Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A falu lámpásai

A kulturális és a lelki élet szempontjából Magyarfenes két jelentős személyiségéről, egy házaspárról írtunk a dolgozatunkban. Eredetileg csak Okos István tiszteletes úrról akartunk írni, de rájöttünk, hogy az a legértékesebb, amit az élete párjával közösen valósítottak meg, és a történük is az egymás iránti hűség és szeretet által válik igazán széppé.

A munkafolyamat során nagyon sok akadállyal kellett megküzdenünk, de úgy érezzük, hogy megérte, mert olyasmit is megtudtunk a falunkról, ami még nekünk is újnak számított. Ilyen volt például az, hogy a gyerekek nem mehettek a kommunizmus idején templomba, mert másnap korholást kaptak érte az iskolában. Viszont miután konfirmáltak, már szabadon mehettek az istentiszteletekre.

A dolgozatunkban még szó esik Kalotaszegről, és részletesebben is megindokoljuk, hogy miért éppen Okos tiszteletesék a mi hétköznapi hőseink. Több visszaemlékezést és fényképet teszünk közzé róluk, amelyekért köszönettel tartozunk az interjúalanyainknak. Célunk az, hogy örökségüket megőrizzük és továbbadjuk a jövő generációinak, mert ahogy Hajni óvó néni vallja, a kultúra az, ami összetart, és egy olyan közösséget formál, amely békés és szeretetteljes otthont nyújt számunkra. „Fontos, hogy milyen kulturális értékeket hagytak ránk elődeink. Még fontosabb, hogy megtartsuk az örökségünk, de a legfontosabb, hogy tovább is adjuk azt” – fogalmazott az óvó néni.




Magyarfenes madártávlatból

Kalotaszeg, a népi hagyományok őrzője

Kalotaszeg egy erdélyi tájegység, amely a valamikori Magyar Királyság területén, Kolozsvártól nyugatra helyezkedik el. Régi magyar népi hagyományok őrzője. A nevét a honfoglaló magyarok itt letelepedett Kalota nemzetségéről kapta.

Három fő része van: a Felszeg a nyugati havasoknál, az Alszeg az Almáspatak mentén és a Nádasmente, Kolozsvár közelében.

Idetartozik még a Kapus-völgyi Kapus vidéke és az átmeneti vidék is Kolozsvár környékén. Gyakran emlegetik Kalotaszeg részeként az ún. peremvidéket is.

„Túlnyomó része egyhangú, kietlen, sőt szomorú föld. Kopasz, köves dombok, esőmosott árkokkal szaggatott hegyoldalak, fátlan sovány kaszálók és legelők, sátés, vizes rétek, kínosan művelt oldalas szántók egyhangú, lehangoló egymásutánja… Majd csodálatosan szép vidék: tölgy- és bükkerdő, vad gyümölcsfákkal tarkított virágos, illatos kaszálók, mint ültetett, gondozott angolpark…” (Kós Károly: Kalotaszeg)




 A magyarfenesi református templom tornya. Kiss Gábor felvétele. Kép: Az Erdélyi Református Egyházkerület honlapja

Magyarfenes nevezetességei

Magyarfenes Kolozs megyében, az Erdélyi-szigethegység keleti peremén, a Gyalui-havasok lábánál található, Kolozsvártól 20 kilométerre az A3-as, azaz észak-erdélyi autópálya mellett, az M107-es megyei út mentén, a Fenes-patak völgyében. Lakói az évszázadokon át őrzött patinás, „letisztult” (nem cifra) kalotaszegi népviseletet konfirmáláskor, egyházi és közösségi eseményekre még felveszik. Nem is olyan régen szinte teljes egészében magyarok lakták. Jelenleg több mint 900 főt számláló lakosságának mintegy 92 százaléka magyar, a többi román nemzetiségű. Magyarfenes feltehetően Szent László király idejében jött létre. Első írásos említése 1320-ból maradt ránk. Legrégebbi épülete a 13. századi római katolikus templom, amely az 1241–42-es évi tatárdúlás után épült, és falait 14. századi, értékes freskótöredékek díszítik. A falu református temploma 1821-ben épült, és őrzi még a Jósika család és leány­ági leszármazottainak címerét.

