Szabadszállás református egyházközségének tagjai úgy ünnepelték Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját, hogy végigjárták a Partiumban azokat a településeket, ahol a költő is megfordult. A Művelődésben négy részben közöljük az emlékútról készült beszámolót.
Szatmárnémeti
A Szamos két partján fekszik, a román határtól 10 kilométerre. Hajdan itt őrizték a királyok kincsét, Erdély sóját. Neve is a sóból ered: Salz/Sat, markt/piac, majd Zotmar, később Szatmár. A 11. században Gizella királyné német vadászokat telepített a Szamos melletti területre, innen ered a Németi elnevezés. Eredetileg két külön településből állt. A sót szekerekkel, tutajokkal szállították idáig. A Gizella idejében felépített falu lassan egy kisebb várossá nőtte ki magát, volt vára is, de az ősi várat két évszázad múltán a tatárok feldúlták. 1536 után pedig a Báthoryak tulajdonába került a város. A Szamos ága lassan feltöltődött, a két település egy várossá forrott össze, és a folyó lassan új medret talált magának, ez osztja most ketté a várost. A bal part csak a 20. század elején kezdett kiépülni. Lassan a közeli Szatmárhegy is a városhoz csatlakozott közigazgatásilag. Itt született Páskándi Géza költő, író, aki 1956 után, börtönviselt kolozsvári egyetemistaként éveket töltött kényszermunkatáborban, majd a hetvenes években Magyarországra települt át. Banner Zoltán művészettörténész, író szintén Szatmárhegy szülötte.
Szatmár a 16–17. században a reformáció egyik fellegvára volt, prédikátorok terjesztették az új hitet. Ilosvai Selymes Péter – akinek a nevét minden diák tudja, hiszen a Toldi történetét ő írta meg először – szintén kötődik Szatmárhoz. Születési évét nem tudjuk pontosan, azt sem, mikor halt meg (1548? – 1578?). Ám azt biztosan tudjuk, hogy 1564-ben Szatmáron élt tanítóként vagy prédikátorként, a közeli Ákoson is évszázadokon át éltek Ilosvai nevű családok.
Szatmárnémetiben a katolikus székesegyház 1792-ben épült fel. A Vécsey-ház is őrzi az idő romlását: „Ezen a telken állott a reformátusok által templomnak használt várbeli élésház, melyben II. Rákóczi Ferenc fejedelem elcsüggedt kurucai 1711. április 21. és 28. napján a szatmári béke pontjait letárgyalták és elfogadták”. Hajdan ez a felirat állt a ház homlokzatán, ma már sehol sincs. Legendás hírű református temploma, a barokk Láncos templom 1788 és 1807 között épült. Később előtte állt Kölcsey szobra, melyet az új hatalom ledöntött. A szobor története nagyon kalandos, de nem egyedülálló a térségben. 1864. szeptember 25-én avatták fel az akkori városi nagypiacon, a mai főtéren. Az ünnepségen a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Greguss Ágost mondott beszédet. 1884-ben a Láncos templommal szembeni utcát Kölcseyről nevezték el. Később, 1902-ben ide, a Láncos templom előtti térre költöztették a költő szobrát. 1920. december 20-án a szobrot ismeretlen kezek döntötték le – kötéllel húzták, majd fejét levágták, amely mindmáig nem került elő. A torzót a téren álló református főgimnáziumba rejtették, még napokig a talapzaton egy virágcsokrot átkötő nemzeti színű szalagot fújt a szél. 1942-ben a megcsonkított szobor visszakerült a talapzatára, de nem sokáig volt ott. 1947-ben robbantásos merényletet követtek el ismeretlen tettesek a fej nélküli szobor ellen. A maradványokat a helyi múzeum udvarán álló törmelékkupacba dobták. 1991-ben a Magyarországon élő szatmári szobrász, Lakatos Pál Kölcsey-szobrot ajándékozott a szülővárosának, ez áll most a templom előtti téren.
