Pillanatkép a Beszterce környéki magyarokról

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk. De alig szól róluk híradás az írott és elektronikus erdélyi és magyarországi sajtóban, és a tudományos irodalom sem kényeztet el történelmi, néprajzi, egyházi, nyelvészeti szakmunkákkal e vidékről. Az erdélyi magyar embernek kétfajta halvány tudása, sejtése szokott lenni erről a vidékről. Tudja vagy hallott róla, hogy Besztercén, Lekencén, Tekében szászok is éltek, az idősebbje netán találkozott is velük a vásárokban, katonáéknál, a Maros menti falvakból besztercei szász családoknál szolgáltak a lányok, s hogy a szászok Orbán napjáig (május 25.) féltik a szőlőjüket. Aztán itt van az Erdély-szerte ismert, nagyra becsült besztercei hamvaskék, magvaváló, szilvaíznek és üstbe, pálinkának való besztercei szilva, az biztosan innen terjedt el, mint a többi szász specialitás, Segesvárról a kalap, és Brassóból a brassói posztó.

Egy sommás, általánosító vélekedés az erdélyi Mezőséghez sorolja a Beszterce környéki magyar falvakat is, elfogadva ezt sokat hallott tételt, hogy az erdélyi Mezőség a Marosvásárhely, Szászrégen, Bethlen, Dés, Kolozsvár, Torda és Marosludas által közrefogott dimbes-dombos, erdőtlen, folyótlan, közel háromszáz településből álló földrajzi-néprajzi táj.

E tétel, mint minden egyszerűsítő általánosítás, árnyalásra szorul. Mint ahogyan az is, hogy Beszterce környéke a magyarság szempontjából egyértelműen szórvány, pusztuló vidék, holttenger.

Hála Istennek nem az, tapasztalatból mondom, még nem az. K. Kiss Ferenc, „a Mezőség apostola” nem véletlenül írta éppen tíz évvel ezelőtt megjelent mezőségi könyvének címéül: Még szólnak a harangok.

Még szólnak a harangok a Beszterce környéki, Beszterce-Naszód megyei magyar, vegyeslakosságú vagy kisebbségben élő magyarok lakta falvakban. Leginkább a református templomok harangjai, mert a Beszterce környéki magyarok – lélekszámuk jelenleg mintegy 30 000 – jobbára református vallásukat követik. Szólnak a harangok Sófalván, Beszterce magyar „külvárosában”, a történelmi emlékű Cserhalomra épült Cegőtelkén, a szászos magyar falu, Zsejk evangélikus híveinek, Szentmáté Árpád-kori templomában, valamint a székelyes Újősben. Továbbá a kivándorolt lekencei szász evangélikusoktól örökölt, reformátussá vált templomban is megkondul néha. Emellett csendül Tacson az új templom harangja az otthoniaknak és a vasárnap hazalátogatóknak is. Magyarberétén az idősek jó templomos gyülekezetének, Somkeréken a még megmaradottaknak. Magyardécsében, a gyümölcstermesztők falujában, a környék legnagyobb, életerős fiatalságú, 1500 lelkes református gyülekezetében nemcsak vasárnap, hanem minden hétköznap is tartanak istentiszteletet.

Sajóudvarhelyen már csak néha kondul meg a harang, nincsen kinek. És olyan településen is jártunk (Sajósárváron), ahol már egyetlen magyar lélek sincs, csak a felújított református műemlék templom emlékeztet arra, hogy itt valaha magyarok is éltek. Annak a harangja kinek szól? Nemcsak a mezőpanitiaknak, akik a puszta templombelső szószékét és úrasztalát gyülekezeti adományként elkészítették, hanem mindenkinek, emlékeztetőül, hogy vigyázzanak a gyülekezetre és az anyanyelvre!

Nekünk is szóltak Beszterce környékén a harangok 2005 augusztusában. Tíz napig, naponta más-más templomban, az imént felsoroltakban. A harangok hívó szavára naponta kisebb-nagyobb gyülekezet lépett Isten házába, hogy énekkel és imával dicsérje az Urat és meghallgassa a Református Kántor-Tanítóképző Főiskolánk szolgáló műsorát; a hitvalló énekeket, kórusműveket, az erdélyi magyar költők és írók – Reményik Sándor, Tompa László, Berde Mária, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Makkai Sándor – műveit. Az előadandó verseket, regényrészleteket úgy próbáltam összeválogatni és a diákokkal megszólaltatni, hogy minden templomban érezzék: üzenetet hoztunk. Énekben és versben, hitvalló és magyarságmegtartó üzenetet. Hogy nemcsak Holttenger – Makkai Sándor püspökünk regényével szólva – ez a vidék, nemcsak „elátkozott világ”, ahonnan menekülni kell, vagy lassan kipusztulni, hanem emberként, magyarként dolgozni, ha gondban is, de megélni, tudván tudva, hogy „nincs segedelmünk, / Magunkon kívül csak az Isten.” (Tompa László)

A szokásos évi egyházszolgálati és népismereti mozgó táborunkban a templomi harangszókon kívül arra is figyeltünk – összesen hat, egyházi és magyar kultúránkat érintő témában végeztünk vizsgálatokat –, hogy a felkeresett falvakban szól-e majd a csengő, és kinek óvoda-, illetve iskolakezdéskor. És hogyan csengenek magyar szavaink idősek, fiatalok és a gyermekek ajkán?