A településen 1606 óta van magyar tannyelvű iskola, ezt bizonyítja a katolikus templom falára rótt feljegyzés. A nagyváros, Kolozsvár közelsége miatt a falu a térség egyik legkorábban polgárosodó települése volt. A helybeliek büszkén vallják magukat magyarfenesinek. Szorgalmas építőmesterek laktak itt mindig, és laknak ma is, kőművesek, ácsok, szerelők, a falu nevezetes a szakembereiről. A múlt század közepétől sok-sok magyarfenesi építő dolgozott külföldön és dolgozik ma is, viszi a falu jó hírét szerte a nagyvilágba. A fenesiek vendégszeretők, többen falusi vendégfogadással foglalkoznak, és élnek, dolgoznak itt gazdálkodók, kereskedők, cégtulajdonosok is. A falu híres szülöttje Balázs Péter festőművész, aki 1919-ben született. Jelenleg Bar­tha Ernő szobrászművész szénaszobrai fogadják a Kolozsvár felől érkezőket, a szoborpark művészeti és közösségi eseményeknek is otthont ad. A helyi vegyes kar a 19. században alakult kórus hagyományait ápolja, a mindenkori színjátszók örökségét a Magyarfenesi Stúdiószínpad viszi tovább. De van a falunak labdarúgócsapata és gondozott sportpályája is. Az augusztus 20-i nemzeti ünnepen évente megrendezett Magyarfenesi Napok rendezvénysorozat immár negyed évszázada nagyszámú közönséget vonz, jó találkozási alkalmat jelent a helybélieknek, az elszármazottaknak és az idelátogatóknak egyaránt. 1999 óta a rendezvény része a Kolozs, Szilágy és Fehér megye több településén zajló Szent István-napi Nemzetközi Néptánctalálkozó, amelyre kisebbségi hagyományőrző együttesek érkeznek Erdélyből és külföldről.

Élni valamiért sokszor fontosabb lehet, mint meghalni egy cél érdekében




Okos Derzsi Hajnal nyugalmazott óvónő

Ezért úgy gondoljuk, hős nemcsak az életét feláldozó katona lehet, hanem az a hétköznapi ember is, aki ha szerényen is él, az örökség, amit a közösségre hagy, felbecsülhetetlen. Élete példaértékű, azt tanítja, helyt kell állni minden helyzetben, nem szabad elveszni a nagyvilágban: gyökeret kell ereszteni, össze kell tartani, őrizni és továbbadni azt, amit elődeink ránk hagytak.

A mi hétköznapi hőseink önzetlenül szerettek, neveltek, közösséget építettek. Néhai Okos István református lelkipásztor és felesége, Okos Derzsi Hajnal nyugalmazott óvónő a magyarfenesiek két szeretett és tisztelt példaképe. Nyugdíjasként minden vasárnap együtt sétáltak a templomba, szívélyesen köszöntöttek mindenkit, mindenkihez volt egy jó szavuk – mesélik a falubeliek. „Ritka az ilyen aranyos házaspár, mint amilyen a tiszteletes úr meg a falu óvó nénije volt, nagy egyetértésben és szeretetben éltek. Mert így hívjuk a tiszteletes asszonyt, mindenki óvó nénije” – teszik hozzá. Okos tiszteletes, ha a boltba ment, minden alkalommal vásárolt valami kis ajándékot, csecsebecsét a nejének, nagyon szerette őt – mondják. Bár gyermekük nem volt, mindenki, aki Magyarfenesen nőtt fel, kicsit az ők gyermeküknek is számított, hiszen szinte valamennyit Okos tiszteletes úr keresztelte, lelkét és elméjét vallásórán, kátén ő pallérozta, konfirmáláskor hitben és önazonosságban ő erősítette meg, Hajni óvó néni pedig az óvodában fogta a kezüket, egyengette lépteiket, hogy ember váljék majd belőlük – emlékeznek a magyarfenesiek.

