Grafolíra. Létezik ilyen szó? Ha leírjuk, és elolvassuk, a hangzása szép, beszédes is, létjogosultsága van, hát létezzen. A cél ugyebár, újszerűt létrehozni! Lássuk csak a kezdeteket. Mit is rejt a szó? A grafo szó lehetne a grafológia, grafika szavaink rövidítése, a líra jelentése pedig nyilvánvaló. De ne fokozzuk tovább a kíváncsiságot, leplezzük le!
2016. augusztus elejét írunk. Kedei Zoltán festőművész modern képalkotási eszközként használja fel a számítógép nyújtotta lehetőségeket, így saját kedvtelése nyomán lírai és képzőművészeti alkotásai (grafika, tusrajz, olajfestmény) ötvözetéből születik meg az újszerű grafikai alkotás. Bölöni Domokos írónapokon belül a „hetvenkedők” sorába lép, augusztus 11-én tölti a 70. évét. A születésnapi köszöntőhöz baráti ajándék jár, kézenfekvő az ötlet: legyen egy Bölöni Domokos-vers, és a szalmakalapos tusportré az ajándék kiinduló motívuma. A mű készen áll, a köszöntés aktuális, az ünnepelt pedig azon nyomban nevén nevezi az ajándékot: „ez grafolíra”.
No lám, szárnyalhat a képzelet, lehet tervezni. Kedei Zoltán kijelenti: „sorozatot készítek, lírai gondolataimból építek bele ezekbe a munkáimba”. Igen ám, de az alkotás tűzében újabb és újabb képek jelennek meg. Új ötletek. „Elhatároztam, mondja a művész, pennás barátaimról készítek grafolírát”. Az alap adott, hiszen pár éve Kedei Zoltán tusrajzot készített több kortárs, erdélyi tollforgatóról. Ezek egy része a korondi művelődési otthon képtárcsarnokában látható. Előkerülnek a portrék, lázas levelezés folyik, a művész felkéri barátait, hogy lírai hangvételű rövid verseket, írásokat küldjenek elektronikus postán, a készülő „rajzokhoz”. Érkeznek a versek, írások, kezdődhet a munka. Akikről még nincs tusportré, azokét Kedei szépsorjában megrajzolja. Ez a grafolíra kiinduló eleme. Eddig minden egyszerűnek tűnhet. De az alkotás folyamata nem ilyen egyszerű. Festményrészletek reprodukcióit kell összerakni, apró részletek szintetizálása során a tusportré és a szöveg egységessé kovácsolódik. Képzőművészeti albumot tartunk kezünkben, újszerű alkotásokkal.
Kedei Zoltán nem fél az újítástól, biztos kézzel alkalmazza a számítógépes technikai eljárásokat. Szerencsémre, az internet segítségével az alkotói folyamatot végigkövethettem a kezdeti állapottól a nyomtatás pillanatáig. Láttam, hogyan találnak egymásra a líra és a festmények. Néha röpke fél nap alatt megszületett a kialakult vízió, a terv megfogamzása után, és volt olyan is, ami két-három napi alkotói munka eredménye. Természetesen engem is elkapott a szárnyalás heve, még több grafolírát akartam, egyre mondogattam Kedei Zoltánnak, legyen még pár darab belőle. Nagyjából egy év telt el az első alkotás megszületésétől az utolsó grafolíráig. Nyár végén a művész kijelentette: a mű egységes lett, betöltötte hivatását, könyvformába lehet önteni, mehet a nyomdába. Természetesen nagy örömmel vállaltam a szerkesztést, hisz a fogantatástól kezdve ismertem a műveket. A könyv jobb oldalán kapnak helyet a grafolíra alkotások, bal oldalon a szövegek. Szerényen meghúzódva, nem hivalkodóan. A kötet a marosvásárhelyi Juventus Kiadónál jelent meg, 2017. november elején. Két részre tagoltuk, az első: Köt és számon kér a szeretet. A cím Kedei Zoltán lírai megnyilatkozásaiban gyakorta használt kijelentés. Kedei Zoltán életét hagyományosan az Isten, a Szülőföld és a Család határozza meg. Ezek festészetének is pillérei. „Hosszú az út Ravától Marosvásárhelyig. A vár-laki műterem inspiráló hangulatában festem vásznaimat. A szülőföld iránti szeretetben hozom létre képeimet, amelyeken helyet kap a család. Röppályám vonalára helyezem el a sorsművészet pilléreit… A nehéz küzdelemért kárpótol a versenyfutás öröme, és teszi gazdaggá életem.”
