„Az emigráns mindig téved, amikor az elhagyott haza egyéniségeit és jelenségeit bírálja – kilépett az érzelmi varázskörből, nem tudja többé az otthoni szavak és tünemények igazi értelmét és értékét. De éppen úgy téved otthon az, aki az emigránsokban kóbor ritterek falkáját látja. Végül is, nem mindenki hazaáruló, aki önként és nagy áldozatokat vállalva elment hazulról, mert attól tartott, hogy kényszerítik cinkosnak lenni egy gaztettben.”
A pannón dombok dermedten feküsznek, / tengődöm itt, és közben menni vágyom”1 – idézzük az erdélyi költő, Markó Béla szavait, és magunkban hozzátesszük, hogy talán többet szolgált volna a magyar lírának azzal, ha a politikában eltöltött évtizedeit a költészetre fordítja. Lassan haladunk, és nézelődünk, a niklai remete halhatatlan sorai is ezt a 2019-es őszt festik még szemléltetőbben a tájra: „Hervad már ligetünk, díszei hullanak, / tarlott bokrai közt sárga levél zörög, / nincs már labyrinth…” Amint körbefordulunk, a táj fenséges, a novemberi haldoklás is méltósággal történik itt, a Balaton-felvidéken. Húzzuk az időt, hogy minél többet elraktározhassunk ebből a lenyűgöző, halni készülő világ látványából. A ház, melyhez igyekszünk, a 18. században épült, matuzsálemi korú, múltjának minden értékét nem hivalkodóan, de diszkréten mutatja, sugallja egy hajdani világ értékrendjét és életfelfogását. „Non videri, sed esse.”2 Így éltek eleink, s hagytak ránk valamit, amit ma már megnevezni sem tudunk, maradékait pedig még megőrizni sem.
Házigazdánk koráról csak hófehér haja árulkodik, megromlott látását se észrevenni, ahogy felénk siet, és üdvözöl minket. És az időpont, ez a november hetedike, melynek világot megrengető eseménye valójában októberben történt, de a sarkaiból mindent kiforgató korunk ránk kényszerítette, hogy novemberben emlékezzünk rá. Sőt, még ünnepelnünk is kell azt, ami romlást hozott ránk. Hamisan emlegetni a múltat, s ebből következően a jelent is meghamisítani. Ma már persze tudjuk, hogy egy élet akkor számít, ha teljes, ha végleges, a hamis múltnak pedig nincs jövője. A történelem időről időre megismétli önmagát, ha másképp nem, hát úgy, hogy saját sorsunkban ismétlődik. Ami mindig jelen van, az a menekülés. Honnan, hová? Jobb, ha mindig rákérdezünk, melyik menekülésről beszélünk. Besenyők, kunok, tatárok, törökök, császáriak, bolsevikok, vörösök elől menekülünk? Azokon a hajdani, borzalommal teli januárokon a madéfalviak kétségbeesett futása volt tragikusabb a császáriak ágyúi elől 1764 januárjában a nagy hegyeken túlra, netán a nagyenyediek menekülése 1849 januárjában Axente Sever bandája elől? Vagy százezrek menekülése a Nagy Verekedés idején a román betörés elől, esetleg 1944 őszén a Maniu-gárdisták elől? Vagy velük egy időben a szovjet katonák zabrálása, erőszaktevői elől? Kik fosztottak meg mindenünktől, földtől, szabadságtól, hazától, és melyik időben? Egy mániákus diktátor korában, vagy már korábban? A mi nemzedékünk mi elől menekült? Minket már nem vertek, nem kísértek megkötözve, kivéve azokat, akik „kézre kerültek”. Megszorongatni egy kicsit, behálózni, megverni a határon elfogottakat, ez is megtörtént. „Csupán csak fiatal éveinkben lehallgattak, berendeltek, könyveinket elkobozták, lakásunkat felforgatták, számon kérték külhoni barátainkat, levelezésünket ellenőrizték, bezárták előttünk az országhatárt, elszámoltattak, miért nem vonultunk fel, miért nyitunk meg szilveszterkor két pezsgőt, miért ütött nekünk kétszer éjfélt az óra, miért lett könnyes a szemed, ha felzengett a Himnusz?” – kérdezi Ferenczes István könyvében, veszedelmekről álmodva. Amikor pedig három napig elhittük a testvériséget a többségiektől, 1989. december végén a tisztulni látszó ég alatt, ránk köszöntött a fekete március, amely sokakat újabb menekülésre késztetett. És a megvadult tömeg 1999 októberében az aradi várnál, vagy legutóbb 2019 őszén az Úz-völgyi honvédsíroknál? Nem menekülésre késztetné a biztos veszedelem elől a már sokat tapasztaltakat? Vagy ellenkezőleg, a mégis maradásra?
