Galántha H. Judit 1944. szeptember 12-én, a második világháború viharos napjaiban a Bács-Kiskun megyei Tompán értelmiségi családba született. Innen egyhetes korában ágyútalpon, közvetlenül a frontvonal mögött, életveszélyes körülmények között, mintegy két hétig tartó utazás során jutott el szüleivel együtt Pécsre. Itt végezte iskoláit, s röviddel gimnáziumi tanulmányai után került a Magyar Rádió pécsi stúdiójához bemondónak. A rádió munkatársaként hagyta el 1968-ban Magyarországot, s meglehetősen kalandos úton – Franciaországon és Svájcon át – került Kanadába, ahol a francia és az angol nyelvek elsajátítása mellett nemcsak dolgozott, de BSc-diplomát is szerzett az Université de Montréalon. 1976-ban lett a Kanadai Nemzetközi Rádió munkatársa, ahol előbb szerkesztő, utóbb pedig éveken át a magyar nyelvű műsorok felelős szerkesztője volt, egészen a program, 1991 tavaszán történt felszámolásáig. Azóta háromnyelvű fordítóként, tudósítóként dolgozik, s az utazás, a tájékozódás mellett továbbra is az írásnak szenteli minden idejét.
„Úgy érzem, azon szerencsések közé sorolhatom magam, akiknek életére – Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlóan – az óriási kalandok sorozata jellemző! – vallja önéletrajzában Galántha H. Judit. – Ha azt veszem, már maga az élet egy nagy kaland, de hogy ezen belül ennyi mindent láthattam, tapasztalhattam a nagyvilágban, ezt igazán kiváltságosnak érzem. Igaz, nagy erőfeszítések, nem egyszer áldozatok előzték meg életem kalandos eseményeinek pozitívra váltását. Ám a fáradozás egyáltalán nem volt hiábavaló, mert eközben nemcsak én gazdagodtam, de majdnem mindent sikerült is továbbadnom az eredményből. S ez a legfontosabb!”
Alább részletet közlünk a szerző hosszabb, kéziratos riportkönyvéből, amely a legfrissebb tudósítás Dardzsilingből.
*
Kőrösi utolsó napjainak krónikása.
Kép: Wikipédia
„Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi cellája ma már nincs meg. Bejárata azonban Szilágyi Ferencnek, az Így Élt sorozatban megjelent Kőrösi Csoma Sándor című könyvében szerencsére meg van örökítve. A házat néhány éve lebontották. Helyét tábla nem jelzi. Mégis sokan tudják, merre van, pedig fogalmuk sincs filológusunk rendkívülit alkotó munkásságáról. Úgy tűnik, 1990-ben még mindig a magyar tudós a város leghíresebb polgára.
Csomában 1842 tavaszára érlelődött meg az elhatározás, hogy minden további halogatás nélkül ismét vándorbotot ragadva Lhászába igyekezzen, s az ottani könyvtárban végre beszerezze a magyar őstörténetre vonatkozó, általa oly nagyon áhított adatokat.
Tudta, hogy az adott politikai helyzetben Tibet idegenek előli tudatos és teljes elzárkózása, az állandó angol terjeszkedési próbálkozások nem jelentik a legkiválóbb ajánlólevelet, de – bízva saját nyelvtudásában és korábbi zanglai, phuktáli és kanami éveinek buddhista múltjában – azt remélte, hogy a szikkimi király szerzetessé lett fián keresztül megszerezheti az oly hőn áhított beutazási engedélyt. Kalimpongon és Gangtokon – a mai Szikkim fővárosán – át ment volna Lhászába, ám biztonságosabbnak látta, hogy Dardzsilingben várja be az engedélyt.
Kőrösi Csoma Sándor Kalkuttából a Terái-vidék maláriát terjesztő mocsarain áthatolva érte el Dardzsilinget 1842. március 24-én. A tavasz, a virágba borult fák, bokrok, a hátteret szolgáltató Himalája örök hó borította magas csúcsai: a Kancsendzönga és a Csomolungma pompás látvány lehetett! Ma is az, bár az akkori Dardzsiling – ellentétben a maival – Körösi Csoma érkezésekor még csak egy kis hegyi állomás volt.
A körzet kormányfelügyelőjében és politikai tisztjében a korábban már jól ismert orvost, Archibald Campbellt fedezte fel vándorló tudósunk, vele először 1831-ben Szimlában találkozott. Akkor még egyikük sem gondolta volna, hogy Campbell lesz Csoma utolsó napjainak krónikása.
