigkövettük Misi bácsi életútját Petrozsénytól Aradon át Kolozsvárig a Video Pontes filmjének részletén, Tabacu Marius rendezésében.

Befejezésül az est in memoriam hangulatát az adventi várakozás áhítatába örökítette át a Guttmann Mihály Pedagógus Kórus, élén karnagyukkal, Bedő Ágnessel, Liszt Ferenc Ave Maria és Kodály Zoltán Adventi ének című alkotásainak megszólaltatásával.

A magam és a Misi bácsi állandó tisztelőinek nevében hálás köszönetünket tolmácsolom Tóth-Guttman Emesének, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnökének, a 90 éves Misi bácsi köztünk emlékest megálmodójának, aki bizony nem kis munkával valóra váltva az álmot, mindnyájunkat bensőséges szeretettel részeltetett a mai nagyon szép és felemelő emlékest megélésének az élményében. Köszönetemet csak itt e sorok végén róhatom le, mert Emese asszony hagyományos szerénysége ott, azon esten nem engedte volna meg. Leintett volna, édesapja, Misi bácsi módjára, akiről három-négy éve, a temetése szomorúságában Zoltán fia teljes bizonyossággal mondotta: „most már ott fentről, az ő szokott huncutkás mosolyával tekint le ránk, az esemény szorgalmaskodó részvevőire”. Sejtjük mi is, hogy Szent Pálra gondolva, őt idézné: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”, és hozzátenné, „nem köszönetért tettem amit, tettem, egyszerűen megtettem…” Ám az utókor bizonyos esetekben nem tud, nem képes hálátlannak maradni. Mi magunk pedig különösen nem.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Sándor József, EMKE

Sándor József ott volt az EMKE létrehozásakor, 1885-ben. Ő dolgozta ki a létesítendő egyesület alapszabály-tervezetét, titkáraként, majd főtitkáraként, később örökös alelnökeként úgyszólván mozgató rúgója volt mindannak, ami az egyesületben és akörül történt. Az első évtizedek az ő céltudatos fáradozása nyomán az építkezés évtizedei voltak: a művelődés körét szélesre nyitva az erdélyi, s kiemelten a szórványmagyarság megmaradását szolgálva. Az EMKE iskolákat, óvodákat, könyvárakat létesített, anyagilag is támogatva azokat, akik a műveltséget elvitték a nép közé, akik áldozatos munkásai voltak a tudásnak, s általa a felemelkedésnek. 

Az 1956-os magyar mártírok emléksírja Párizsban

1958. február 5-én a Fő utcai katonai bíróság épületében megkezdődött a Nagy Imre-per. 1958. június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, továbbá halálra ítélte Gimes Miklóst és Maléter Pált. Másnap, június 16-án, hajnalban a budapesti Gyűjtőfogház udvarán mindhármukat kivégezték, majd holttestüket ugyanott eltemették. 

barót

Ahogy telik az idő, mind gyakrabban kapom magam az emlékek olyatén keveredésén, hogy bizonyos történésekről találgatom, azokat vajon iskolásként vagy kezdő tanárként éltem át. Ez a bizonytalanság abból adódik, hogy a baróti iskola számomra több rétegű élményanyag. Egyik rétege az iskoláskorom, amely 1956 nyarával zárult, akkor érettségiztem, a másik a tanári pályám ideje. Ez maga is rétegzett, mert amikor 1960-ban kihelyeztek Barótra, kollégája lettem jó néhány volt tanáromnak is. Néha nehéz eldönteni, hogy bizonyos események a volt tanáromhoz vagy a későbbi kollégához kapcsolódnak.