Sződemeteren, a költő szülőfalujában a magyarországi Kő Pál munkáját – Munkácsy Mihály Kölcsey festményének újraértelmezett változatát – állították fel a dombon a kicsiny református templom előtt 1994-ben. 1804 óta katolikus püspöksége van Szatmárnak, a katolikus püspöki templom 1786-ben épült, a püspöki palota a 19. században. A főtéren 1909-ben épült a város ékköve, egy szecessziós szálloda, a város egyik legszebb épülete. (Nemrég kezdték meg helyreállítását, miután évekig hálóval letakarva várt a feltámadására.) Mögötte emelkedik a Tűztorony, amely 1904-ben készült el. A város első színháza 1847-ben épült, tervezője Fried János, később lebontották a korszerűtlenné vált épületet, az új színházat 1892-ben nyitották meg. Fedák Sári és Jászai Mari is fellépett itt.
Lássuk, mi minden történt a városban az évszázadok során. Itt született 1535-ben Dévai Bíró Mátyás reformátor. II. Rákóczi György zsinatot hirdetett meg 1646-ban, melyen 115 prédikátor volt jelen. A város végig kitartott II. Rákóczi Ferenc mellett. Wesselényi Miklós 1834-ben itt, Szatmáron mondta el az elítéltetéséhez okot adó híres beszédét. Petőfi hat alkalommal járt a városban. Krúdy Gyula itt volt diák, Kaffka Margit szintén. Gellért Sándor, bár nem Szatmáron lakott, hanem a közeli Mikolán, mégis szatmári költőnek számít.
Petőfi 1846-ban Szatmárra érkezve ezt írja az Úti levelekben: „Szatmár derék város a Szamos partján, van egy nagy piaca, nagy kétágú püspöki temploma, nagy vendégfogadója, casinója, készülő színháza, két cukrászdája és két költője.” Alig akadt városrész Szatmár városában, ahol ő nem fordult meg, mindenhol voltak ismerősei, barátai. Legendák születtek a szatmáriak ajkán Petőfiről, vallják ma is a lelkes lokálpatrióták, hogy a „kurta kocsma” a Szamos mellett, Szatmárnémeti és Szatmárpálfalva között volt. Ezt a szakirodalom is alátámasztja. (Kányádi Sándor tudni véli, hogy több szatmári falu is magáénak vallja a „kurta kocsmát”.) Petőfi vendégként sosem érezte magát lekötelezve vendéglátóinak, szabadon mozgott, járt-kelt. „Az volt a szokása, hogy ha elment, meg sem mondta, hová. Aztán egy-két nap múltán visszajött” – emlékezik egyik gyakori vendéglátója, Pap Endre, akinél egy hónapot is elvolt időnként. Szatmár vármegyében született verseit is számontartja az irodalomtörténet: 1846-ban két és fél hónap alatt 34 verset írt itt, 1847-ben két alkalommal járt a vármegyében, akkor már összesen 64 verset hagyott hátra az utókornak. A Szatmár vármegyében született Petőfi-versek keletkezésének helye: 64 vers született Szatmáron, 30 Koltón, 12 Erdődön, 7 Nagykárolyban, 4 Szatmárcsekén, 3 Nagybányán, 1-1 Berencén, Érmihályfalván, Nagymajtényban és Nagypeleskén. Ezeket az alkotásokat ő is nagyra becsülte: „Ezek a magyar költészet gyöngyszemei közé sorolhatók”, vallotta.
1922-ben, Petőfi születésének 100. évfordulója előestéjén a szatmáriak ünnepi műsorral készültek, meghívták a neves előadóművésznőt, Tessitori Nórát Petőfi estje című műsorával. A Csalogányok és pacsirták előadása kiverte a biztosítékot, a hatalom már jó előre várta, hogy hol és mikor hibáznak a magyar szervezők. Az előadás után zúgott a taps, ám a művésznő nem mehetett ki a függöny elé, mert öltözőjéből elvitte a sziguranca, letartóztatták, vallatták. A hatalom megrémült a hajdan Szatmáron született verstől, nyílt lázadásként értékelte az előadását. A nemzetiségében elnyomott hallgatóság ellenben lelkesen hallgatta. A közönség órákig maradt a színházban, várták vissza a művésznőt, mert elterjedt a híre, hogy a rendőrség ismeretlen helyre hurcolta Tessitori Nórát. (A magyarságellenesség megmutatta igazi arcát később is.)
Szatmár térségében a következő településeken láthatunk Petőfi-szobrokat: Nagypeleske, Lázári, Szamoskóród, Sárközújlak, Szatmárudvari; továbbá találunk emlékszobát Berenden, festményt pedig Börvelyben.