„A szomorú magány most már életünk végéig valamennyiünk sorsa, akik eljöttünk hazulról. Legföllebb társalogni tanulunk meg, beszélni többé soha.”
Tudtuk, „az emigráció nem szórakozás vagy kalandkeresés. El van űzve az ember a hazájából, sok mindent és sok mindenkit hátrahagyva, gyakran életéért futva, mikor nincs semmije a testén viselt ruháján kívül, bizonyosságok, perspektívák, remények híján van az ember. Sokan ismert művészek, tudósok, politikusok voltak hazájukban, aztán nyomorúságban vegetálnak az ismeretlen és közönyös új világban, s ha kenyérhez juttatják, hálából elfogadnak bármilyen munkát, vagy támogatást” – világosít fel minket Ferenczes István csíkszeredai író a Veszedelmekről álmodom című kötetében. Így is történhet. Mégis útra keltek tízezrek a jobb élet reményében, és elhagyták szülőföldjüket. „Háborgó tengerhez leszen hasonlatos azoknak a lelke, akiktől elveszik anyai nyelvét, kénköves tüzeken átcsörtetve tudhat csak visszatalálni a kebelébe” – olvashatjuk a kötetben a próféta igazát. Amikor pedig az útra kelők, a kivándorlók visszatalálnak szülőföldjükre, talán már túl késő. „Szülőföld, immár szülők nélkül, milyen csodálatos jelentésváltozása a szónak – hiszen a szülők immár eggyé váltak a földdel” – írja Szabó Gyula erdélyi író.
Hol maradt a szülőföldje a Balaton-felvidéken otthonra találó, otthont teremtő erdélyinek, a több száz kilométerre onnan a hajdani Királyföld szép középkori városának, Medgyes fiának, Szilágyi Andrásnak? A szülőföld ott van, ahol hagyta, elárvultan, a felismerhetetlenségig megváltozva, gyermekeitől megfosztva, mint a többi büszke szász város, a fallal körülvett zárt világ, a csak véreit befogadó közösség, a „volt egyszer egy város” legendája. A nyolcszáz éven át szászok lakta hajdani királyi város neve3 alighanem a Medgyes nembeli székely törzsnévből származik, és nem a vérpiros édes gyümölcsből. A honfoglalás után itt letelepedett székelyek már-már hazájuknak érezték ezt a földet, amikor 1148-ban II. Géza király Erdély déli határvidékét szemelte ki arra, hogy német anyanyelvű hospeseket telepítsen oda a határvidék védelmére. A székelyeket tovább küldte mai területükre, a hegyes, erdős, szántóföldben nem túl gazdag területre. A székelyek felszedelőzködtek, és királyi parancsra szekereiket északkeleti irányba indították. Aztán tovább forgott a világ kereke, 1206-ban immár II. András király kiváltságokat adott („primi hospes regni”) a szász lakóknak, később pedig, amikor a határvédelemre német lovagrendet is telepített a magyar király, jogaikat kiváltságlevélben rögzítette, az Andreanumban, amelyet a szászok az erdélyi szászság arany szabadságlevelének neveztek.4
1267-ben újabb német ajkú telepesek érkeztek a Rajna és Mosel vidékéről. A Királyföldnek nevezett területen, a Barcaságon a szász telepesek olyan jogokat kaptak, amelyek egy nyolcszáz éven át tartó fejlődési ívnek ágyaztak meg. Ezeket a kiváltságokat a magyar királyok és az erdélyi fejedelmek az évszázadok során összesen huszonkétszer erősítették meg mindaddig, míg az idők szele el nem sodorta a kapott jogokat. 1322 után újabb betelepítések következtek a tatárok által kipusztított lakosság pótlására, és lassan elterjedt a „szász” összefoglaló megnevezés, kialakult egy közös nyelv, egy erdélyi szász dialektus.