Akinek van jó táboros élménye – és itt most nem az ereszd el a hajamat típusú, korlátok nélküli táborokra gondolok –, az tudja, hogy ezeknek az eseményeknek a varázsát, a lényegét az együttlét, a találkozás, az ismerkedés, a közös programok, kirándulások, csapatjátékok, az éjszakába nyúló beszélgetések adják. Ez, ha lehet, még hatványozottabban érvényes a Magyarországon az Anyanyelvápolók Szövetsége, itt Erdélyben pedig a Georgius Aranka Társaság által szervezett ifjúsági táborokra, amit egyszerűen csak a mosolyok, a szeretet, a bizalom táborának szoktunk emlegetni, és ahonnan nem egy középiskolás vagy egyetemista ment úgy haza, hogy bevallása szerint több szeretetet és megértést kapott az egy hét alatt, mint otthon az osztálytársaitól egy egész év alatt. 

A Közösségért Alapítványt (Fundaţia Pentru Comunitate) 2008-ban, Kolozsváron alapították azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a tehetség, a szorgalom, a tudás, a szolidaritás, a közösségben rejlő értékek kibontakozásához, egy élhetőbb és humánusabb környezet kialakításához. Az Alapítvány elnöke Gazda Árpád újságíró, a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítója, alelnöke Molnár-Bánffy Kata, kommunikációs szakember, aki több mint húsz év tapasztalattal rendelkezik a média, közigazgatási, politikai és üzleti kommunikációban. A kuratórium tagja Brîndușa Armanca újságíró, egyetemi tanár, valamint Ferencz Szabolcs, a Földgázszállító Zártkörűen Működő Részvénytársaság (FGSZ Zrt.) elnök-vezérigazgatója.

Balázs Bécsi Attila

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

" (...) a kulturális termék előállítása is pontosan olyan, mint a kertészetének: mindkettőnek megvan az eredete, ami a kultúrában az ötlet, a kertészetben pedig a mag. A kultúrában az ötlet és az ihlet önmagában semmit nem ér, ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, ha nem ölt testet színben, szóban, hangban, festményben, versben, zenében. A kertészetben, ös - szességében a mezőgazdaságban is így van: ott van a mag, ami ha nem kerül megfelelő kezekbe és környezetbe, más szóval, ha nem kerül számára jó földbe, ha nem kap vizet, napfényt, táplálékot, akkor elsenyved, elpusztul. A két szakterület tartalmát tekintve valóban más, de logikailag teljesen egyforma. A mezőgazdaságban van egy állandó: a föld, ez az alap. A kultúrában, a közművelődésben is van egy állandó: az ember, a célközönség. De a mechanizmusok hasonlóak. "

Jósika Miklós szülőháza Tordán

Tordával kapcsolatosan többször elhangzott, hogy sok jelentős értelmiségit adott a világnak, de ezeket nem tudta megtartani. Így hát úgy döntöttem, hogy megvizsgálom ennek a megállapításnak a történelmi háttereit, és bemutatok néhány értelmiségit, aki a tudományok, irodalom és a művészetek terén alkotott, olyan embereket, akiknek életműve már lezárult.

Albert Mátyás

... ha jól belegondolok, már gyerekkoromban érződött a kultúrához, a művelődéshez ragaszkodás. A magyar identitás megőrzése és az itthon, a szülőföldön maradás ösztönzése is már serdülőkoromban jelentkezett, ami azután csak egyre jobban erősödött. Talán így kell születni, ez belülről jön, ezek mind erős és öntudatos belső érzések, amelyek később csiszolódnak, és a mindennapok rávilágítanak, rávezetnek arra, hogy tenned kell valami jót, valami maradandót.

Vannak csaták, amelyeket elveszítünk. Rájöttem. Ma bejöttem az irodába, és látom, hogy egyik kolléganőm fia ott ül az egyik széken. Hatalmas mosollyal ráköszönök a kis Danra, és ahogy a spanyol mondja, „no me paró bola”, rám sem hederített. Ha a felnőtt és az okostelefon küzd a gyermek figyelméért, abból mi ritkán kerülünk ki győztesen. Komolyra fordítva a szót, szeretnék kicsit foglalkozni azzal, hogy Latin-Amerikában hogyan fest az anya, apa és a gyermek kapcsolata, valamint azzal, hogy mi mindent képesek egymásért megtenni.

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.

A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központ­jában Elek apó szobrát avatták fel, szü­lőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hár­mas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Ma­ri-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé.

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez.

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.