„Sugárzott belőle a szeretet”

Okos tiszteletes úr lelkészi szolgálatának nagy része az 1989-es decemberi események előtti, az egyházat árgus szemekkel figyelő, és sokszor megtorló szocialista és kommunista rendszer idejére esett. Pályakezdőként szívesen részt vett volna a fiatalokkal az akkori, úgynevezett „kultúrmunkában”, de azt csak valamelyik tanár neve alatt engedélyezték volna a hatóságok. Maradt tehát a szolgálat a templom falai között, a szószékről kimondatlanul emlékeztetni a híveket arra, hogy miért is jöttünk e világra, hogy a totalitárius rendszerek mondvacsinált közösségein túl van egy közösség, melyet őseink hagytak ránk, amelynek ők is tagjai voltak, mi is azok vagyunk, és unokáink is oda fognak tartozni. A „vasárnapi iskolában” (mert nem volt szabad azt mondani: „káté”) pedig, bár műveltségével, olvasottságával elkápráztatta a lurkókat, mindig megtalálta a közös hangot a gyermekekkel, fiatalokkal, sugárzott belőle a szeretet – mondta róla egyik volt konfirmandusa. Még pályakezdő volt Okos tiszteletes, amikor egy szilveszteren valaki a karzat alatt rázendített az akkoriban szigorúan tilos magyar himnuszra. A fiatal lelkészt faggatni kezdték, talán meg is félemlítették a hatóságok, súlyos büntetés várt volna rá, ha egy helyi román ember a védelmére nem kel.




Az Okos házaspár

Okos István 1939. szeptember 16-án Kolozsváron született, egy Magyarókerekéről származó, háromgyermekes család középső gyermekeként. Eredetileg magyar irodalom szakra jelentkezett, de az egyetemi titkárságon a román szakra írták be, így inkább a protestáns teológiát választotta. Tanulmányait 1961-ben végezte el. Előbb Cege református gyülekezetében szolgált, majd átmenetileg a széki egyházközségben töltötte be egyházi küldetését. 1964-ben Magyarfenes lelkipásztorává választották, információink szerint 1964. március 15-én tartotta első templomi szertartását az itteni közösség előtt. Magyarfenesen ismerte meg Derzsi Hajnalt, aki óvónő és óvodaigazgató volt a faluban. Szőke Zoltán tordaszentlászlói református lelkész előtt esküdtek örök hűséget 1975-ben. 1992–93-ban súlyos érrendszeri megbetegedés miatt az a veszély fenyegette, hogy lábát amputálni kell, ha nem hagy fel az erős dohányzással – ezért aztán cseresznyemagot szopogatott, hogy enyhítse a dohány utáni vágyát, a mellényzsebe mindig tele volt cseresznyemagokkal. 1999 karácsonyában rosszul lett templomi szolgálat közben, és 2000. január elsején korai nyugdíjba vonult, viszont nagyobb ünnepekkor továbbra is szolgált a szertartásokon. Nyugdíjasként több ideje volt élete nagy szenvedélyére, az olvasásra, keresztrejtvényfejtésre, éneklésre a helyi vegyes karban. 2013-ban vásárolni ment feleségével, hazafelé félúton a szíve megállt. A templomkertben helyezték örök nyugalomra. Összesen harminchat évet szolgált. Volt kollégái mint jó kedélyű, szorgalmas emberre, tehetséges szónokra emlékeznek rá.

A bábozásra volt a legbüszkébb

Hajni óvó néni, „a tiszteletes asszony”, ahogy a faluban nevezték, akkor sem engedte el tanítványai kezét, ha azok már kikerültek az óvodából. A volt tanítványok, óvodások szüleit meggyőzte, hogy gyakrabban vegyék fel a patinás kalotaszegi népviseletüket, hogy az megmaradjon azokban a zord, 1989 előtti időkben is. Mint mondta, nem akarta, hogy a kommunizmus alatt kihaljon a helyi magyar kultúra. Óvodásainak és szüleiknek néptáncot tanított, legkedveltebb foglalkozása – amire talán a legbüszkébb – a bábozás volt. Bábcsoportot hozott létre, a bábokat magyarfenesi szorgos asszonykezek népviseletbe öltöztették. Előadásaikat többfelé is bemutatták, a többi között Kolozsváron, Zilahon, és egy országos versenyen harmadik díjat is nyertek. Amíg ereje engedte, lelkes tagja volt a helyi vegyes karnak.