Erdőd
Erdőd Szatmár vármegye legöregebb faluja. Már az őskorban is lakták, neve felbukkan a Váradi registrumban. (Ez a jegyzék 1008 és 1238 között készült, összeállítója Anianus – Ányos mester –, a váradi kanonok és káptalan jegyzője. A 13. századi nyelvemlék helyneveink és személyneveink történetének fontos forrása.)
Itt, Erdődön született 1442-ben Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek. Egyszerű családban látta meg a napvilágot, apja kerékgyártómester volt. (Róla szól Herczeg Ferenc Az élet kapujában c. regénye.) A történelemből tudjuk, hogy ő volt a Dózsa György lázadássá fajuló keresztes háborújának életre hívója. Erdődöt a 14. századtól kétszáz éven át a Bélteki és a Drágffy család birtokolta, végül, amikor férfiágon kihalt a Drágffy család, az özvegy, a somlyai Báthori Anna feleségül ment az ecsedi ágból származó Báthori Györgyhöz, az ő hozománya volt Erdőd vára. Később János Zsigmond fejedelem foglalta el a várat, és le is romboltatta, hogy ne kerüljön vissza ellenségei kezébe. Ekkor pusztult el a vár ékköve, az 1482-ben épült gótikus templom is. A várat soha többé nem építették fel, 1730-ban Károlyi Sándor a romokból várkastélyt építtetett.
Petőfi 1847 májusában írta Kerényi Frigyesnek: „A napokban indulok Szatmár felé, hol egy pár ölelő kar vár, s talán egy ólmosbot.” Viharos leánykérés következett, május 15-én Nagykárolyban volt, majd a szerelmesek 16-án és 20-án Erdődön találkoztak, sétáltak a kastély kertjében, a tó partján. A fiatalok reménykedtek az atyai áldásban, ám amikor Szendrey Ignác kijelentette, hogy leányát nem Petőfinek nevelte, heves jelenet zajlott le a két férfi között. A végén az apa rácsapta az ajtót leendő vejére: „Csináljatok, amit akartok!” Ez egyenes út volt az esküvőhöz a fiatalok értelmezésében.
Eljött 1847. szeptember 8-a, Petőfi és Szendrey Júlia esküvőjének napja. Később hiába rombolták le magát a várkastélyt is bosszúálló, barbár kezek, a falak lelke mindmáig él, és őrzi azt a boldogságot, amit a fiatal költő megénekelt. A terv, hogy Tompa Mihály és Jókai legyen a tanú, meghiúsult. Az esküvő napjáról a szülőkön kívül csak kevesen tudtak. A vár kápolnájában Szendreyné és kisebbik leánya, Mária – később Gyulai Pál felesége – volt jelen, az apa nem mutatkozott, de végignézte, amint a kocsiba szálltak. Petőfi várta a búcsúszavakat, de az „ipa” nem szólt hozzá. Az esküvő napját a költő barátja, Sass Károly örökítette meg: „Az esküvő kora reggel volt, az azt követő reggeli után az ifjú pár rögtön összepodgyászolt s kocsin megindultak Koltóra, ahol tudvalevőleg gr. Teleki Sándor átengedte nekik kastélyát a mézeshetek eltöltésére.” „Házasságom első éjét a fogadóban töltöttem, nem hiába vagyok a csárdák költője…” – írja Petőfi az Úti levelekben. (A csárda itt nem a Misztótfalun történt kocsikerék-baleset miatti, helyi fogadóban töltött néhány órát jelenti, hanem a nagybányai Aranyszarvas fogadót. A fogadóból 1920 után városháza lett, a Petőfiék hajdani szobájából éppen az adóhivatal.) Az erdődi szertartás a várkastély kápolnájában levő oltár előtt történt, ez az oltár ma Szatmárnémetiben, a katolikus templomban található. Petőfi evangélikus vallásfelekezetű volt, édesanyja szlovák származású, szintén evangélikus, a fiút édesanyja után Petrovics Alexanderként keresztelték meg. Szendrey Júlia viszont katolikus volt, ezért lehetett a várkápolna a színhely.
