Tutajozás a Görgény folyón

Hajdanában jelentős gazdasági tevékenység volt a tutajozás, amely nagyrészt a Maroson, kisebb részben pedig a többi erdélyi folyón (Küküllők, Nagy-Szamos, Kis-Beszterce, Görgény stb.) bonyolódott le. Zord éghajlatú, kevésbé termékeny vidékeken a lakosság legfőbb kereseti forrásai közé tartozott, nagymértékben befolyásolta az erdőgazdálkodás többi ágazata (deszkametszés, zsindelykészítés) fejlődését is. Másfelől elősegítette a különböző vidékek és népek közötti kapcsolatok fejlődését és elmélyülését.

A Maroson zajló tutajozásról több tanulmány vagy adatközlés jelent meg.1 Ez alkalommal a Görgény vizén folytatott tutajozásról szeretnék bővebben szólni.

A 17–18. században a fellendülő építkezés, a bányaipar és a hajógyártás egyre nagyobb mennyiségű faanyagot igényelt, s ennek megfelelően fokozódott a fakitermelés, és kialakult a kezdetleges fakereskedelem. A görgényi uradalom nagyobb pénzjövedelemre vágyó haszonélvezői csakhamar felismerték a „zöld arany” jelentőségét és a vízkerékhajtású fűrészmalmokkal járó munka előnyeit.

Fakitermelő munkások a múlt század elején. Kép: Gyergyóremete község honlapja

Az itteni fakitermelésről és a faanyag megmunkálásáról szóló eddig ismert legrégibb oklevelek a 17. század második feléből (1652, 1688)2 és a 18. század elejéről (1706, 1715)3 valók. Belőlük megtudjuk, hogy a Görgény folyón és a beléje ömlő Hodák, Orsova, Iszticsó stb. patakokon már ekkoriban vízi fűrész működött.

Az állami (fiskális) tulajdonban lévő görgényi várat s tartozandóságait eleinte az erdélyi vajdák és a székely ispánok birtokolták. A fejedelemség korában a várat és a hozzátartozó uradalmat az erdélyi fejedelmek vagy azok bizalmi emberei vették bérbe. A Habsburg-uralom elleni szabadságharc alkalmával (1703–1711) az osztrákok 1708-ban megostromolták és lerombolták a várat. Ezután a vár és tartozandóságai kamarai kezelés alá kerültek. A bécsi kamara a görgényi domíniumot 1734-ben évi 25 ezer forint bérleti díj ellenében 99 esztendőre elzálogosította Erdély alkancellárjának, Kászoni János Józsefnek, aki később a Bornemisza előnevet kapta.4

Éppen ebben az időszakban növekedett meg a fa- és a deszkaáru iránti kereslet, melynek kielégítésére a Bornemisza család fokozta az erdőkitermelést és a fa feldolgozását. Ennek elvégzésére és a szállításhoz – az úrbéri szolgáltatások fejében – a jobbágyparasztok munkaerejét használták fel.

A 99. esztendő leteltével, hosszas pereskedés után újból kincstári kezelésbe került a birtok. A Bornemisza család az időközben eszközölt beruházásokért kártérítést követelt, és kapott is 500 000 forintot.5

A Görgényi-havasok faanyagának szervezett, ipari jellegű kitermelésére csak a múlt század utolsó évtizedeiben, 1871 után került sor. A kitermelést, a szállítást és az értékesítést 1871 és 1875 között a Görgény-völgyi erdőgondnokságok adminisztrálták. 1876-tól a fa értékesítésének jogát 20 évre a bécsi Bayersdorf és Biach cég vette bérbe a kincstártól. A szerződés lejárta után, a kitermelés, a szállítás, a szállításhoz szükséges berendezések s felszerelések beszerzése és fenntartása, a fa értékesítése – újabb húszéves időszakra – a régeni Goldfinger és Teplánszky fakereskedő cég hatáskörébe került.6