A bábokat szorgos asszonykezek népviseletbe öltöztették

Derzsi Hajnal 1933-ban született. Mintegy folytatta édesapja nevelői, közösségépítő küldetését, aki tanító és iskolaigazgató volt Magyarfenesen. A család Székelyföldről származott. Tanulmányai végeztével Hajni óvó néni előbb Magyarvistában és Feketelakon volt óvónő, ez utóbbi településen ismerte meg Kiss Erzsébet tanítónőt, aki aztán szintén Magyarfenesen tanított, és akit ugyancsak a falu egyik „lámpásaként” tartanak számon. Mind a mai napig jó kapcsolatot ápolnak. Hajni óvó néniék öten voltak testvérek, három lány és két fiú. A legkisebb fiútestvére fiatalon, tragikus körülmények közt elhunyt, és ez őt nagyon összetörte. Óvónőként, óvodaigazgatóként nagy gondot fordított az intézmény fejlesztésére, korszerűsítésére. Nyugdíjazása után sem tudott megválni az óvodától, gyakran bejárt beszélgetni a gyermekekkel. A tanítás számára nem munka, hanem szenvedély, hivatás, elkötelezettség volt. Aki ezt a szenvedélyt megtapasztalja, szerencsésnek mondhatja magát – mondta Hajni óvó néni, miközben az élete emlékeit őrző fényképalbumot szívéhez szorította.




Az Okos Derzsi Hajnal vezette bábcsoport.
Képek forrása: Bodor Ildikó, Gábor Ilona, Kun Péter Margaréta, Okos Derzsi Hajnal

Interjúalanyok:

Okos Derzsi Hajnal nyugalmazott óvónő

Lengyel István magyarfenesi református lelkész

Bertalan Erzsébet

Gábor Ilona

Kun Péter Margaréta

 

Az írás készültekor, 2021-ben Bárdos Anna az Apáczai Csere János Elméleti Líceum 11. osztályos tanulója, Nagy Blanka a Brassai Sámuel Elméleti Líceum 10. osztályos tanulója és Sarkadi Antónia Éva a Magyarlónai Általános Iskola 8. osztályos tanulója volt. Jelenleg Bárdos Anna a Babeș–Bolyai Tudományegyetem diákja, Nagy Blanka a Horea, Cloșca și Crișan Elméleti Líceum 11. osztályos, Sarkadi Antónia Éva az Apáczai Csere János Elméleti Líceum 10. osztályos tanulója. Szakmai irányító: Kovács Lilla Nóra.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Mi, kézdialmásiak is büszkélkedhetünk egy ilyen lakóval, aki önzetlen munkájával már nagyon sokat tett a településért. Ő Tamás Károly, farkaslaki születésű pedagógus, jelenleg iskolaigazgató és családapa, aki jó pár éve a falunkban él. A továbbiakban az ő életét fogjuk alaposabban megismerni. Többet megtudhatunk idekerülésének körülményeiről, eddigi szakmai életútjáról, hobbijairól, de legfőképp arról, hogy miért gondoljuk őt hétköznapi hősnek, és miért kísérjük figyelemmel az életét.

„Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem gondolkozni, hogy milyen szakmát válasszak. Valami különlegeset akartam, és tapogatóztam. Jártam templomba, jártam ministrálni, jártam hittanórára, nem volt idegen számomra az egyház, és egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy ha valami különlegeset akarok, akkor legyen igazán az: és akkor született meg bennem a gondolat, hogy a papságot válasszam. Ugyanis az ember igazából akkor boldog, amikor abban él, amit ő elhatározott."