Ma már kiszáradt a tó, melynek partján a költő és kedvese annyi boldog órát töltött. De vandál kezek széttörték azt a kőtömböt is, melyen felirat őrizte ezeket az órákat. Vajon kinek nem tetszett a világszabadságot hirdető-óhajtó poéta 1846-ban keltezett kedves verssora: „Álldogálok a tó partján / Szomorúfűz mellett…”
Manapság már más helyeken is gond az álldogálás, az érdeklődés, a koszorúzás, az emlékezés, a múlt megőrzése. Az erdődi várban, a hajdani Petőfi-emlékszobában a 19. század végétől állt a költő szobra, 1902-ben még megvolt, de azután nyoma veszett. 2002-ben jutott eszébe valakinek, hogy merre lehet a szobor – azonban senki nem tudta, hogy ki készítette, vagy mikor állították fel. Az biztos, hogy 1920-ban a várból a szatmári irgalmas rendi apácák kápolnájába menekítették. 1948-ban a szerzetesrendeket feloszlatta a hatalom, ám a szobor az épületben maradt. Az iskolává alakított épületben a nevelőtestület és a diákok figyelmetlensége miatt többször megsérült. Nem menekítették messzire, csak az udvar hátsó részébe, a szemétdomb mellé. A szobor egyre jobban megrongálódott, végül Balogh András, az iskola egyik alkalmazottja hazavitte, és a padláson rejtegette. 1990 telén az épületben tűz ütött ki, az oltás során a szobrot kidobták az udvarra, több darabra összetört. 2005 és 2006 között Volosin György jóvoltából a Partium Kft. műhelyébe került, néhány hónap alatt restaurálták, majd a Szatmár-Németi Református Egyház gyülekezeti termében helyezték el, 2006. október 2-án ünnepélyesen leleplezték. Szatmáron 2004. november 14-én, Mihai Eminescu román költő – aki soha nem járt Szatmáron – szobrának felállítása után ötven évvel Petőfinek is állíthattak köztéri szobrot a Szent István téren, a városi kórház melletti parkban. A szobor Deák Árpád nagyváradi szobrász alkotása.
Ákos
Ákos lelke a református templom falai között lakik, tartják a helyiek. A monostorból lett istenházát írásban először 1642-ben említik, mert akkor éppen leégett. A török rombolás után a falu népe újjáépítette, ám továbbra is nehéz évszázadok elé nézett ember és templom egyaránt. 1747-ben egy kiadós vihar menyköve sújtotta, ám Török János nemes birtokos és felesége, Pap Kata adta a pénzt az újjáépítéshez. Aztán 1834-ben rettenetes földrengés rázta meg a falut, veszedelmes repedések keletkeztek a falakon, később Isten segedelméből került pénz a javításra, és nem más, mint Schulek Frigyes hozta rendbe a templomot 1896-ban, a millennium évében.
Petőfihez nem kapcsolódik Ákos templomának kálváriája, ám a mindenkori feltámadása a biztosnak látszó pusztulásból példa lehet mindenkor, mindnyájunknak.
Sződemeter
A feltehetőleg Szent Demeter nevét viselő Sződemeter Nagykárolytól délre, 30 kilométerre fekszik. Itt született 1790. augusztus 8-án Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője. A szülőháza eredetileg anyai nagyanyjáé volt, a költő édesanyja Bölöni Ágnes, apja Kölcsey Péter; Álmosdon laktak, de amikor közeledett a szülés ideje, az anya hazautazott a szüleihez, Sződemeterre. A szülőház jelenleg a román nyelvű görögkatolikus parókus lakóháza, korábban a helyi rendőrség működött benne. A ház nem látogatható, magánterület. Hajdan emléktábla állt az épület falán: „Ebben a házban született Kölcsey Ferenc, a nagy hazafi és költő 1790. aug. 8-án. Ennek emlékére s a hálás kegyelet jeléül Szilágy megyei Wesselényi-Egyesület 1890. aug. 8-án.” A kommunizmus éveiben az emléktáblát levakarták, az ingatlant többször átépítették, rég elvesztette eredeti arculatát. 1990-ben a tábla visszakerült a befalazott tornác falára, ám nagyon rövid idő alatt el is tűnt onnan. 1992-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) visszahelyezte, de a felhelyezés után egy héttel összetörték, a református templomkertbe dobták, a hívek ott, a templom szószéke alatt tartották összeragasztva. (Szintén ebben a templomban rejtegették sokáig és mentették meg a kommunizmus évei alatt Kölcsey Ferenc keresztlevelét.) A templom előtt Kő Pál Kölcsey-szobra áll 1994 óta. 2015-ben az emléktábla visszakerült a tornác falára. A szülőház közelében a magyar kormány és a Dunamelléki Egyházkerület támogatásával Kölcsey Emlékház jött létre, 2019-ben nyílt meg a múzeum, és benne a Hon felett fénysugárt vonni című kiállítás, melynek anyagát a Petőfi Irodalmi Múzeum állította össze.
