Emlékutazás 2023 őszén a Partiumban (4.)

Szabadszállás református egyházközségének tagjai úgy ünnepelték Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját, hogy végigjárták a Partiumban azokat a településeket, ahol a költő is megfordult. A Művelődésben négy részben közöljük az emlékútról készült beszámolót, ezúttal a befejező, 4. részt adjuk közre.

Nagyvárad

Várad már akkor vásárhely volt, kézművesek és kalmárok otthona, amikor az éppen alakuló Magyar Királyság lakóinak nagy része még sátorlakó, helyváltoztató pásztornép volt. Korábban Bihar vára volt a térség központja, Szent László király (Krakkóban született 1046-ban, Nyitrán halt meg 1095-ben, más adatok szerint 1040-től 1091-ig élt) ifjúkorában még Bihar várában élt, majd ő újította fel az elpusztult püspökséget, melyet korábban, 1029-ben Szent István alapított. A település új neve Bihar-Várad lett. Miután Szent László legyőzte a kunokat és besenyőket, letelepedést biztosított nekik ezen a bihari vidéken. Az ő idején idegen ajkú bevándorlók áradtak a Magyar Királyság területére, a városlakó magyarok közé normannok, vallonok, longobárdok, olaszok vegyültek, majd mindnyájan elmagyarosodtak. Uralkodása idején Váradnak Budánál is több temploma volt. Szent László rendelte el, hogy a halottakat a templomok köré temessék. Halálát három évig gyászolták Magyarország népei, nem mulattak, nem táncoltak. A templomépítő László király emlékét Arany János is megörökítette Szent László című versében. (Korábban már I. Béla király a Sebes-Körös menti Váradra költözött, az ország keleti harmadának fővárosába. Egyik városrésze, Velence területét Észak-Itáliából való kereskedők, kőművesek lakták már a 11. században, innen ered e városrész neve is. Ezek az idegenek már zömmel keresztények voltak. De kezdet óta voltak itt zsidók is a Magyar Királyság területén, ők védettséget élveztek.) 

László már életében embereszmény volt, még halála után két évszázaddal is legendák őrizték alakját. A 11. század utolsó negyedében készült három törvénykönyve, mert a kor rendteremtése már megkövetelte. (Például korábban a gyilkossal vérdíjat fizettettek, ez függött a legyilkolt személy társadalmi pozíciójától, vagyoni helyzetétől). Az új törvény most elrendelte, hogy a rablást, nők elleni erőszakot halállal kell büntetni. Szent László alakját a középkori költészet műfajai, elbeszélő költemények, legendák őrzik. A Váradon élő Kolozsvári testvérek, Márton és György a 14. század elején megalkották lovas szobrát, melyet a várban Zsigmond király jelenlétében avattak fel. Szent István és Szent Imre szobrát szintén a Kolozsvári testvérek készítették. Janus Pannonius megverselte a szobrokat a Búcsú Váradtól című elégikus költeményében. Az európai hírű szobrász testvérpár munkáiból csak egy maradt meg, a Prágában látható Szent György-szobruk, a többi elpusztult, másolatát Kolozsváron 1901-ben állították fel a Farkas utcában, az ősi református templom előtt. Így a Szent László lovas szobor is a hajdani váradi vár pusztulásával együtt lett semmivé. A 15. századból való László király hermája (a név az ókori Hermész isten nevéből maradt fenn, az ő mellszobra volt az első herma), a hazai gótikus ötvösművészet remeke, ma az eredeti Győrben van, a másolat a váradi bazilikában. A szentté avatott László király Nagy Lajos, majd Zsigmond király eszményképe volt. A 15. században keletkezett vallásos ének (szerzője ismeretlen) így zeng róla: „te telepedtél Bihar-Váradon, …körülfekszenek téged császárok, királyok, püspökök, jobbágy urak…” Szent Lászlót Géza király fia, a Könyvesnek nevezett Kálmán követte, ő Váradon született, Várad ez időben a királyi család otthona volt. A Szent László által rendbe szedett közbiztonsági törvények vonzották az idegen letelepedőket Kálmán király idejében is. Az iparos, kereskedő Várad az egész királyságban a legnagyobb vonzerőnek számított, Szent László sírja a várban pedig kegyhelynek, hiteles helynek. (Egyházi intézmény, melynek tekintélye, hitelességre számot tartó pecsétje, oklevélkiállításhoz értő tagjai voltak. Ilyen hely a káptalan, mely a katolikus egyház igazgatótestületi szerve, hivatalos érvényű szerződések, okiratok, végrendeletek kiállítási jogával felruházott testület, a püspökséghez vagy az egyházmegyéhez tartozik. Tagjai a kanonokok. A hiteleshely, „loca credibilia autentica” bizonyságtevő hely volt a középkori Magyarországon, ezt a szerepet később a közjegyző töltötte be.)