A kitermelt árut a Görgény vizén és a Maroson tutajozással szállították megrendelési helyére. A Görgény volt hazánk első folyója, ahol – a fekete-erdei tutajozást tapasztalatokat felhasználva – óriási tutajokat úsztattak. A szállítás megszervezésével a kincstár Pausinger József erdőmérnököt bízta meg. Pausinger szakmunkásokat szerződtetett az ausztriai Badenből, Karinthiából és Itáliából, akik a Görgény-völgyi és gyergyóremetei erdőkitermelő munkások bevonásával előbb a kitermeléshez és a tutajozáshoz szükséges feltételeket teremtették meg. Így például medertisztítási és szabályozási munkálatokat végeztek a Görgényen, valamint az Iszticsó-, Fancsal-, Laposnya-, Székelypatakon; vontatóutakat, csúsztató- és úsztatócsatornákat, vízfogókat, gátakat építettek. Iszticsón és a régeni herbusi fatelepen a méterfa kifogására gereblyéket szereltek fel, Görgényszentimrén, Fancsalon és Laposnyán úgynevezett „gúzskemencéket” építettek.

A fenyőfák tutajba kötésére „gúzsköteleket” használtak. Gúzsnak leginkább a mogyorófa volt alkalmas, de erre a célra fiatal gyertyánfát, lucfenyőt és nyírfát is felhasználtak. A gúzskészítéshez a szükséges anyagot az őszi hónapokban, szeptemberben és októberben vágták le. A levágott fák ágait lemetszették, meghántották (kérgelték), a vékonyabbakat vizes medencébe tették, hogy megőrizzék hajlékonyságukat és ellenállóképességüket. Ezt követően a gúzskötelek anyagát „gúzskemencében” hevítették, majd fakalapáccsal megpuhították. A puhítást a sodrás követte, amit egy sajátos eszközzel végeztek, a farostokból így állították elő a gúzskötelet, amelyet aztán egy, erre a célra épített színben néhány napig füstöltek, majd „gúzscsűrben” tároltak. Az így készült gúzskötelek hajlékonyak, szilárdak, ellenállók voltak, egy igazi kötél tulajdonságaival rendelkeztek. A tutajozási idény kezdetekor, néhány nappal a tutajok összeszerelése előtt, a gúzsköteleket vizes medencébe tették és megáztatták, hogy hajlékonyabbak legyenek.

Fakitermelés a Zsiec folyón 1908-ban.
Kép: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

Az eladásra szánt fenyőfákat már a tutajozást megelőző évben kitermelték. A kidöntött fák ágait levágták, a törzset meghántották és a tutajbekötő helyekre szállították ökör vagy ló vontatta szánnal. A rönkök tovább juttatására csúsztatókat, úgynevezett szárazkanálisokat használtak. A csúsztató teknő alakban elhelyezett gömbölyű fákból készült. Csúsztatás előtti napon a csúsztatót vízzel öntözték, hogy síkosabb legyen. A rönkök saját súlyuknál fogva gyorsulva siklottak lefelé, meglehetősen nagy távolságokat megtéve.

A csúsztatott és vontatott fa így jutott el a bekötőhelyig. Itt a tutajgerendákat hosszúság és vastagság szerint válogatták, osztályozták és felmáglyázták. A tutajbekötő helyen felmáglyázott fákból, az idény beálltával, április és november hónapok között – az időjárástól függően – megkezdődött az óriási tutajtáblák összeállítása azoknak a patakoknak a medrében (laposnyai, Székelypatak, Fancsal), melyekre vízfogókat (zárgátakat) építettek. A vízfogókban felduzzasztották a fa úsztatásához szükséges vizet.