Arra nem lehet egyértelmű válasszal szolgálni, hogy az erdélyi szászok a mindenkori magyar uralkodók által megerősített jogaikért cserében hűséggel szolgálták-e a magyar hazát. Az említett Medgyesen 1789-ig, II. József rendeletéig csak szászok lakhattak. „A császár cseppet sincs tekintettel a város lakóinak németségére, megszünteti kiváltságaikat, bebocsátja a szászok városaiba a magyarokat és románokat, majd kincstári tulajdonnak nyilvánítja az Universitas Saxonium, a szász közösség vagyonát” – utal II. József rendeletére Száraz György.
Medgyes fontos döntések színhelye volt az idők során. A 14. századtól szabad királyi város rangot kapott, Mátyás király 1477-ben a török veszély idején engedélyezte a városnak zsoldos katonák felfogadását, ezután már civitas Mediansisként emlegették a korábban csak vásáros helyként ismert települést. A 16. század közepén, 1545-ben a szászok itt mondták ki a lutheránus hitvalláshoz való egységes csatlakozásukat. 1576-ban egész Erdélyre nézve jelentős esemény történt Medgyesen: az erdélyi országgyűlés színe előtt itt kérte fel a lengyel küldöttség Báthory István erdélyi fejedelmet a lengyel trón elfogadására. Mindezt a város legszebb épületében, a Schuller-házban, melynek barokk kapuját két kőoroszlán díszíti ma is. Néhány évtized múlva, 1605-ben az erdélyi országgyűlés itt szavazta meg Bocskai István fejedelemmé választását. A korábbi dicső múltat a történelem vihara elsöpörte, a kiegyezés után 1867-ben az erdélyi szászok jogait biztosító önkormányzati szerv, a szász egyetem (Universitas Saxonum) egy tollvonással megszűnik létezni, a szászok kiváltságaival együtt.
Hogyan döntöttek az erdélyi szászok az olyan magyar sorskérdésekben, amelyek az ő jövőjüket is befolyásolták? E tekintetben nem sok hízelgő történelmi emléket őrzünk róluk. Ez a népcsoport kis létszáma ellenére mindig rendkívüli szerepet játszott Erdély gazdaságának fejlődésében, művelődésében, politikájában. Minden döntésük, szerepvállalásuk arra irányult, hogy legősibb autonómiájukat fenntartsák és megőrizzék. Az 1790. december 21-én Kolozsváron, az erdélyi országgyűlésen megszavazott nyelvi törvényt – a magyar nyelv hivatalos nyelvre emelését – meghiúsította a szászok ellenállása, ezért továbbra is a latin maradt a diplomáciai nyelv. 1848-ban szembefordultak a magyar forradalommal, a császári seregeket támogatták, Stefan Ludwig Roth szászmuzsnai evangélikus lelkész papi ruhájába rejtve vitte el az erdélyi szászok hűséglevelét Bécsbe, de Kolozsváron elfogták, és hazaárulásért kivégezték a Fellegváron. Véres papi köntösét sokáig őrizték a medgyesi evangélikus templom kis múzeumában. Nevéről később utcát, majd gimnáziumot neveztek el az 1930-as években. A város evangélikus temetőjében ma is áll az obeliszk, melyet Ludwig Roth születésnapján a német iskolák virágcsokorral díszítettek, zeneszóval vonultak ki a nemzeti hős emléke előtt tiszteletüket tenni. Mindezt aztán elsodorta a kommunista időszak.
1919-ben a Szász Nemzeti Tanács az új hatalmi viszonyokat elfogadva kinyilvánította szándékát Medgyesen, miszerint nemzete jövőjének érdekében támogatja Románia és Erdély unióját – majd ezt január 8-án, Gyulafehérváron meg is szavazták. Aztán a második világégés után, 1944-ben minden politikai jogukat elvesztették sokmillió honfitársukkal együtt, nagy részüket a Szovjetunióba hurcolták, és a hatvanas évektől árusítani kezdte őket a kommunista hatalom. Ára volt minden egyes erdélyi szásznak, ha ki akart vándorolni ősei földjére, akkor éppen Nyugat-Németországba. A kommunista kormány szabályos fejpénzt kapott értük, melyet belekalkuláltak az ország valutabevételébe. Vagyonukat hátrahagyva mehettek Isten hírével. Menekültek hát ők is arról a földről, mely nyolcszáz éven át a hazájuk volt, nem sejtve még, hogy hajdan büszke házaikba, portáikba idegenek települnek. Gótikus erődtemplomaikat a román idegenvezetők úgy mutogatják a külföldi turistáknak, mint a Románia nemzeti múltját képviselő több évszázados értékeket. Az ódon falak között nem a harang szól, hanem kuvik hirdeti a lejárt időt. Az 1970-es években Medgyes lakossága már hatvanezer felett volt, ebből több mint negyvenezer román, tizenkétezer német, valamint tízezernél is kevesebb magyar. Harminchét évvel később, 2007-re pedig a német ajkú lakosság létszáma ezeregyszázra csökkent.