Rogerius volt az a váradi szemtanú, aki Siralmas énekében (Carmen miserabile) később megírta Várad pusztulását, a hittudós, történetíró, diplomata 1205 és 1266 között élt. Huszonnyolc éves korában került Váradra, latinul, görögül, németül, franciául beszélt és írt. Batu kán mongoljai pusztították el Váradot, Rogeriust fogságba vetették, szabadulása után írta meg Siralmas ének című versét, latinul. Később egyházi rangot kapott, majd Spalato érseke lett. A 19. század végén a város lakói a székesegyház előtti püspöki kertet róla nevezték el. A mongolok elől elmenekülő IV. Béla visszatért Magyarországra, és szomorúan látta Várad pusztulását. A Szent László-zarándokhely elpusztult, a székesegyház, a palota is. De ezzel egy időben a Váradtól keletre lévő Erdély (Erdőelve, Királyhágón túli terület) feudális önállósággá kezdett formálódni. Az egyre önállóbb helyzetben lévő Erdély és az ország nyugati része közti átjárás a Királyhágón történt, az ehhez legközelebb eső vásárhely Várad volt. Az elpusztult város újjáépítése már IV. Béla idején elkezdődött, újra kellett építeni Váradot, Szent László sírhelyét, mert ez a zarándokok célhelye volt, és a kereskedelem fő központja is a térségben. Közben befejeződött az Árpád-háziak három évszázadon át tartó uralma, az egyik Árpád-unoka az Anjou-házból érkezett Károly Róbert volt, akit háromszor is megkoronáztak, míg a Szent Korona 1310-ben a király fejére került. Ő Visegrádot választotta fővárosának. De tisztelte Váradon Szent László emlékét, aki az európai lovagok eszményített alakja volt. Már 1318-ban ellátogatott Váradra, első feleségét, Luxemburgi Beatrixot itt temettette el, így a város a kor királyi temetkezőhelyévé is vált. Károly Róbert fia, Nagy Lajos is gyakran kereste fel Váradot, végrendeletében meghagyta, hogy őt is majd Szent László sírja mellé temessék. Leánya, Anjou Mária királynő is ott pihent (1371–1395). Zsigmond király is több ízben látogatott Váradra, a várat újjáépítette, több templomot is emeltetett, kereskedőket és iparosokat telepített le a városban. Szent László síremlékét oszlopos palotává bővíttette, zarándokok ezrei látogatták a szent helyet. Zsigmond 1437-ben halt meg Csehországban, Váradon temették el. 

A Hunyadiak korában Várad történetének meghatározó alakja volt Vitéz János (1408–1472), Esztergom érseke, bíboros, művelt humanista tudós, könyvtáralapító, 1445-ben Várad püspöke, a Hunyadiak barátja és nevelője. Hunyadi Jánossal ifjúkoruk óta barátok voltak. Zsigmond király mindkettőjüket pártfogolta. (Ma is él a legenda, miszerint Hunyadi János a király törvénytelen fia volna, anyja, Morzsinai Erzsébet moldvai román származású, tehát a nagy törökverő Hunyadi román volna, ha igaz.) Vitéz János segítette hatalomra a szinte még gyerek Mátyást, az ő híres könyvgyűjteménye szolgált mintául Mátyásnak a Corvinák gyűjtéséhez. Mátyás idejében a Magyar Királyság kancellárja is volt. Udvara vetekedett az olasz fejedelmekével. Később, a törökökkel való politizálás miatt (Mátyás be akarta fejezni az elhúzódó harcokat, békét szeretett volna kötni) viszály támadt közöttük, Mátyás elfogatta és börtönbe záratta. Váradot ekkoriban Európa-szerte „újkori múzsák otthonának” nevezték. Ott élt Janus Pannonius (Vitéz János unokaöccse, eredeti neve Csezmicsei János), az európai humanizmus jeles képviselője, aki a legnagyobb, latinul író magyar költővé emelkedett. Ferrara, Padova, Verona iskoláit járta. Mikor tanulmányait befejezte, Mátyás király váradi kanonoknak nevezte ki, majd pécsi püspöknek. Ekkor elhagyta Váradot, elégikus költeményével vett búcsút Váradtól (Búcsú Váradtól), melyben a szeretett város szépségét, humanista értékeit sorolja. Ekkoriban még a Kolozsvári testvérek alkotta Szent László-lovas szobor az erős vár központjában állott, későbbi pusztulását Janus Pannonius nem sejthette. (Az ötszög alakú váradi vár áthatolhatatlanul vastag kőfalai, építőmesterei olaszok voltak, reneszánsz mesterek. „Ehhez hasonló nagyhatású centrális építkezést nem találunk sem Erdélyben, sem Magyarországon, sem a szomszédos államokban. Itáliáig kell mennünk, a reneszánsz hazájába, hogy előzményeit megismerhessük” – írja egy késői kutatója.) Janus Pannonius nagybátyja kegyvesztésének hírére Horvátországba menekült, ott is halt meg 38 évesen. Mátyás Pécsen temettette el, megadva neki a méltó végső nyugalmat. Mátyás 1468-ban Váradon fogadta a koronájukat neki felkínáló cseh rendeket, a város szépsége, gazdagsága elkápráztatta a cseheket. Ám nem sok idő elteltével Ali szendrői pasa feldúlta a várost, kirabolta, és a zsákmánnyal elvonult. 

Kezdődhetett elölről az újjáépítés.

Idővel az elpusztult város újra benépesült, az Alföldről, a Körös partjáról lassan betelepülő embereket talán a királysír tisztelete is vonzotta. Ennek évszázadokon át védőerőt tulajdonítottak. Egy francia hagyomány szerint „a múlt a második szív, mely bennünk dobog”. 

Fráter György (1481–1551) püspöksége és Szapolyai János (1487–1540) nemzeti királysága alatt a város visszakapta régi fényét, időlegesen a magyar király székhelye is volt. 1541-ben Szolimán csellel elfoglalta Budát, a Budáról menekült lakosok Váradig meg sem álltak, az ország háromfelé szakadt. Várad néhány év múlva az önálló Erdélyi Fejedelemséghez csatlakozott. 

A kor szellemi és politikai főszereplője Fráter György. Ő már gyerekként a Szapolyai család szolgálatában állt, ők támogatták iskoláztatását, felnőttként Szapolyai János tanácsadója lett. Ő dolgozta ki a váradi béke feltételeit 1538-ban. Szapolyai János ez időben az ország keleti és középső részének királya volt, Ferdinánd a nyugati részben uralkodott. Szapolyai halála után a pár napos János Zsigmondot gyámja, Fráter György megkoronáztatta királynak, erre Ferdinánd megtámadta Budát, Fráter György behívta a törököket, akik aztán elfelejtettek kimenni Budáról. Később Fráter György hajlandónak mutatkozott az ország egyesítésére, a török elleni szövetségre Habsburg Ferdinánddal, ám 1553-ban, az alvinci otthonában Castaldo, az Erdélybe küldött zsoldosvezér bérgyilkosai végeztek vele. A váradi vár a helyszíne a fiatal erdélyi fejedelem, Báthory Gábor halálának, akit saját hajdúi gyilkoltak meg a vár kapujában, 1613. október 27-én, amikor tudomásukra jutott, hogy a fejedelem hajlandó lenne a törökökkel tárgyalni (a Habsburgok helyett) a vár feladásáról.