"Nem az a fajta szolgatárs volt, aki hat napon át láthatatlan, és a hetediken érthetetlen. Rengeteget áldozott az idejéből arra a nagy családra, akit a Teremtő reá bízott. Ennek az áldozatnak a nyoma lépten-nyomon ott maradt abban a közösségben, ahol élt és szolgált. Amikor nagy hirtelenséggel elment közülünk, s újra átléptük Inaktelke határát, bár nem láttuk őt, mégis mindenhol jelen volt, s azt hiszem, ezt az inaktelkiek mai napig érzik..."

„Lóránt tiszteletes úr idejében újult meg a parókia épülete. Ő is kivette a részét mindenféle munkálatból. Lelkiismeretesen vezette az egyházközség mezőgazdasági parkját. Sokat segített a gyülekezeti tagoknak. Abban az időben mindenki őhozzá fordult, ha hirtelen orvoshoz kellett szállítani valakit, ő éjjel-nappal készen állt a segítésre. (...) Abban az időben sokan jártak templomba, imaheteket, bibliaórákat, kirándulást és tábort szervezett a gyermekeknek, ifjúsági összejöveteleket az egyházmegye fiataljainak."

Szellemi életére jellemző, hogy általában az adott feladatok határozták meg tevékenységét. Amikor egyházmegyei tan­ügyi előadóvá választották, minden erejét az iskolakérdések tisztázására összpontosította. Az idevágó problémák alapos ismerőjévé és céltudatos harcosává formálódott. Amikor pedig az egyházmegyei számvevő tisztségével ruházták fel, érdeklődésének középpontjába az anyagi kérdések kerültek.

Tőkés József 1884. december 16-án született Nagysajó községben (Beszterce-Naszód vm.). Édesapja Tőkés József lelkipásztor, édesanyja Tóth Irma. A második lelkipásztori nemzedékhez tartozott. Nagyapja – állítólag – az a marosvásárhelyi kőművesmester volt, akit Bolyai János temetése kapcsán tart nyilván a köztudat. (...) A mi hétköznapi hősünk különösebb gondok nélkül tölthette gyermekéveit, akárcsak ifjúságát, mert édesapja levette róla az anyagiak terhét. Vegyes lakosságú (magyar és román) szülőfalujában úgy nőtt fel, hogy – amint később elbeszélte – sohasem hallott a nemzetiségi kérdés nehézségeiről.

Márton Ferenc (...) három falu gyermekeiért lett felelős, ugyanakkor a teljes közösség kulturális életét is próbálta fellendíteni. Gyermek- és felnőttkórust szervezett, valamint elkészítette a település monográfiáját, amelyben az iskola történetével, a népi hagyományokkal, a falvak kapcsolatával foglalkozik, miközben kötetét képekkel és szőttes anyagokkal illusztrálja. Harminchat éven át oktatott és nevelt Pálfalván – ebből huszonhárom évet igazgatóként –, mielőtt nyugdíjba vonult. Egész nevelői és vezetői tevékenységét a hivatástudat, az önzetlen, odaadó munka, a szigorú, de emberséges magatartás jellemezte.

A Hétköznapi hősök program keretében elkezdett kutatás során kincsre leltünk: olyan hagyatékra, amely eddig majdnem ismeretlen volt, de hihetetlenül gazdag. Bálint András (1886–1962) négyfalusi tanító, tanár, iskolaigazgató, népbankvezető, autodidakta néprajzkutató, helytörténész (és a felsorolásból bizonyára kimaradt néhány megnevezés) levelei, jegyzetei, monográfiakötetének több változata, fényképgyűjteménye és néhány személyes tárgya.

A Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezés azokra a személyekre hívja fel a figyelmet, akik sokat tesznek másokért, akiktől távol áll a magamutogatás és az önfényezés, akik megérdemlik, hogy figyeljenek rájuk, és megkapják a nekik járó hálát, tiszteletet és elismerést. Fontos, hogy lássuk és halljuk őket, mert olyan értékeket képviselnek, amelyek közösségünk fejlődését szolgálhatják. Az általunk választott hétköznapi hős Vida Katalin, aki teljes mértékben megérdemli ezt az elismerést, mivel a fenti „kritériumoknak” egytől egyig megfelel.