A város, melynek sok híres szülötte volt,5 már a 16. század elején monumentális városfalat épített, majd ezt még újabb veszedelmek idején megemelte, megerősítette. Medgyest tizenkilenc torony és bástya védte minden veszedelem ellen. De a román impérium 1919-es kezdetétől, majd 1944 után, valamint a kommunista időben ez már nem volt elég: a hatalom letiporta, majd a felismerhetetlenségig megváltoztatta úgy, ahogy Erdély számos szegletét. A román politika Gyulafehérváron 1919-ben tett ígéreteit se a magyarokra, se a szászokra nézve nem váltotta be.
„A nyugat tevékeny segítsége nélkül ez a rozoga, kegyetlen, emberszabású rendszer soha nem lehetett volna olyan hatalom, mint amilyen ma.”
Itt, ebben a dél-erdélyi városban, Medgyesen élt Szilágyi András. Az apa, id. Szilágyi András a trianoni békediktátum estéjén magyar állampolgárként feküdt le, majd román állampolgárként ébredt fel. A város arculata gyorsan változott, a régi meghatározó iparágak helyett hirtelen nagy gyárak épültek. Például fellendült a bőripar, szép jövő elé is nézett, mert a hadiipar hasznát vette. Szilágyi, a régi vágású úriember, akinek tímárüzemei voltak Medgyesen és Erzsébetvárosban, sem Trianon, sem 1944 után nem volt megbízható polgár a berendezkedő hatalom számára, nem tudott együtt ugatni a „magánszorgalmú kutyákkal”, el is vitték 1947-ben börtönbe átnevelésre. Először csak fél évre hurcolták el szabotázs vádjával a segesvári börtönbe, mondván, hogy akadályozza az ipar szocialista átalakítását. Majd rövid időn belül több évre bekerült az enyedi, majd a karánsebesi börtönbe is. Ezzel meg is szűnt a medgyesi magyar bőrkisiparosok élettere.
Id. Szilágyi András úgy került haza a börtönből – borotvált fejjel, soványan –, hogy kisebb gyermekei nem ismerték fel. A szűkös években az anya állt helyt, eltartotta, nevelte a három gyermekét. András, a középső fiú a szász Medgyesről a marosvásárhelyi nagyhírű református fiú gimnáziumba6 került. A vásárhelyi, akkor még színmagyar gimnáziumban a tanárok ki nem mondott nevelési elve volt a hatalom árnyékában megőrizni mindent, amit a diák otthonról hozott. A rájuk kényszerített évfordulókat, megemlékezéseket meg kellett tartani.
1953-ban, Sztálin halálhírére a diákok ott is – mint mindenhol máshol a szocialista táborban – gyászőrséget álltak a díszteremben. De bent, az osztályteremben olyan tanárok álltak a katedránál, mint Balaskó Nándor, a később külföldön nemzetközi hírű szobrászművész; Pálffy Antal, aki Bolyai Farkas katedráján harminchárom éven át szolgálta a matematikatanítást; Kiss Elemér, Bolyai János hagyatékának feldolgozója; Nemes Károly, aki egyik hőse volt Székely János második világháborús regényének, A nyugati hadtestnek; Dragomán Pál, örmény származású tudós-tanár, múzeumigazgató, a ma ismert Dragomán György író nagyapja; továbbá Bandi Dezső, Barabás Béla, Bukaresti Erzsébet, Csekme István, Csernáth Ernő, Kiss Zoltán, Kozma Béla vagy Filep Sándor.