Az Erdélyi Fejedelemség korában Várad Erdély kulcsává vált. Ám éppen ez időben tették-vették a Habsburg Ferdinándtól független vármegyéket, mígnem kialakult bizonytalan határokkal már 1541-ben a Partium. A hajdani katolikus püspökség hanyatlott, a térségben gyökeret vert a protestantizmus, Várad ennek egyik központja lett. Itt is párhuzamosan hirdették az igét a katolikus és protestáns papok, prédikátorok, Váradon hangot kaphatott valamennyi vallási eszme. A török elől Váradra menekült szerbek, a dél- és délkelet felől vándorló románok (nem a pásztorok) közül csak a kézművesek, kereskedők telepedhettek le a városban. De ott voltak az Árpádok korától jelentős számban a zsidók is, ők a 19. század végétől már a váradi lakosság egyharmadát tették ki. (A szefárd zsidók üzleti könyveiket kezdetben spanyol nyelven vezették, héberül csak a rabbik és rabbijelöltek tudtak, a 18. századtól az anyanyelvük a magyar lett. Ők alkották a város kereskedő-, iparosrétegét.) Növekedett a görögkeleti (ortodox) és a görögkatolikus (unitus) vallás híveinek száma. Nyomdáiban világi és vallásos könyveket nyomtattak, első nyomdája 1565-ben kezdett működni. Méliusz Juhász Péter Jób könyvét fordította, és valahol fent északon, egy Vizsoly nevű kis faluban nem sokkal később nyomtatták már az első magyar nyelvű Bibliát is. A Váradon született Pázmány Péter (1570–1637) elhagyta korábbi református vallását, és az ellenreformáció legnagyobb alakjává vált. Bocskai István (1557–1606) váradi kapitány, majd Erdély fejedelme, letelepítette Bihar és Hajdúság egyes területein a szabad hajdúkat, akik ütközeteiben részt vettek. Ám 1660-ban a váradi vár néhány évtizedre ismét, de most már utoljára, török kézbe került, a hatvanszoros túl­erővel szemben a hős védők a szabad elvonulás mellett döntöttek. A harminc évig tartó török megszállás után Váradon mindössze tíz kőház maradt épségben. 1692-ben a törököket Habsburg segítséggel végképp kiűzték, ám Erdély önállósága megszűnt, a Habsburg-birodalom részévé vált.

Váradon a katolikus egyház a jövőben bízva ismét építkezni kezdett, a korábbi négy városrészt – Olaszi, Velence, Váralja, Újváros – egyesítették Nagyvárad néven. A környékről beköltöző földbirtokos nemesek magyar nyelvűsége dominált, ám a hivatalok, a törvénykezés nyelvhasználata latin maradt. A református vallási élet magyar nyelven folyt, mindez színesítette, mondhatnánk, európaivá tette a korabeli Váradot. Élénk zenei élet zajlott, Haydn fivére, Haydn Mihály lépett fel Váradon a bécsi udvari zenekarral. Virágzott a tudomány és az irodalom. Pray György korábban megtalálta az első összefüggő szövegű, 1192–1195 körül keletkezett magyar nyelvemléket, a Halotti beszéd és könyörgést, majd bemutatta 1770-ben. Maga is kutatásokat végzett a váradi káptalan régi iratai között. 1804-ben Csokonai is a városban tartózkodott Rhédey gróf meghívására, aki felesége halotti búcsúztatójára a költőtől rendelt halotti beszédet. Csokonai erre az alkalomra írta A lélek halhatatlansága című filozofikus költeményét. A temetésen maga a költő olvasta fel művét, a csípős hidegben gyengén öltözött már beteg Csokonai megfázott, orvosa vitte haza Debrecenbe, pár nap múlva meg is halt. Röviddel ezután Csokonai két műve is, a Dorottya és a Lilla is megjelent Váradon. A reformkor éveiben Széchenyi István is gyakran ellátogatott Nagyváradra, ekkor már régen elhagyta a katonai pályát.

A Partium már nem Erdélyhez, hanem a királysághoz tartozott, így Várad összekötő kapoccsá vált a két nagy régió, Magyarország és Erdély között. Váradon jogi akadémia létesült, ez nemzedékeken keresztül fontos szerepet játszott a magyar értelmiség képzésében. 1794-ben a jakobinusok perében Martinovics mellett várfogságra ítélték a Váradon élő Szentjóbi Szabó Lászlót, aki Kazinczy Ferenc baráti köréhez tartozott. Szabadkőműves páholyok is működtek a városban, ezzel már Európa is bejelentkezett Váradra. (A 18. században Angliából indult ki, egész Európában elterjedt, a polgári liberalizmus elveit hirdette. A 19. század második felében élte virágkorát, de már elhatárolódott a polgári pártoktól, az észszerű racionalitáson alapuló gondolkodást terjesztette, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit fogadta el.) A 18. század második felében kaptak engedélyt az egri irgalmas rendiek, hogy Váradon ispotályt építsenek. Előbb a rendházuk, majd a város első kórháza a század végére készült el, Forgách Pál és Patachich Ádám támogatásával. Az építkezés folytatódott, és a kórházzal szemben felépült a Barátok temploma is, a ferencesek építették 1738-ban, Szent Jánosnak szentelve. Ugyanekkor gyógyszertárral is kiegészült a kórház, a költségeket Gyöngyösy György kanonok biztosította. II. József császár és magyar király 1786-ban eltörölte a szerzetesrendeket a birodalomban, a ferences rend ekkor elhagyta a várost. A templom tornyát csak 1891-ben emelték, ekkor a templomot is felújították. 1776-ban, Patachich Ádám püspök megbízást adott két bécsi építésznek, hogy egy késő barokk püspöki palotát tervezzenek a bécsi Belvedere-palota mintájára. A püspök az európai kultúra csodálója és mecénása volt, a szépművészet, költészet, különböző tudományok iránt rajongott. Az épületet látva a váradiak azt gondolhatták, hogy a püspök rezidenciája olyan pompás, hogy akármely király ellakhatna benne. (A második világháború után a püspök nem szívesen látta volna viszont pompás palotáját, inkább visszafeküdt volna a sírjába, látván, mivé lett a falai közé betelepített görög kommunista menekültek jóvoltából a hajdani pompás épület.) A csodaszép székesegyház 1779-ben készült el, Erdély legmonumentálisabb barokk épülete, 1992-ben II. János Pál pápa basilica minor rangra emelte. 1751-ben kezdték építeni az ún. Kanonok sort, a tíz, eredetileg külön álló házat utóbb összekötötték az árkádokkal. A premontrei rend évszázadokon át jelen volt Váradon, II. István idején érkeztek a királyságba, a Körös jobb partján emeltek monostort. 1780-ban építették a ma is álló templomot, a rendházat 1872-ben, ennek az épületnek a kibővített részében kezdte meg működését a gimnázium. 1949-ben a kommunista hatalom feloszlatta a rendet, az iskolát átvette az állam, ettől kezdve Klasszikus Magyar Vegyes Líceum néven működött a hajdani épület egyik részében. Ma már román nyelvű középiskola. (A premontrei rendet – fehér papoknak is nevezték őket – 1120-ban alapította Szent Norbert.) 