Ma a falunak 350 lakosa van, ebből 50 a magyar anyanyelvű.
Székelyhíd
Nevében őrzi korai történelmünk egyik pillanatát, amikor székelyek lakták a 10–11. században, majd innen tovább húzódtak délre, de ott sem volt maradásuk, amikor II. András német lovagrendet, majd szász várjobbágyokat telepített a Barcaságba, a Királyföldre. Akkor a székelyek mai területükre, a Kárpátok déli lankáira költöztek a gyepű védelmére.
Székelyhíd környéke különböző honfoglaló nemzetségek szálláshelye, majd birtoka lett, mígnem 1278-ban IV. László király Váradon gyűlést tartott a hét vármegye részére, és ott visszaadta Székelyhidat a Gutkeled nemzetségnek. Később a birtok a nemzetség kihalása után örökös híján a koronára szállt, Zsigmond király 1402-ben Zólyomi bihari ispánnak ajándékozta, mellette vásártartási jogot is adományozott. 1459-től már mezőváros volt. Mátyás király 1460-ban engedélyezte a Zólyomiaknak, hogy kőből várkastélyt építsenek. Ám 1514-ben a Dózsa keresztesei a várat és a templomot feldúlták, a Zólyomi családot felkoncolták. Néhány évtized múltán a település újra élni kezdett, 1553-ban már 33 portát írtak össze, 7 diák külföldi egyetemen tanult.
A tragikus sorsú Zólyomi László – akit I. Rákóczi György jószágvesztésre és életfogytiglan börtönre ítélte 1633-ban, Erdély legzavarosabb időszakában – kezdte el felújítani a várat, majd sarokbástyás várrá alakította azt. Rákóczi folytatta a felújítást a szintén Zólyomitól elkobzott Gyalu várával együtt. 1660-ban kegyetlen várostromot élt át a település, a budai pasa 25 ezer fős sereggel indult II. Rákóczi György ellen, megsarcolta Debrecent, a hajdúvárosokat, de Székelyhíd nem adta meg magát. A török végül bevette a várat, az odamenekülteket a győző mind egy szálig levágatta. A törökök nemsokára kivonultak, a székelyhídi várba császári seregek rendezkedtek be. Majd megtörtént a vasvári békekötés, Várad és a Partium a töröké maradt, de a kivonulásuk előtt az Érmellék egyetlen igazi várát – békében a béke fejében – 1665-ben azért még felrobbantották.
Egy 1692-es összeírás szerint mindössze négy háztartás volt Székelyhídon, a túlélő lakosság az Ér zsombékos szigetein rejtőzött. Ám mindent túlélt a bihari nép, 1715-ben Székelyhíd már ismét népes mezőváros volt. 1728-tól a Dietrichstein család lett az új birtokos, majd 1844-től „honfiúsított” Stubenberg család lett Székelyhíd tulajdonosa. Fellendült a gazdasági élet, takarékpénztár és járásbíróság működött, továbbá Bihar megye főorvosa élt a városban, ekkor gyógyszertár is volt már. 1890-ben nagy hadgyakorlatot tartottak az Érmelléken, melyen szemlét tartott I. Ferenc József császár és király, aki gróf Stubenberg József kastélyában lakott.
De nem csak császárok és királyok jártak Székelyhídon: 1820. december 24-én gróf Széchenyi István átgyalogolt Diószegről, naplójában írta: „Gyalog Diószegről Székelyhídon voltam. Papaneck intézőtől néhány veder bakatort vettem vedrével 30 forintért. Az úriszéket éppen ülésezés közben találtuk, az atyafiak politikáról fecsegtek. Ilyen szabadságot, mint minálunk, bizony sehol se találhat az ember, még az angoloknak is csak papíron van ilyen szabadságuk.”