Szilágyi Andrásnak 1954-ben, az érettségi előtti hetekben – akkor még szovjet mintára 10. osztály végén volt az érettségi, a középiskola tehát három évből állt – el kellett hagynia iskoláját. A bűne az volt, hogy osztálytársaival közösen egy színielőadást tartottak tanév végén, amelyben kikarikírozták tanáraikat némi politikai éllel, ez pedig kimerítette az osztályellenesség fogalmát. A biztos kicsapás elől jobb volt elmenni. Az iskola segítőkész, igazi nevelőként viselkedő titkára, dr. Ágoston Albert tanácsára elhagyta Marosvásárhelyt, otthon munkát keresett, az államosított bőrgyárban lett fizikai munkás. A következő tanévre, 1955-ben beiratkozott a nagyenyedi kollégiumba. Ott már tudtak róla tanárai, űzött vadként érkezett, belőle nem kellett és nem lehetett „új embert csinálni”. Osztálytársai elfogadták, ő elveszett a közösségben, felszívódott benne, nem volt szem előtt, nem tűnt ki semmiképpen. A családok befogadták a társainál érettebb, tájékozottabb fiút. Született, elvegyült, és még nem tudta, hogy ki is fog válni, bár ez ki nem mondott célja volt. „Óriások vállai”7 vagyunk, sugallta az iskola szelleme. A diákok előtt a múlt óriásainak felemelő példája állott, tudták, hogy törpék még, de elődeik vállaira kapaszkodva, az ő bölcsességükkel élve talán messzebb is láthatnak. Nem sejtették még, hogy a kor, melyben élnek, törpék, percemberkék kora, nekik kell hát óriásokká válniuk, ha életüket teljessé, tartalmassá akarják tenni. Ha az enyedi diákok a kollégium könyvtárának ajtaját megnyitották, olyan tudós filológus tanárok fogadták ott őket, mint például Borbáth Károly8, volt tehát kitől tanulniuk.
Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt. A Zöld Cukrászdában sokszor ültek együtt a diáktársak, akik egymással vitatkoztak vagy olvasmányaikat beszélték át. Október végén lesték a rádió híreit Budapestről, hallottak a harcokról, a fiatalok hősies helytállásáról. Tudtak a pesti események kiváltotta kolozsvári eseményekről is, a diákok mozgolódásairól, ők is részt vettek diákgyűléseken, egyeztették követeléseiket a városi egyetemisták szervezeteivel. A szabadság eszménye mindnyájukban élt, magyar, román társaikban egyaránt. Szimpatizáltak a magyarországi diákok szabadságért folytatott harcaival, így aztán közülük is sokan börtönbe kerültek. Szilágyi András is részt vett azon a halottak napi megemlékezésen a Házsongárdi temetőben, amely később sok diák letartóztatásához, majd elítéléséhez vezetett.
Kolozsváron is olyan volt már a hangulat novemberben, hogy katonai járőrök cirkáltak mindenütt, az utcán megállni se lehetett. Gyanúsnak számított már az is, ha két vagy három ember egy helyen tartózkodott, a hatóságok többnyire szétzavarták őket. Az egyetemeken is megjelentek ismeretlen civil személyek, az elhárítás emberei, szaglásztak, hallgatóztak, hogy lebuktassák a rendszer ellenségeit. Később következtek a durva kihallgatások, a végén pedig jöttek az ítéletek, az évtizedekre szóló börtönbüntetések, a kényszermunkák, a halálos ítéletek. Tanárokat, diákokat ítéltek el a protestáns teológiáról is, többeket végeztek ki az 1958-as, 1959-es koncepciós perek után.
(Folytatjuk a következő lapszámunkban)
(A kiemelt idézetek Márai Sándor Napló 1945–1957 [Akadémiai Kiadó – Helikon Kiadó, Budapest, 1990] című kötetéből származnak.)
Jegyzetek
1 Markó Béla: Költők koszorúja, 1987. In: Kannibál idő. Válogatott versek 1968–1989. Könyves Kálmán Kiadó – Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1993.
2 „Nem látszani, csak lenni” – Gróf Andrássy Dénes feleségének, Franciskának a jelmondata a síremlékén.