A dákoromán elmélet Váradról indult el, nagy szerepe volt ebben Iosif Vulcan ortodox püspöknek. Ennek az elméletnek a terjesztése abból indult ki, hogy az Erdély nagy részét birtokló ókori dák nép Traianus római császár hódítása után az itt letelepedő rómaiak hatására romanizálódott. (Tehát a Dacia provinciában romanizálódott dákok genetikai és nyelvi örököse a román nép.) Iosif Vulcan cirill betűk helyett már latin betűkkel írta pásztorleveleit, ez elősegítette a román nyelv és írás fejlődését. 1826-ban Bécsben már megjelent az első román nyelvtankönyv, majd 1840-ben egy nyelvtörténeti mű, melyet később a bukaresti tudományos akadémia a román nyelvészet alapjának tekintett. 

A reformkor kérdéseire Várad is válaszolt, az 1832-es országgyűlésen felszólalt Várad követe, Beöjthy Ödön a különböző felekezetekhez tartozók házassága érdekében. Az ilyen házasságkötést korábban valamennyi felekezet papja megtagadta. Beöjthy a forradalom idején az erdélyi szabadságharc egyik szervezője volt, Világos után menekülnie kellett, mert őt is halálra ítélték. Tragikus sorsú elvbarátját, a szintén váradi Szacsvay Imrét kivégezték, akinek „csak egy tollvonás volt a bűne”, lévén jegyző Debrecenben, amikor a kormány megszavazta a Habsburgoktól való elszakadást. A szabadságharc idején Váradon találkozott Bem és Kossuth, ekkor Szacsvay volt az ünnepi szónok, mindez elég volt később egy halálos ítélethez. A század végén a hálás utókor, a rá még emlékező váradiak szobrot emeltek a tiszteletére. 1919-ben a helyi kommunisták talpig vörösre mázolták a szobrot, ugyanekkor a tett ellen tiltakozó nemzeti érzelmű polgárok egy-egy szál gyertyát gyújtottak Rulikovszky Kázmér sírján. 1920 után a város központjából a szobrot egy kevésbé látogatott helyre vitték. 

Az összeomlás napjaiban Szemere Bertalan Váradra érkezett a koronával, akkor még azt hitték, hogy van menekvés. A később Aradon kivégzett, váradi születésű Nagy Sándor József a várost észak felől akarta védeni, Debrecenben azonban csatát vesztett az ötszörös túl­erővel szemben, így már nem volt más kiút, Arad várt rájuk. Szemere Kossuth levelének ellenére (hogy adja oda a koronát Paszkievics cári tábornoknak) továbbindult a déli határ, Orsova felé, ahol elrejtették a koronát és a koronázási ékszereket. Váradon bosszúhadjárattal kezdődött a győzők világa. Ott székelt az orosz főhadiszállás, Paszkievics herceg vezényletével a Fekete Sas szállodában. Előbb Görgeyt hozták ide, majd Vécsey tábornok huszárai a közelben tették le a fegyvert. A bosszú egyik első áldozata a lengyel dzsidáskapitány, Rulikovszky Kázmér lett, aki nem volt hajlandó a szabadságharcosokra fegyvert emelni, Tiszafürednél július 29-én átállt a magyar szabadságharcosok oldalára, elfogták, halálra ítélték. Siralomháza a Körös partján álló régi városháza volt. 1849. augusztus 28-án végezték ki. (A hősöket nem felejtő váradiak később a város temetőjébe vitték földi maradványait, és nem hivatalosan, de a temető ma is az ő nevét viseli. Az odavezető utca is sokáig volt Rulikovszky utca, ám a 20. században az új hatalom Avram Iancu nevét adta az utcának.) Paszkievics katonái után Haynau érkezett, ettől kezdve az üldözött magyarok börtönévé vált Várad. Börtönbe zárták Bémer László püspököt is, majd húszévi várfogságra ítélték. Bihar megye tele volt császári besúgókkal, titkosrendőrökkel. Nehéz évek köszöntöttek a városra. 