Petőfi is megfordult Székelyhídon 1843 őszén vándorszínészként, majd 1847-ben Nagyszalonta felé menet. Emlékét tábla őrzi, nevét a helyi középiskola vette fel. 2000. október 8-án visszahelyezték a turulmadarat az eredeti emlékoszlopra. 1995 őszén, az Érmelléki Ősz rendezvénysorozat részeként leleplezték az Öreg halász szobrát – Kerekes Géza és Wilhelm Sándor alkotását –, emlékeztetőül a hajdani Érmellékre és lakói szenvedésére, halászokra, pákászokra. 2004-ben Székelyhidat várossá nyilvánították. Ekkor 11 662 lakosa volt, közülük 8992 magyar, 895 román és 1759 cigány.
Szentjobb
Nagyváradtól 40 km-re északkeletre, a Berettyó jobb partján fekszik. Neve és történelme kapcsolatban áll nemzeti ereklyénkkel, a Szent Jobbal és az apátsággal, ahol azt még évszázadon át őrizték. A Szentjobb körüli falvak területét Szent László adományozta a már akkor létező monostornak. Az a Mercurios nevű szerzetes, aki a Szent Jobbot menekítette, ezt a gyéren lakott vidéket választotta búvóhelyül. I. István 1038. augusztus 15-én halt meg.
Szent László idejében, 1083. augusztus 20-án Szent István szentté avatása zajlott, ekkor vették észre, hogy a koporsóból hiányzik István jobb karja a kézen levő gyűrűvel együtt. Nem tudták még, hogy hajdan egy szerzetes egy Bihar megyei monostorba menekítette. 1084. május 3-án találták meg az ereklyét a Berettyó melletti monostorban. Egy évvel később már a fából épített új monostort Szűz Mária tiszteletére szentelték fel. Szent László gazdagon megajándékozta a monostort, ekkor kapta a település a Szentjobb nevet. Szent László meghagyta fiának, Álmos hercegnek, hogy építsen kőből méltó hajlékot a szent ereklyének. Ez megtörtént, és a Szent Jobb békésen pihent a Berettyó partján, több mint három évszázadon át. 1433 előtt már Székesfehérváron volt a Jobb, amikor rejtélyes módon onnan Raguzába került – azt se tudjuk, mikor választották le a kezet a karról. (Egy forrás szerint a törökök kezébe került, ők eladták raguzai kereskedőknek. 1590-ben a raguzai domonkosok ékes tartót készítettek a kéznek.) A szent ereklyét Mária Terézia uralkodásának idején kapta vissza a nemzet, 1771-ben Bécsbe került, a császárnő parancsára a kézre drágagyöngy abroncsot helyeztek, és kettős ereklyetartóban őrizték a Szent Jobbot. 1771. július 19-én Budára szállították, a várkápolna Szent István oltáránál helyezték el. A magyar kormány 1851-ben nemzeti ünneppé nyilvánította augusztus 20-át. Ettől kezdve rendezték az évenkénti körmenetet. 1944 őszén a koronázási jelvényekkel együtt nyugatra menekítették, de a Szent Jobbot már 1945. augusztus 19-én visszahozták Ausztriából, mai helyére, a Szent István-bazilikába 1951-ben került.
Bihardiószeg
A községet a 12. század első felében a királyi várispánság keretei között említették, majd neve felbukkan egy püspöki dokumentumban, amikor 1285 körül egy Dorg fia Péter lerombolta a monostor épületét, és tornyot épített a kövekből magának Diószegen. Középkori temploma 1580 körül elpusztult, ezután kapucinus atyák látták el az egyházi szolgálatot. Az ellenreformáció idején, 1757-ben újjászerveződött a katolikus egyház Diószegen is, de új felekezetek is felépítették templomaikat: 1781-ben görögkatolikus, majd 1783-ban jómódú görög kereskedők görögkeleti (ortodox) templomot építettek. Diószegen fontos történelmi események is zajlottak. 1551-ben Fráter György váradi püspök, Erdély helytartója tárgyalt itt I. Ferdinánd megbízottjaival a törökök kiűzéséről és Erdély átadásáról a birodalomnak.