3 A szászok évszázadokon keresztül védték autonómiájukat, melynek alapvető pontja volt a más nemzetek betelepítésének tilalma Szászföldre. A hajdani nagyszebeni katolikus iskola rektora, Joseph Carl Eder 1792-ben kiadott, latin nyelvű könyvében oklevelekre hivatkozva kifejti, hogy a szászok bevándorlása II. Géza hívására történt. Erre azért volt szükség, mert a magyarok barbárok voltak, megbízhatatlanok, rebellis természetűek, nem értettek a hadviseléshez. Géza király irigyen nézett Németország, a nyugalom, a rend, a kultúra hazája felé. Ezért hozta Erdélybe a szászokat, akiknek különállása ma is a rend és fejlődés biztosítéka. A göttingai professzor, A. L. Schlöser 1795-ben kiadott könyvében (Kritische Sammlungen zum Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen) a szász történetet összekapcsolja az általános német történelemmel, mint annak egyik helyi jelenségét. Megjegyzi, hogy hajdan a németek is barbárok voltak, de a szász már kultúrnépként érkezett „a műveletlensége miatt rosszhírű” nép közé, fegyverrel védte az országot a barbár támadások ellen. Majd megjegyzi, hogy a szász história „a német szabad állam története Erdélyben”. Ez a „durva ázsiai horda” akkor érkezett Európába, mikor a német és szláv államok már megalakultak, s az ő segítségükkel a „vad horda” néppé alakult. (In: Száraz György: Erdély múltjáról jelenidőben. (Gyorsuló Idő sorozat). Magvető Kiadó, Budapest, 1998.)
4 1224. II. Endre magyar király kibocsátja a szászok jogait rögzítő kiváltságlevelet, akik között találunk teuton-flamandot, szászt, svábot és francia nyelvűt is. A király a szász vidékeket, akárcsak a Székelyföldet, egybefüggő területnek, territóriumnak nyilvánítja, irányítását a nagyszebeni királyi ispán alá rendeli. A király kinyilvánítja, hogy más nemzetiségű népeket a földjükre nem telepít. A kiváltságlevél tartalmazza az önálló jogrendszer, közigazgatás, királynak fizetendő adó leírását, a szászok hét városának és kétszázötven falujának jogkörét, szervezetét is.
5 Medgyes hírességei között megemlíthető Weiss Mihály (született Medgyesen 1569-ben, meghalt Fogarason 1612-ben), aki Brassó város főbírája volt; Dugonics András, az első magyar regény, az Etelka írója (1786), aki a medgyesi piarista gimnázium diákja volt; Gari Gyula operaénekes; Binder Ottó magyar királyi vezérőrnagy, lovas olimpikon; Kócziány László irodalomtörténész, aki Nyírő József egyik lányának, Rékának a férje volt; az 1892-ben, Medgyesen született Lám Béla, aki rövid ideig Boncza Berta vőlegénye volt, majd az első világháborúról és a szibériai fogságáról könyvet írt A körön kívül címen; Nemes Levente színész; Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke; Tóth Szűcs Ilona festőművész.
6 A Román Népköztársaság Minisztertanácsa a Marosvásárhely református fiúgimnáziumnak a Rangheţ Iosif nevet adományozta 1952-ben „elismerése jeléül”. (Hogy ki volt ez a „jeles” kommunista, ma már csak a kutatók tudnák megmondani. Azt tudjuk, hogy Aradon született 1904-ben, és nem sokat lendített a kommunisták szekerén, mert 1952-ben Bukarestben meg is halt, 16 évesen már illegális kommunista volt, majd a párt káderosztályának vezetője. Hogy ott milyen érdemeket szerzett, azt csak az elhurcoltak, megkínzottak tudnák elbeszélni, ha mindezt túlélték volna.) 1956-ban az iskola fennállása 400., valamint Bolyai Farkas halálának 100. évfordulója alkalmából az intézmény november 17-én a Bolyai Farkas Középiskola nevet vehette fel. Az 1960–61-es tanévtől román diákokat helyeztek át az addig magyar középiskolába a helyi Papiu Ilarian Líceumból.
7 Umberto Eco Sulle Spale dei Giganti (Óriások vállai vagyunk) című esszékötete.
8 Borbáth Károly 1931-ben született Vargyason, a székelykeresztúri unitárius gimnáziumban érettségizett, magyar történész, tanár, könyvtáros. 1954-ben Kolozsváron történész diplomát szerzett, középkori történelemből kandidátusi diplomát, majd doktori címet, tanársegéd volt a Bolyai Tudományegyetemen. Az egyetemi katedráról – meg nem alkuvó, történészi magatartása miatt – a tudós tanárt a nagyenyedi könyvtárba száműzték, majd onnan a kényelmetlenné váló könyvtárost a torockói állami általános iskolába helyezték. Nevét nyomtatásban szinte semmi nem őrzi Romániában, páratlanul értékes magánkönyvtára, kéziratai, levéltári gyűjteménye a hagyatékával együtt elkallódott. 1980-ban halt meg Vargyason, halála körülményei ismeretlenek. Nevét ma szülőfalujában az általános iskola viseli.