A kiegyezéssel feljött Várad csillaga, a század elejére a térség látványos központjává vált. Virágzott a kereskedelem, virultak a szabadkőműves páholyok, rivalizáltak az építészek, vetélkedtek a kereskedők, naponta nőttek ki a földből a kávéházak, vendéglők, szállodák, belvárosi paloták. A dzsentrik megszállták a hivatalokat, a radikális mozgalmak szaporodtak. Ennek az új ideológiának két képviselője volt, a szabadkőművesek és a lakosság egyharmadát kitevő zsidóság. (1900 elején a városnak 50 ezer lakosa volt, ebből 21 ezer zsidó. A zsidóság gyűjtőfogalom: több réteget ölelt fel, a vagyont és foglakozást tekintve, a rétegződést pedig fokozta a cári oroszországi, majd a romániai zsidóüldözés. A Galíciából beözönlő zsidók földönfutók voltak, egy bizonyos idő után a gazdag váradi zsidók követelték a galíciai zsidó bevándorlás megtiltását. A zsidóság nemcsak a kereskedelemben volt kiemelten jelen, egyre nagyobb teret szerzett az értelmiségi pályákon is.) A régi bihari patríciusréteg ebben a harcban nem vett részt, örült, ha pozícióit már nem is, de vagyonát meg tudta tartani. Vidéken más volt a helyzet, Bihar megye vidéki lakosságának jelentős hányadát a románság tette ki. Váradon a románság politikai szerepet nem játszott, ám egyházaik erősek voltak, több templomuk is volt a városban. Iosif Vulcan megindította a Familia című román újságot. A Bihar megyei anyja után román gyökerekkel rendelkező Gozsdu Manó iskolát alapított a városban, és mivel nem voltak örökösei, vagyonát a román görögkatolikus egyházra hagyta, hogy a vagyonából tanulhassanak az erdélyi görögkatolikus fiatalok. Vagyonának tőkéjét a szebeni román püspökség kezelte, ebből aztán Trianon után bonyodalmak lettek a két állam között. (L. a Gozsdu-udvar esetét Budapesten.) 

A század végére Várad gyors ütemben polgárosodott, és igény mutatkozott már egy kőszínház építésére. 1814-ben Váradon született Szigligeti Ede (eredeti nevén Szatmáry József), asztalosmester apja papnak szánta, ő azonban Pestre ment tanulni és elcsábította a színház, ekkor választotta új nevét. Apja menten kitagadta, nem fogadta el, hogy fia „csepűrágónak” állt. Budapesten a Nemzeti Színház főrendezője, Paulay Ede vette szárnyai alá, később Szigligeti lett a Nemzeti főigazgatója. Ők ketten fedezték fel Jászai Mari tehetségét, először Váradra vitték vendégszerepelni egy Csiky Gergely-darabban, később országos híre lett. Ez is szerepet játszott abban, hogy a váradi színházrajongók saját színházat szerettek volna a városnak. A város vezetése meg is bízta a két bécsi építészt, Fellnert és Helmert, miután befejezték a pesti Vígszínház építését, hogy várják Váradra színházat építeni. Az építők hozzá is kezdtek a váradi színházhoz 1899-ben, és 1900. október 15-én már meg is nyitották a Bémer téren a színházat. A megnyitón nézőként ott volt Ady Endre, volt debreceni újságíró, aki 1900. január 1-jén érkezett Váradra. A 19. század végére a monarchia, az ország legkulturáltabb városai közé tartozott. Ady megérkezésekor Várad egy építészetében értékeket létrehozó, a kor szellemét megértő és követő város volt. Ekkor még Debrecen „agrárcívis” város volt, a hagyományokban áporodó Kolozsvár pedig nem tudta ugyanazt nyújtani, ami Váradon zajlott. Robotos Imre így ír a századforduló Váradjáról: „Nagyvárad tágas, szabad kapu volt, forgalmas kereskedelmi útvonal, itt ment át az osztrák ipar portékája Erdélybe, itt hajtották fel a Barcaság és Hargita hízott marháját Bécs felé, itt cserélt gondolatot a Királyhágó és az Alföld, itt fogott először kezet kelet és nyugat. Forrongó, erjedő, haladni akaró, a megkövesedett múlttal hadilábon álló, a nagybirtokos és főpapi vagyonnal és szellemmel szemben áll, vagy inkább a szembenállást egyre inkább megkísérlő város volt Várad. Sok felületességgel, talmi felszínességgel ígért is, tett is.” 

Egy ideig Váradon élt Endrődi Sándor költő, Nagyvárad című verse a legszebb művei közül való. 

Itt, Váradon élt 1854-től a férjétől való válás után Madách Imréné Fráter Erzsébet, élete vége felé számkivetett nyomorban, betegen. Bár éltek rokonai Váradon, senki nem gyámolította az egyre lefelé csúszó asszonyt. Sírját is elfeledte az utókor, már alig volt fellelhető. végül az 1982-ben Tempfli József apátkanonok, később püspök átmentette a város legrégebbi temetőjéből a felszámolás előtt a város hírességeinek, köztük Fráter Erzsébet földi maradványait, a Barátok templomában helyezték örök nyugalomra.

Váradon egy éjszakát töltött a frissen nősült Petőfi Sándor is feleségével, Kolozsvártól csak Váradig fogadták meg a Biasini gyorspostakocsit, mert onnan Szalonta felé folytatták útjukat. Akkor vitte feleségét Aranyékhoz a költő, megmutatni boldogságát. Bánffyhunyad felől jövet álltak meg szállásra Váradon. Nem tudjuk, hol, de azt igen, hogy itt született a Nézek, nézek kifelé című vers, mely a keserves katonaéletet parodisztikusan eleveníti fel, talán kaszárnyát látott szállásuk közelében. Hol lehetett Váradon ez a szállás, ma már nem tudható.

Rövid ideig Várad püspöke volt Ipolyi Arnold (eredeti nevén Stummer Arnold – 1823, Ipolytarnóc, Hont vármegye – 1886, Nagyvárad) váradi püspök, egri kanonok, művelődéstörténész, tudományos író, néprajzkutató, régész, műgyűjtő, az MTA, majd a Kisfaludy Társaság tagja. 1892-ben Benczúr Gyula festette meg portréját. Utána Schlauch Lőrinc püspök, nagy tehetségű diplomata, kiváló szónok, tudós egyházfő volt Várad püspöke. 