1604. október 15-én a település határában győzte le hajdúival Bocskai István a császári csapatokat. (Bocskainak szobra áll Diószegen, a református templom előtt.) Az új fejedelem, Báthori Gábor 1609. április 27-én kelt ún. „szabadalom levelében” igen lényeges kiváltságokat adományozott Diószegnek azért, mert 1604-ben élelemmel segítették Bocskai seregét. Itt őrződött meg a legátusküldetés első írásos emléke is, melyben a tragikus sorsú Zólyomi Dávid 1630-ban kérte, hogy a nemes tudományokkal felvértezett ifjak karácsony, húsvét, és pünkösd ünnepén hozzá, Diószegre kimenjenek, és „kevés adományait” a debreceni kollégiumba elvigyék. A felsorolás hosszú lenne, de említsük meg néhány adományát: 40 véka búzát, 20 cseber bort, 2 disznót, túrót, sajtot stb. Az 1692-es kamarai összeírás szerint Diószeg Debrecen után a megye legnagyobb mezővárosa volt. (Debrecenben 757, Diószegen 201 háztartást írtak össze.) Ekkor már 57 debreceni polgárnak volt Diószegen szőlője.
Rövid ideig ugyan, de Diószegnek a 18. században még nyomdája is volt. A település a 19. század elején katonai szálláshely volt, a Hessen-Homburg huszárezred svadrona, 150-160 huszárból álló százada állomásozott itt. Ide érkezett 1820. december 18-án a 28 éves Széchenyi István huszárkapitány, de apja haláláról értesülve 25-én eltávozott századától, csak 1821 májusában tért vissza a sadronhoz. Ekkor, július 13-án Diószegről indult lóvásárlás céljából Erdélybe, elment Zsibóra is megnézni Wesselényi Miklós híres ménesét. Összebarátkoztak Wesselényivel, majd együtt indultak nyugat-európai útjukra. 1823-ban Széchenyi az egész nyarat Diószegen töltötte századánál. 1908-ban a diószegiek emléktáblát emeltek Széchenyi István emlékére. A tábla már nincs meg, mint annyi más történelmi emléke egy letűnt kornak, bizonyára ez is az „új honfoglalók” szemét bántotta. A diószegi uradalmat 1820-ban Bihar megye főispánja, gróf Zichy Ferenc vette birtokba. 102 holdas szőlőbirtokán nagy termést biztosító, korszerű termelési módszereket honosított meg. Pincészete, mintaborászata a kor színvonalán állt. A borászat híressége volt a 1240 akós nagyhordó, melynek űrtartalma 67 332 liter volt. 1870-ben Zichy gróf javaslatára a földművelésügyi minisztérium vincellériskolát létesített Diószegen. Zichyék üzleti kapcsolatban álltak a champagne-i dombvidéken fekvő châlons-sur-marne-i részvénytársasággal. E kapcsolat révén 1871-ben a kínai császárnak 200 üveg aszúbort expediáltak a diószegi uradalom pincéjéből. Ezt a virágzó szőlőkultúrát törte derékba a filoxérajárvány.
Elsőként az országban, 1896-ban a diószegiek emeltek szobrot Kossuth Lajosnak. A település értékei között tartják számon az 1700-as évek elején épült Zichy-kastélyt. Ám kulináris értékekkel is dicsekedhet Diószeg, a híres bakator borral, hiszen az Érmelléket „Debrecen szőlőskertjének” tartják.
Itt, Diószegen született Diószegi Sámuel (1675–1713) református lelkész, költő, aki német egyetemeken is tanult. 1917-ben Diószegen született Mikecs László, tanár, néprajzkutató, a Pázmány Péter Egyetem, az Eötvös kollégium diákja. 1941-ben jelent meg Csángók című monográfiája. Szovjet hadifogságban, Tagaurogban halt meg 1944-ben. 2002-ben tartott népszámlálás szerint Bihardiószeg lakossága 9636 volt, ebből 5433 magyar, 3162 román és 1032 cigány.
1843. október-november táján Demjén Mihály színidirektor truppjában próbálta még a színészetet Petőfi, Diószegen is megfordultak. Később Kerényi Frigyeshez írt úti levelében írja le e tájon átélt nyomorúságát. A lánglelkű költő itt írta október 31-én a Kis furulyám szomorúfűz ága című versét. Innen indult gyalog Debrecenbe, amikor már minden reményét feladta a színi pályán. Később Szatmárra menet megállt érmelléki barátainál; Somogyi József barátjánál írta Ivás közben című versét, érkezés előtt levélben kérdezte, van-e jó bora és kolbásza, mert három napig fog nála vendégeskedni.