Tőle tudjuk, hogy Csoma április 6-án ágynak dőlt, 7-től kezdve már hullámzott a láza, 10-én elvesztette öntudatát, és 11-én hajnali 5-kor minden haláltusa nélkül halt meg. A halál okát Campbell maláriában állapította meg.
Kőrösi Csoma Sándort 1842. április 12-nek reggelén temették el a dardzsilingi angol temetőben. A temetésen szinte minden ittlevő európai megjelent. A végtisztességet maga a kormányfelügyelő, Campbell doktor adta meg neki.
Érdekes azonban, hogy Dardzsilingbe érkezésekor, március 24-én Kőrösi Csoma Sándor még teljesen egészségesnek látszott, s csak április 6-ra gyengült le igazán. Valahogy hosszúnak tűnik a két dátum közötti tünetmentes időszak. Talán ezért is vetődött fel orvosi körökben halála okának a megkérdőjelezése.
Dr. Nagy Gyula, a magyar Orvosi Hetilap egyik számában részletesen foglalkozik az utóbbi években nyilvánosságra került újabb adatok alapján Csoma halálának egy más lehetőségével. A cikk írója orvosi-földrajzi tényekre hivatkozással azt a gondolatot veti fel, hogy a ’70-es évek közepén nyilvánosságra került természetes arzénszennyeződésre vonatkozó adatok szerint nagyon is elképzelhető: Kőrösi Csoma Sándor halálát nem malária, hanem arzénmérgezés okozta.
A természetes eredetű arzénszennyeződés ugyanis hosszú időn át hatva különféle módon károsítja nemcsak az ilyen területen élők egészségét, de főleg az ideiglenesen ott-tartózkodókét is. A vidék, ahol Csoma hosszabb időt töltött, már a múlt század húszas éveiben arzéntartalmú lehetett. Közismert tény, hogy a tibetisztika megalapítójának fő tápláléka a tealeves volt, amit viszont hosszú ladakhi tartózkodása során csak ebből az arzénnal szennyezett vízből készíthetett.
Mivel az angol–tibeti szótár szerzője, az első tibeti nyelvtan összeállítója több évet töltött ezen a vidéken, hosszabb időn át tartó arzénexpozíciónak lehetett kitéve. A cikk írója sajnálattal állapítja meg, hogy vándorló tudósunk leveleiben, feljegyzéseiben nem sok, az egészségi állapotára utaló adat szerepel.
Dr. Nagy feltételezése szerint Csoma egészségromlásának a kezdete mindenképpen az 1835 utáni időszakra tehető. Erre utaló adatnak számíthat Schoepf Ágoston elég késői, 1842-ben kelt levele.
Nem lehetetlen, hogy maga Kőrösi Csoma Sándor is érezte egészségi állapotának hanyatlását, s ezért vált számára oly hirtelen fontossá lhászai látogatásának lebonyolítása.
Dr. Campbell két nappal tudósunk halála előtti feljegyzésében beesett, aggódó kifejezésű, sárga arcról tesz említést. Dr. Nagy Gyula szerint „azt, hogy Kőrösi Csoma Sándor sárga arcszínét mi okozhatta, a malária egyedül, egyéb trópusi betegség májszövődménye, esetleg arzénes májcirrhosis, vagy esetleg ezek kombinációi, csak találgathatjuk. Mindenesetre Campbell e feljegyzett szavai jelentik az egyetlen olyan adatot, amely esetleg arra utalhat, hogy a nagy magyar tudós nemcsak arzénexpozíciónak volt kitéve, de tényleg arzénkárosodást is elszenvedett.”
A szerző pontosan az utóbb nyilvánosságra került orvosi-földrajzi adatok alapján látja elfogadhatónak egy arzénes májcirrhosis lehetőségét, és arra a következtetésre jut, hogy az arzénkárosodás valamely típusa valamilyen formában szerepet játszhatott Kőrösi Csoma Sándor egészségének romlásában, esetleg halála kiváltásában.
Csoma halálának igazi oka ilyen távlatból, gyakorlati tények hiányában, a csontok mindenre kiterjedő vizsgálata nélkül nem állapítható meg. A magyar vándor halálának oka végeredményben közömbös az utókorra nézve, hiszen életműve, a modern tibetológia megalapozása, elvitathatatlanul az övé, és mérföldkőnek számító eredmény.