Váradon jogi akadémia létesült, a szociológia, itt ebben az intézetben lett tantárgy először a magyar oktatásban. Várad nagyjai közé tartoztak a Rimanóczyak, apa és fia, tervezők, építészek, városatyák, számtalan ma is álló, szebbnél szebb épület őrzi emléküket. A Sas-palota, melyhez a mintát a tervezők, Komor Marcell és Jakab Dezső Milánóból hozták 1900-ban, a gyönyörű szecessziós paloták a Fő utcán végig, a Rimanóczy-palota, -szálloda és -fürdő.

Itt élt még diákkorában Dutka Ákos költő, Ady hű követője és A Holnap tagja. Itt alkotott Tabéry Géza író, történelmi regények szerzője, haláláig az Ady Múzeum őre. 

Ady Egy kis séta című írása (1901-ben a Nagyváradi Friss Újságban jelent meg), a Kanonok sor bemutatása háromnapi büntetéssel járt a költő számára, ez a cikk hozta meg neki a várt sikert, elismertséget a publicisztikában és a magánéletben. A háromnapi fogság után még cikket írt A börtön filozófiája címmel is. Életművében, költészetében, képzeletvilágában új szín jelent meg, a szerelem, az asszony mítosza: megismerkedett Lédával. (Brüll Adél, 1872–1934, 1894-ben kötött házasságot Diósy Ödönnel.) A Léda-legendát Ady teremtette meg a verseivel, a Léda zsoltárával, A könnyek asszonyával, amelyeket majd követett a többi Léda-vers. Ady, bár már 1904-től nem élt Váradon, csak néha látogatott a régi városba, meghívásoknak eleget téve, Lédával együtt vállalva a világ előtt összetartozásukat. Első kötetének, a Vér és aranynak hatalmas sikere volt. (Aztán eltelt az idő, és megszületett az Elbocsátó szép üzenet is.) A költő részt vett a Holnap megszületésében is Váradon, Juhász Gyulával, Babits Mihállyal, Emőd Tamással, Balázs Bélával, Dutka Ákossal és Miklós Jutkával együtt. A legenda szerint az elnevezés is neki köszönhető, mivel egy este a sok vita után se tudott a társaság megegyezni a születendő egyesület nevében, Ady végszót mondott: Már álmos vagyok, hagyjuk ezt holnapra. És megszületett a Holnap Irodalmi Társaság neve! A város már a költő halála utáni évben, 1920-ban megalakította az Ady Irodalmi Társaságot, ugyanez évben Ady Múzeumot akartak létrehozni, szobrot állítani, de mindez a Trianon utáni években nem volt lehetséges. 

Várad lakossága 1910-ben 64 ezer volt. 59 ezer magyar (és magyarul beszélő zsidó), 3500 román.

A váradi szellem igazi középpontjai a szerkesztőségek és a kávéházak voltak. Nyolc napilap, négy hetilap, két fontos havi folyóirat jelent meg a századfordulón, Ady a Szabadság, majd a Nagyváradi Napló munkatársa volt. A politikai élet fő alakja, Tisza István hívei és az ellenzékiek középpontjában képviselte a magyar politikát. 

Trianon után eltűnt a régi Várad, új honfoglalók jöttek, nem kímélték, hanem elfeledtetni igyekeztek a múltat, később pedig, az új vörös időkben végképp eltörölni is. A váradi szobrokra nehéz idők jártak, eltüntetésükkel helye lett az új hatalom szimbólumainak. Szent László egész alakos bronzszobra (Tóth István alkotása) korábban, 1893-tól a város központját díszítette a Szent László téren, Várad-Velencén. A román hatalom onnan eltávolította 1923-ban, helyére a német házból származó román király, Ferdinánd (aki 1914-től 1927-ig uralkodott) lovas szobrát állították. Ezzel egy időben pedig Mária királyné is szobrot kapott a Bémer téren, a színház előtt. 1940-ben, Erdély Magyarországhoz visszacsatolása után néhány nappal már el is távolították onnan, majd a szovjet hősöknek kellett ott örök emléket állítani. Aztán újabb szoborcsere következett, egy ágyú állt figyelmeztetésként a téren. Napjainkban Mihai Viteazul, vagyis Vitéz Mihály vajda szobra uralja a teret. Művészi értéke kétséges, gyors felbuzdulásra felállított műalkotás, a vajda úgy ül a lován, mintha nem érezné jól magát Váradon. Mihai vajda történelmi szerepéről megoszlanak még a román vélemények is, az európai történelem zsoldosvezérnek tartotta. Veszélybe került az 1717 és 1734 között épült Szent László-templom is, 1964-ben a hatalom kiadta a parancsot: Lebontani! Ez már sok volt a váradiaknak, néma tüntetést szerveztek, felekezeti és nemzeti hovatartozás nélküli ellenállás mentette meg a templomot. Korábban volt egy fából készült honvédszobor is, 1917-ben avatták fel a városháza előtti téren az Isonzónál harcoló magyar katonák hősiességének állítottak emléket. 1919-ben a megszálló román hadsereg elsőnek bontotta le a katonaszobrot. Nem is bontották, hanem összetörték, és a Körösbe dobták a darabjait. 

A színház homlokzatáról is lekerült Szigligeti Ede színész, színműíró, Várad szülöttének emléktáblája. 

1927-ben a román Vasgárda („Mihály Arkangyal Légiója”) Váradon tartotta országos értekezletét. A magyar–zsidó többségű városban egy fajgyűlölő, kisebbséggyűlölő szervezet megjelenése veszélyes volt, a kormány mégis engedélyezte. A Vasgárda a miszticizmus, a halál és a gyilkosság eszményítése mellett kötelezte el magát, a „szent terror” gátlástalan híveként. (Több gyilkosságot követtek már el, Bukarestben ők ölték meg Nicolae Iorgát, Armand Călinescut is.) Mégis, 1927-ben a miniszterelnök kiadta az engedélyt a váradi jelenlétükre: „Hadd játsszanak a gyerekek!” – mondta. Ezek a „gyerekek” aztán kitettek magukért, szétverték a várost, még a török dúlást is felülmúlták.