Az alkotás pillanatát örökítik meg az alábbi sorok: „A dolgos emberek sorába állok, és szívom édes mámorát a mának. Amikor lila palástban megérkezik a hajnal, öleléssel raktározom magamba a természet nyújtotta élményeket. És mint aki jól végezte dolgát, sziesztázom. Merre tovább? Grafolírákat készítek tollforgató barátaimról. Egyszer talán rám kerül a sor.” (Kedei Zoltán: Talán egyszer rám kerül a sor, 2017. február 20.; forrás: a szerző Vár-lak blogja)
Az első fejezet fő témái természetesen a család: szülők, feleség, gyermekek, unokák. Emléket állít mindannyiuknak. Fáklyaként világítanak, utat mutatnak: Szüleimre emlékezem, Kék elégia, Beállt a csönd, Festő születik, Köt és számon kér, Magyar álom. Emléket állít az 1967-es, első önálló festészeti tárlatának, Ötven év távlatából címmel. „Igazságforrásból merítek vederrel. Túlsó parton várnak szeretteim. Pakolva jövök.” (Szüleimre emlékezem) „Hív a kék, hív a végtelenség felé. Színeiben őrzöm anyám emlékét.” (Kék elégia) „...kandikálok szűk réseken fájó szívvel maradok az eltávozott után.” (Beállt a csönd)
A Festő születik, és a Köt és számon kér lírai sorai gyermekeihez íródtak: „Érvényre juttatom a családot, mint a művészet tiszta forrás vetületét. Jövőt kovácsol.” (Festő születik) „Vászonra viszem életem Tündérét, testet ölt bennem a szeretet”. (Köt és számon kér) „A szépség koszorúját fejetekre teszem, vele együtt munkámnak gyümölcsét örökül hagyom.” (Magyar álom)
Az első tömb további négy grafolírája: vallomás, a remény, a szépségteremtés, az életigenlés szimfóniái.
Tizenegy grafolíra alkotja az első részt.
A második a Tétova dallamok – Lírai sorok az életről, amely a tollforgató barátokról készült grafolírákat tartalmazza. Albert-Lőrincz Márton nyitja a sort, költői képe: „barmok között nemesb társ nincsen, / nagy súlya bárkád nem süllyeszti el /…/ vidd magaddal az Ararátra”, a képzőművész barátot mozgalmas kompozícióra ösztönzi. A remény horgonyának fehérsége dominál, a bárka megfeneklett, a vizek visszavonulnak, az élet diadalmaskodik a víz pusztító ereje felett. (Barmok között)
Ambrus Lajos balladás világa kapcsolódik az élet diadalának gondolatsorához. Archaikus világ vetül ki a grafikai megjelenítésen, öregasszony, kecskerágóbokor, korondi váza „nyakán hamis gyöngy világít”, de a könnyek sem hiábavalóak, értékrendünk, értékítéletünk egészséges fokmérője, „mert csak az a szép itt, ami még fáj is.” És mennyi fájdalom van hányatott történelmünk lapjain. (Azt hiszem)
Templom és kereszt alapmotívumú a következő grafolíra: hálával tartozunk Istenünknek földi létünkért, és hálával tartozunk szüleinknek. Baricz Lajos gondolatait imánkba foglaljuk mi is: „Köszönöm anyám, hogy rám igent mondtál,/.../Köszönöm, apám, örök példaképem,/ te voltál nekem emberségben, hitben…” (Megadta az Isten)
Repülünk a képzelet szárnyán, az erdő sűrűjéből zongoraszonáta hallatszik. „Önfeledten zongorázott / a szerelmesen búcsúzkodó nyár”. De nem az Ady-féle fekete zongorán, a halál szimbólumán, hanem fehér versenyzongorán játszik! Mert az ősz nem az elmúlás, hanem a megújulás reménységének évszaka. (Beke Sándor: Zongoraszonáta)
Keserédes „szentmise” követi a zongorajátékot, méghozzá orgonán, Bölöni Domokos tollából: „Az életünk bús protestáns ima, / az orgonák bősz dallamaira. / Szeretjük egymást, drága Istenem, / két szerencsétlen nincstelen.” (Szerelem Istennek)
A boldog megadás, az ölelés pillanatának rögzítése tárul elénk Csata Ernő versében. „…karjaidban, megbabonázva / egy bűvös világ rejtelme vonz, / hogy érzéki csalódásunk / az őrült vágyban, / újra és újra feloldódjon / egy kromoszóma nászban.” (Ölelés)
Cseke Gábor a „nyelvtörő sandák” és „vadul rikoltozók” veszélyére figyelmeztet, akiknek „A karzatokról egy-egy vad rikoltás / nyersebb kiszólás bántja a fülük / s míg ízlelgetik mit mondott a postás / a gyanakvás mint szállongó ökörnyál / fönnakad rajtunk és semmi sem segít” (Fönnakad rajtunk)
Továbbgondolnánk a történetet, de Czirmay Szabó Sándor „megzavar” elmélkedésünkben: „bár évek óta / nézlek látni nem látlak / csak vágyaimat /…elapadt már az / álmok kútja várnak rám / dac-magány évek”. (Hiába már)
És lőn tél, és Hó, Demeter Attila idézi meg versében: „Arcunkon / hivalkodó ráncok / …szavunk elfagy / a hosszú télben /…lelkünket belepi / a HÓ..........”