Miklós Artúr János, maratinfutó, Domokos

Minden kisebb-nagyobb közösségnek szüksége van hétköznapi hősökre. Olyan emberekre, akik képességeikhez, tehetségükhöz mérten a közösség meghatározó tagjaivá válnak, akik tevékenységükkel szebbé és jobbá teszik az adott közösség hétköznapjait. Ilyen hétköznapi hős lehet például a tanító, a tanár, a lelkipásztor, a vállalkozó vagy bárki más, aki azzal tűnik ki a többiek közül, hogy saját közösségét szem előtt tartva cselekszik, és ezzel példaként áll előttünk. A mi hétköznapi hősünk Miklós Artúr János, maratoni és félmaratoni versenyek többszörös győztese, aki sikereivel ismertté tette Domokost és a Láposi-medencét, de azt is felismerte, hogy a mi falusi közösségünk kincseket, csiszolatlan gyémántokat rejt, s azokat meg kell találni, és csiszolni.

Szerte a nagyvilágban éltek és élnek ismert, híres költők, írók, művészek, történelmi hősök és tudósok, akiknek a hátrahagyott írásaikkal, feltalálásaikkal, tetteikkel sikerült magukat beírniuk a történelembe. A mi hétköznapi hősünk Brittich Erzsébet, Simonyifalva szülötte, sokoldalú képzőművész. Fest, linómetszeteket készít, bronzplaketteket alkot, sőt fa- és kopjafafaragással is foglalkozik. Az irodalom terén verseket, elbeszéléseket, monográfiákat, cikkeket, esszéket ír, és román nyelvről fordít verseket. Ezek alapján Brittich Erzsébet neve is méltán bekerülhet a nagyok közé a történelembe. 

Thamó Gyula

Thamó Gyula 1858. november 25-én született Páván, Háromszék megyében. Akkoriban a székelyföldi kis falu szegény volt. A település a Lübecz- és az Árgyus-patakok mentén helyezkedik el. Mostanra összenőtt a déli szomszédjával, Zabolával. A falu a nevét az egykor ott élő sok páváról kapta. Első okleveles említése 1567-re vezethető vissza, ekkor Pawa alakban jelenik meg, de a település jóval régebbi lehet, mivel református temploma (ami eredetileg római katolikus volt) a 14. században már állt. 

Ismerjük meg jobban a Jakab házaspár, Rozália és Zsigmond munkásságát, életét. Nem sokat tudtunk róluk. Emlékeink között él egy kép, amikor a helyi gyermekkórus tagjaiként, székelyruhában énekeltünk Rózsika néni temetésén. Akkor nem tudtuk, hogy miért is volt ilyen fontos személy, mert nem szokványos, hogy temetésen gyermekek énekeljenek.

Rátonyi János, Buzásbesenyő

Búzásbesenyő az egyik legszebb nevű település a Kárpát-medencében. Erdély középső részén, Marosvásárhelytől délnyugatra, mintegy 20 kilométernyire található, a Besenyő (Nagy) patak völgyében, amely balról torkollik a Marosba. A falut az E60-as nemzetközi főútról lehet megközelíteni. A helység évszázadokon át Küküllő vármegye, majd a kiegyezés utáni közigazgatási átszervezés eredményeként 1876 után Kis-Küküllő vármegye része volt. A kommunizmus idején több közigazgatási egység része a többszöri átszervezés miatt, 1956-ig pedig önálló község volt. Az 1968-as megyésítés óta a Maros megyei Kerelőszentpál község egyik faluja.

serfőző levente nagyszeben

Serfőző Levente ma már Erdélyben és Magyarországon is ismert szakértője a kulturális műsorok szervezésének. Erről tanúskodik a 2006 óta megrendezett Ars Hungarica, a Hungarikum Napok, a filmfesztiválok.