Az Állami Főreáliskola, melyet 1873-ban adtak át a városnak, Gozsdu Manó (Emanuel) hagyatékából jött létre. Trianon után román gimnázium lett. 1969-ben a román megemlékezés 1919-et jelölte meg az alapítás éveként, az 50 éves jubileumként. Pedig akkor az iskola már 100 éves volt, és nem Trianon évében alapította az új hatalom. Az új élet Váradon tehát Trianonnal kezdődött.

Nagyszalonta

„Lelkem, Aranyom! (Pest, febr. 23. 1847) Nem veszed tán rossz néven, ha elhagyom az önözést. Én olyan ember vagyok, hogy amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán… miután tehát nálad bekopogtattam, s te ajtót nyitottál: megengeded, hogy egész kényelmemet használjam, annyival inkább, mert már barátomnak nevezlek s te engemet viszont…” – indítja beköszönő levele után már közvetlenebb hangnemmel Petőfi az Aranynak küldött levelét Nagyszalontára. Ekkor még személyesen nem találkoztak. Aztán már ilyen közvetlen megszólítások következnek: „te aranyok Aranya!”, „Imádott Jankóm!”, aztán egy verses levél Szatmárról, 1847. augusztus 6-i keltezéssel: „Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott / Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is, / vagy mi az ördög lelt? …híred sem hallja az / ember…” És Arany szintén egyik verses válasza megy Szalontáról, 1847. augusztus 11-én: „Kedves barátom, lelkem jobb fele! / Mi volna édesb dolog nekem, / Mint írni hozzád, írni íveket…”

Így indul és folytatódik e két nagy ember barátsága, a magyar irodalom két nagy óriása. Aztán írja Petőfi Kerényi Frigyesnek az Úti levelekben Szalontáról 1847. június 7-én: „Szatmáron, Nagykárolyon, az Érmelléken és Nagyváradon keresztül Szalontára érkeztem e hónap elsején. Utamról nem sok jut eszembe. Szatmár és Károly közt van Majtény. Kis falu, de környéke nevezetes, itt volt Rákóczi nagy csatája. Egy verset írtam az egykori csatatéren, melynek vége ez: »elmondtam a legszörnyűbb átkomat, s elsírtam legszentebb könnyeimet«. Székelyhídon etettünk, épp azon fogadóban, hol 1843-ban, mint színész játszodtam valami hatod magammal. Megnéztem a nagy ivószobát is, ahol színpadunk állott. (…) Bihar helység mellett van a földvár maradványa, melyben hír szerint Mén-Marót feleségeivel zárkózott Árpád elől. A helységen innen van a domb. melyet bihari hágónak neveznek, délre pedig a hegy alatt fekszik Nagyvárad. Szép, kellemes nagy város, de nem értem rá megvizsgálni, mert siettem ide ki Szalontára. Tudod-e, miért siettem ide, s mért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, a Toldi szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélek róla, ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta e kis szobában, melynek hossza öt, széle pedig két lépés… A Múzsák leszállottak az arisztokratikus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg… Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem új barátom családi körében. Egyrészt a komoly vidámságú családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya, s előttünk a két fecsegő, virgonc gyermek, egy szőke leányka és egy barna kisfiú (…) e napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának. (Szeptemberben esküvő, aztán Koltó, majd Kolozsvárról írja: „…nem azért hála Istennek, hogy Koltóról eljöttünk, hanem azért, hogy eljöttünk, TÜNK: röviden szólva, hogy már nem magam utazom, hanem másodmagammal, tudniillik az én kedves feleségecskémmel.” (Petőfi Sándor: Úti levelek, 1847.) Ősszel, a mézeshetek után, Koltó, Kolozsvár, egy éjszaka Váradon, majd Szalonta következett a Petőfi házaspár utazásában. Szalontán már várták a kedves vendégeket, még a gyerekek is számontartották, mikor érkezik „Petőfi bácsi”. Arany írja korábban barátjának: „Julcsa üzente ezt, Csókolom a kezét Petőfi bácsinak, hozza el egyszer feleségét. Lacié pedig már őszintébb, eszem a kis nyakát Petőfi bácsinak, hozza el már a paripát.” Az október végi napok vígan telnek, kölcsönösen elolvasták egymás készülő műveit. Ebből a szalontai látogatásból vers is születik, Arany Jánosnál címen: „Azt kívánnám, hogy itt éljek én s hitvesem / veletek, barátom, nem zavart magányban…” Az egyéni boldogság csúcsát jelentő mézeshetek után a közéletbe való visszatérés ez a vers. A nem zavart magányban való élet lehetősége azonban nem adatik meg Petőfinek. Amikor már nem írhat Petőfinek, Arany megírja az Emléklapra verset Júliának: „Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska, / Szíves, de bánatos üdvözletem!” Aztán, mikor Pestről lesújtó hír érkezik Júlia férjhez menéséről, akkor fájdalmas hangú versben siratja el barátját, s fordul el Júliától: „Gyarlóság, asszony a neved! Csak egy rövid hó: még a gyász cipő sem / Szakadt el, melyben könnyé olvadott / Niobeként kísérte ki szegény / Atyám holttestét, s ím ő, éppen ő / Férjhez megyen…” (Hamlet, Arany János fordítása), Hamlet egyik monológját idézve a Honvéd özvegye című versében. Még két évvel barátja halála után is vissza-visszatért barátja emlékére, Emlények ciklusában 1851-ben, majd 1855-ben. A Letészem a lantot versében is (1850. március 19.) őt siratja. „Nem így, magánosan daloltam: / versenyben égtek húrjaim, / Baráti szem, művészi gonddal / Függött a lantos ujjain.”