Jól tudom, az iskolai csengők kimentek használatból. De ha lennének is, kinek szólnának, kit hívnának magyar szóval óvodába, iskolába? Zsejken és Tacson senkit, mert nincsen iskola. E gyülekezetek otthonlakó tagjai mind hatvan éven felüliek. Gyermekszó csak vendégként hallszik néha-néha. Sófalván, Újősben, Magyarberéten és Cegőtelkén óvodásokat és kisiskolásokat vár a magyar szó. De mi legyen tovább a gyermekek sorsa? Hová ingázzanak magyar szóra: Bethlenbe, Besztercére? Azok eléggé távol vannak. Vagy maradjanak otthon, és járjanak román felső tagozatra, mint Újősben? A román nyelvű iskola a felső tagozaton – tapasztaltuk többfelé –, elhozza az anyanyelv visszaszorulását: templomi vagy konyhanyelvvé válását a magyar többségű közösségekben is. A felkeresett települések közül Szentmátéban és Magyardécsén működik nyolcosztályos magyar iskola. A templomok mellett ezek a magyar iskolák az anyanyelv végvárai. Mindkettőnek óriási a súlya, felelőssége e vidék magyarságának megtartásában. Nem mindegy, hogy kik és mit tanítanak ezekben az anyanyelvi végvárakban. Kodály Zoltán egyik megjegyzésére emlékszem szívesen, amely szerint legalább olyan fontos, hogy ki tanítja a zenét egy nyírségi faluban, mint az, hogy ki a zeneakadémia kórusának karmestere.

Kántor-Tanítóképző Főiskolánk évek óta szervez táborokat az erdélyi magyar szórványvidékeken, azzal a céllal is, hogy szórványszolgálatra biztassa a táborozó diákokat, és felkutassa a helyben élő lehetséges jövendő tanítókat.

Örülök, hogy a Beszterce környéki magyar falvakban szakképzettség nélkül oktató, vagy frissen érettségizett fiatalok közül immár csapatnyian végzik tanítói és kántori tanulmányaikat főiskolánkon. Többükkel éppen a nyári mozgótáborok során kerültünk kapcsolatba, hiszen két évvel ezelőtt is e vidéken jártunk, a Melles-patak menti falvakban.

Köszönöm a jó Istennek, hogy megadta e tíz nap testileg fárasztó, de lélekben felemelő, gyönyörűséges szolgálatának lehetőségét. Köszönöm a diákoknak, hogy vállalták a küldetést, Körösi Csoma Sándor napjainkbeli, erdélyi feladatát. „Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, / hogy felkutassak mindenegy magyart”, hangzott el minden esti istentiszteletkor, a műsor részeként Dsida Jenő: Psalmus hungaricus című versciklusában táborunk fogadalma. Többen elmondták, hogy ez a tíznapos küldetés talán életreszóló élményt jelent számukra; a már végzett kántortanítóknak: Salak Attilának, Nagy Margit Veronikának, Köntés Annamáriának, Székely Szabolcsnak, Németi Lászlónak, Póra Piroskának, Sikó Ibolyának, valamint a fiatalabbaknak, alsóbb éveseknek: Gálfi Arabellának, Györfi Melindának, Varga Timeának, Bakos Zsoltnak, Gábor Gyöngyvérnek, Káli Mártának, Kiss Emesének, Koncz Enikőnek, Kisfaludi Violának, Salak Emőkének, Dombi Győzőnek.

Köszönöm a fogadó lelkipásztorok és gyülekezetek vendégszeretetét, idősek baráti kézfogását, a fiatalok odaadó figyelmét, a gyermekek mosolyát. Köszönöm, hogy visszavárnak e vidék többi településére is, ahová a nyáron nem jutottunk el: Beszterce városába, Magyarnemegyébe, Óradnára, Tekébe, Nagysajóra. Köszönöm a figyelmeztetést is, hogy egy tanévben nem csak a nyári szünidő létezik tanulmányutakra, és Beszterce vidéke itt van Vásárhelytől egy karnyújtásnyira.

Igen, azt a bizonyos kart nemcsak egyszer, de nagyon sokszor lehetne, kellene kinyújtani: nekünk is, másoknak is.