Lázas pillanatok előzik meg a „találkozást”. Virágot viszek a magam nevében, és a megbeszélések értelmében kavicsot a Zürichi Történelmi Egyesület részéről. Ez az elképzelés. A rideg valóság azonban az, hogy virágot vásárolni Dardzsilingben egyszerűen nem lehet, mert nincs virágárus az egész városban. Úgy látszik, mindenki a saját kertjéből elégíti ki ez irányú szükségleteit, ám ez rajtam nem segít. Na, most aztán mit csináljak? – toporgok és sopánkodom félhangosan, mire fiatal, tibeti származású vezetőm szeme hirtelen felragyog! Térül-fordul és néhány perc múlva kis csokor virágot nyom markomba azzal, hogy az édesanyja szívesen küldi...
A dardzsilingi régi angol temetőt ma a forgalmas lebongi út szeli ketté. Az út menti villanyoszlopon nyíllal ellátott tábla jelzi a városka leghíresebb emberének nyughelyét, ami közvetlenül az út felett van a hegyoldalban.
Kőrösi Csoma Sándor sírja nagyon megható látvány, ugyan a rajta levő egyetlen, csúf tábla kifejezetten hangulatromboló. Amint azt Mártonffy András a Kapu 1990. július–augusztusi számában felveti, bizony a tibetológia világhírű úttörőjének a sírjáról 1992. április 11-re – halála 150. évfordulójára – le kellene kerüljön, s minden bizonnyal le is kerül majd a bukott rendszer letűnt elnökének – a tetejébe még rosszul is fogalmazott – emléktáblája!
Vársétányon, 1978-ban.
Dabóczi Mihály 1943-ban
leleplezett alkotása. Kép: Fortepan/Sóti Ákos
Amúgy a sír felett álló emlékoszlop és a mögötte levő fal az ott elhelyezett régi táblákkal nagyon szépen rendben van. Magát a síremléket néhány éve átépítették, ekkor csinálták meg a vaskerítést is körülötte. Van ugyan négy beton mini virágtartó a kerítés négy sarkában, benne néhány színes fejű, árván bólogató kis vadvirág. Valaki hetekkel előbb keskeny, piros-fehér-zöld színű szalaggal kötött belőlük néhányat a kerítés vasára!
Kegyeletemet a nehezen szerzett kis csokorral és a montréali Galántha–Nógrády Alapítvány nevében elhelyezett bronz emléktáblával rovom le. Az angol–magyar nyelvű szöveg a következő: TO THE MEMORY OF THE GREAT HUNGARIAN SCIENTIST (TISZTELET A NAGY MAGYAR TUDÓS EMLÉKÉNEK) ALEXANDER CSOMA DE KŐRÖS (1784–1842) GALÁNTHA H. JUDIT–NÓGRÁDY GYÖRGY (MONTREAL) 1990.
Valószínűleg a síremlék felújítása, és nem az 1881-es földcsuszamlás miatt terjedt el oly széles körben az a rémhír, hogy Kőrösi Csoma Sándor maradványai nem itt, hanem egyesek szerint Katmanduban, mások szerint meg a temetőt kettészelő lebongi út alatt vannak.
A temetőőr az emléktábla felerősítése közben állítja, hogy a csontokat nem bolygatták meg, tudomása szerint a sír mindig ezen a helyen állt. Az viszont igaz, hogy az eredeti síremléket még Csoma születésének a 200. évfordulója előtt a magyar kormány kérésére lebontották, a rajta levő táblákat a sír mögötti falon helyezték el, és ma nagyon hasonló, de nem tökéletesen ugyanolyan az oszlopszerű síremlék, mint a régi volt.
Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírjától a Himalája havas csúcsai egészen különleges látványt nyújtanak. Hósapkás óriásként vigyázzák a magyar tudós örök álmát. Életét és munkásságát tekintve méltóbb környezetet el sem képzelhetek számára.
Száll énekünk szomorúan,
nyakunk szorul kalodában.
Hol vannak dalunk szavai?
Kalodánk fájára rótták.
Amikor a nap felvirrad,
mi már szolgálunk az úrnak.
Ha az ég hullatna ételt,
űzöttek, meg sem ehetnénk.
Míg munkában görnyedezünk,
száraz pelyvát, szalmát eszünk.
Ehető a pelyva, szalma,
könnyebb a madártollnál is.
Munkálkodunk vakulásig,
ki sem egyenesedhetünk.
Mire a munkának vége,
már a fényes Hold is felkél.
Több a munkánk, mint a gyógyír
új zsákjában az orvosnak.
Kezünk pedig erősebb lett
a kolostor új zárjánál.
A versek a Sári László szerkesztette Tudást őrző tiszta tenger című kötetben jelentek meg (Európa Könyvkiadó, 1986, fordította Rab Zsuzsa).
(1992/4)