Nagyszalonta a Toldy családnak volt ősi birtoka, melyet 1241-ben a tatárok elpusztítottak, ám egy század után már temploma volt, egyházas hellyé válhatott. Ekkori neve Zalanta. Több puszta is tartozott hozzá. De nem fejlődhetett békésen, nem volt még elég a pusztulásból, jöttek a törökök 1598-ban, és kiirtottak mindenkit, a település elnéptelenedett, egészen 1607-ig senki nem lakta. Ekkor Bocskai István a köleséri területet a hajdúknak adta, háromszáz hajdú telepedett itt le családostól, a fejedelem nemesi kiváltságokat is adott a hajdúknak, akik újra felépítették Nagyszalontát. A város pecsétjét is Bocskaitól kapták, oroszlánnal viaskodó sas látható rajta. A következő erdélyi fejedelem, Báthory Gábor (ekkor már Szalonta az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott) vámszedési jogot adott a városnak. A Csonkatorony a város egykori várának őstorony maradéka. A várat 1620-ban kezdték építeni, majd 1630-ban hozzá a tornyot. Közben szüntelen zajlott a törökök ellen a védekezés. Később I. Rákóczi Györgytől több pusztára kaptak adománylevelet, nemegyszer menekült a város népe a török portyázók elől a pusztákra. Aztán vége lett a hajdúk birtokainak, 1702-ben az egész térséget I. Lipót császár herceg Esterházy Pál nádornak adta zálogba. A 18. század végén megközelítőleg kétszáz nemesi család lakta a várost, állattenyésztése európai hírű volt. 1847-ben a városban tűzvész pusztított, erről Arany János is beszámolt Petőfinek egyik levelében: „A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever…” A kiegyezés után a Sebes-Köröst és a Fekete-Köröst szabályozták, fellendült a kereskedelem és az iparosítás, mikor 1872-ben átadták az Alföld–Fiume vasútvonalat. Ezzel Szalonta bekapcsolódott a „világforgalomba”. Ám ezt a fejlődést a trianoni döntés és a világháborúk derékba törték. A 20. században itt is lezajlott mindaz, ami az egész Partiumban és Erdély északi felében, a várost elvették Magyarországtól, majd 1940-ben visszaadták, aztán megjelent a szovjet hadsereg, és megszűnt a régi világ, mint a térségben mindenhol. Szalonta lakói akkor úgy hitték, hogy ez örökké fog tartani. Népessége 2011-ben 17 ezer volt, 10 ezer magyar, 6500 román. 

A Csonkatoronyban 1899-ben Arany László (1844–1898) költő, fordító, népmesegyűjtő, a költő fia kezdeményezésére Arany János Emlékmúzeumot rendeztek be, 1907-ben került a bejárat fölé a költő szobra (Stróbl Alajos tervezte, Szeszák Ferenc készítette el). Arany János leégett családi háza helyén (1823-ban) a következő ház is lakhatatlanná vált 1847-ben a tűzvész miatt. A helyén épült házat az Arany Emlékegyesület 1908-ban megvásárolta, és 1909-ben felépítették a régire hasonlító házat. Azóta többször felújították. A református templom melletti parkban Szalontáról származó híres emberek – Kulin György csillagász, Sinka István költő, Zilahi Lajos író – szobrai állnak. Arany János szobrát Kiss István szobrász ajándékozta Szalonta városának. A teret lezáró épület Arany hajdani iskolája volt, ahol ő kisdiákként néha még a „rektor urat” (tanítót) is helyettesítette, amikor a tanító hazament a kertjét megkapálni. 

A városi parkban áll egy Kossuth-szobor (1901-ben állították, az ország legrégebbi egész alakos szobra, melyet még a szovjet katonák parancsnoka is megvédett a rombolásától, amikor megtudta, hogy a szobor egy forradalmárt ábrázol. Azután se rombolták le, még a legsötétebb Ceaușescu-időben sem. A Kossuth-nótát is végveszély fenyegette, mely minden délben felhangzik a református templom tornyából. Ezt irredentizmusnak minősítette a helyi ortodox pópa, még Bukarestbe is elment, hogy a letiltását kérvényezze. De nem sikerült, ezért aztán az ő templomában a déli órában az Avram Iancu-induló szól. Egyelőre a szalontai nyolcezer református minden nap a Kossuth-nóta hangjára kanalazhatja a levest.

Felhasznált irodalom

Hegedüs Géza: Körösparti metropolis. Nagyváradi legendárium. Várad villanyváros. Palatinus Kiadó, Budapest, 1999.

Borbély Gábor et al.: Bihar megye útikönyve. Prolog Kiadó, Nagyvárad, 2004.

Indig Ottó: Arca az időnek. Literátor Könyvkiadó, Nagyvárad, 1996.

Robotos Imre (szerk.): A vér városa: Nagyvárad. Csokonai Kiadóvállalat, Debrecen, 1992. 

Implon Irén: Nagyváradi tollrajzok. Literátor Könyvkiadó, Nagyvárad, 1993. 

Metz József et al.: Koltói kalauz. Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület, Nagybánya, 1994. 

Szatmári Kalendárium 2023.

Fazekas Árpád: Szilágyi István, Arany János „Iza-parti hű barátja”. Kelet-Magyarország, 1987. július 25.

Mazalik Alfréd (szerk.): Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményei a történelmi Máramarosban. Máramaros Publicisztikai és Művelődési Egylet, 1999.

Zöld ország. Máramaros a századok tükrében. Máramarosi írások antológiája. Szigeti Magyar Ifjúsági Szervezet, Máramarossziget, 2012.

Gazda István: Kuriózumok a magyar művelődés történetéből. Kossuth Kiadó, Budapest, 1990.

Dávid Gyula – Mikó Imre: Petőfi Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.

Péter I. Zoltán: Régi képeslapok, régi történetek. Nagyvárad-Olaszi. Noran Libro, Budapest, 2016.

Balázs D. Attila: Szent László és Nagyvárad régi képeslapokon. Magyar Polgári Egyesület, Nagyvárad, 2017.

Péter I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében. Noran Libri – Riport, Budapest – Nagyvárad, 2013.

Antal Árpád – Mikó Imre (szerk.): Arany és Petőfi levelezése. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973. 

Andrea Dobeș – Daniel Giurgiu: A máramarosszigeti „Duna Munkatelep” – Márton Áron püspök „lakhelye” három éven át. Székelyföld, 2023/2.