A Hadd nézzelek című versből melegség árad, simogatja hólepte lelkünk: a tekintet melege, a kuckó, a becsukott ablakok képzettársításában valóban melengetjük lelkünket. (Doszlop Lídia: Hadd nézzelek)
A világ újra, szomorkás szintérré válik, a bohóc is fejre áll: „…ha túl jó az ember, / sohasem elég rossz ahhoz / hogy nagyon szeressék.” (Elekes Ferenc: Magány)
Hogyan is van ez? Miközben tűnődünk, tovább is lapozunk… Újra napfény, a Kedves arcának fénye világít, „…közelséged / megvilágította / az élet / sötét oldalát…” – olvassuk Fülöp Kálmán Arcod című versében.
A szerelmi líra hangulatában maradunk, ezúttal mozgalmas grafikai szemléltetésében, hullámokon táncoló hajó, zátonyra futott hajó, üszkösre égett árboccal. (Hadnagy József: Mint mesék szép kalóza)
De tavasz közeleg, és oly jó megpihenni a fehér lombok közt. (Komán János: Magány)
S ha tavasz, akkor Március, könnyed erotikával telített líra, Kuti Csongortól: „…Köldököd puha pihéi / a játszi napsugarakat / hasztalan próbálom lecsókolni…”
Láng és tűz, a mindig megújuló tűz-ajándék megtestesítője a tűzmadár. Márton Károly.
Augusztusi csillaghullásban: reflexió törékeny sorsunk felett, a grafikai megjelenítésben töviskorona és kereszt melynek tövében tanakodó emberek: „…sorsunk / a villanyásni lét: / alázuhanunk / és elégünk hirtelen.” (Molnos Ferenc: Hulló csillagok)
Óda Segesvárhoz, Nagy Ferenc verssel tisztelgett szülővárosa előtt, amely születésekor, a múlt század elején még büszkén „szólt” három nyelven. (Segesvár, szép Segesvár)
Leheletfinom érzékiséggel átszőtt vershez, az arctalan örök női szépség rajza társul: „verset olvastam éppen / benne te jöttél felém.” (Nagy József Levente: Varázslat)
A következő grafolíra a festőművész műtermébe vezet bennünket, Nagy Miklós Kund pár soros műelemzése, A triptichon kapcsán. (Kedei Zoltán új képe alá)
Ötvös József Vallomása a soron következő tétel, szülőföld, anyanyelvhasználat, a megmaradás, az itthon maradás… A templom, a faragott kopjafa, a fohászkodó emberek képe jelenik meg a vallomás grafikai társaként. Minden, ami megmaradásunkhoz fontos.
P. Buzogány Árpád verse a hajnali ébredés varázsát, az új nap, új célok kedves indítékait sorolja: „Száz madár ébred. /…/ Hajnalban álmos asszonyi ajkat / víg férfiak csókolnak…” (Hajnalban)
A szerelmi líra szálán haladunk a kötet vége felé, a szerelem alkotó erejét, hatalmát, varázserejét fedezzük fel újra magunknak Ráduly János páratlan lírai soraiban: „Tartom az eget, / hogy alkoss, drága, / építs be engem / a szivárványba ,/ virágoztassad / föl a szerelmem, / én is a lelked / újjáteremtem.” (Tartom az eget)
A jól ismert nóták csendülnek fel gondolatainkban, nem is egy, egész nótacsokor, Székely Szabó Zoltán Kamaszkorom melankóliáját olvasva. Itt a legnagyobb gondot a Bodri kutya okozta. „Hol találok én rajzaim közt kutyát?” – fakadt ki a festőművész. És valóban, a kutya alakja nincs rajta a grafolírán, de annál inkább van szép barna kislány, akácos út, kis kút, kerekes kút, árnyas erdő.
A Sebestyén Péter jegyezte Lírai sorok olvasásakor felhagyunk a gondolatbeli nótázással, hiszen az isteni szeretet határtalan voltát érzékeltetik: „…Megízleltetted szereteted édességét, hogy ne szerethessek mást jobban, csak Téged, Uram!”
A kötet záró verse az „esőidézés”, ima az esőért, „verj eső verj / tetőt mezőt / temetőt /…/ légy eső légy / égből hullott / mézcsepp.” (Székely-Benczédi Endre: Esőének)
Olvasás közben döbbentem a szerkesztés élet-írta rendszerére: egyfelől kényeztet bennünket, lírai, szerelmi hangulatot teremtve számunkra, máskor meg szomorkás lelkiállapotunk mondatja ki a keserűség szavait. De minden napunkat át kell hatnia az isteni szeretetnek, a szülőföld iránti hűségnek, a tartásnak, a gerincnek is. Mert az is esztétikai kategória; ha egyenes.
Olyan szeretettel forgassák az olvasók is e könyvet, mint amilyen szeretettel készítette Kedei Zoltán a grafikai rajzokat. Szép álmodozást!
* Kedei Zoltán: Grafolíra. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2017.