A táblák összeállítása a következőképpen történt: a tutajnak való fák végeit legömbölyítették, hogy úsztatás közben ne akadjanak össze. Általában 8–14 egyforma hosszú és közel azonos vastagságú tutajfát kötöztek egymás mellé. Az utolsó táblába különböző hosszúságú fák kerülhettek. A vékonyabb rönkök a tábla elejére, a vastagabbak a végére kerültek. A bekötés előtt, hogy jobban illeszkedjenek, a gömbfák egyik oldalán az egyenetlenségeket lefaragták, a végeket vízszintesen megfúrták, a furatokon áthúzták a gúzskötelet, és végeit faszegekkel a tábla szélső rönkjeinek furatához rögzítették. Amikor a tutajtábla elkészült, kinyitották a vízfogak zsilipjeit, és a táblákat árhullám sodrával egymás után a Görgény folyó medrébe úsztatták. Mikor több tábla összegyűlt, azokból a laposnyai gát alatt óriási tutajt állítottak össze. Ez úgy történt, hogy az egyes táblákat egymás után kötötték, az elsőt és az utolsót pedig kereszthevederekkel erősítették meg. Erre azért volt szükség, mert az irányítás ezekről történt. A hevedereket a tutajfákba rótt vájatokba – úgynevezett geredekbe – illesztették, faszegekkel rögzítették, melyekbe persze előzetesen lyukakat fúrtak. A hevederre középen úgynevezett jármot rögzítettek, ezekre szerelték az 5–6 méter hosszú apacsint (kormányrudat) –, amellyel a tutajt elölről és hátulról irányították. Az első kormányrudat alkalomszerűen használták, ha a vízmederben nem merült fel akadály, megemelték, és a lapáttal ellentétes végét gúzsból készült kantárba akasztották.

Feltételezhető, hogy az óriási tutajt „fékkel” is ellátták, de a közlemény készítőjének nem sikerült értesüléseket szereznie. Elképzelése szerint a „fékes tábla” gerendáin nyílást vágtak, és mellette a rönköket kereszthevederekkel erősítették meg. Szükség esetén a tutajosok a „gerendaféket” átdugták a nyíláson és a mederfenékhez nyomták, hogy lassuljon vagy leálljon a tutaj.7

A tutajosok kellékeihez tartoztak a kikötéshez szükséges tutajkötelek8 vagy láncok, fejszék, harcsafűrészek, fahúzó csákányok, vaskapcsok, tutajszegek. A tutajon való biztonságos mozgáshoz lábbelire szíjazható, ún. vasmacskát használtak, melynek kiálló vasfogai megakadályozták a vizes fákon az elcsúszást. Az első táblára tutajpadot rögzítettek. Étkezéskor erre ültek, máskor pihenésre használták.

A tutaj nagyságát a vízállásnak megfelelően 10–30 táblából alakították ki. Egy tábla 20–25 köbméter faanyagot tartalmazott. Az óriási tutaj 25–30 táblából állott, hosszúsága meghaladta az 500 métert, és 500–700 köbméter faanyagot tett ki. Egyes források szerint Laposnyán ennél nagyobb tutajt is összeállítottak, így például egy 1895. július 5-i adat szerint egy óriási tutaj 37 táblából állt és 710,124 köbméter fát fogott össze.

Az említett időpontban a herbusi fatelepre érkezett tutaj jellegzetességeiről Nicolae D. Petra közgazdász a régeni fafeldolgozás múltjáról írt monográfiájában9 a következőket állapítja meg: az óriási tutajt alkotó táblák száma – 37; a tutajfák összsúlya – 470–500 tonna; a mellékrakomány súlya – 30 tonna; az úsztatott fa konvencionális vagonokban kifejezve – 48 vagon; az óriási tutaj hossza – 600 méter; a tutajfák átlagos átmérője – 40 cm; a legvastagabb fa átmérője – 78 cm; a legvékonyabb fa átmérője 13 cm; a tutajtest legrövidebb fájának hossza 4 méter; a tutajtest leghosszabb fájának hossza – 32 méter; a szállított fa mennyisége köbméterben – 710,124 köbméter. A 37 táblából álló óriási tutaj első tizenhárom tábláját ék alakban állították össze. Az élre helyezett tábla 0,80 méter szélességű volt. A tizenharmadik pedig már 4,40 m szélességet ért el. A többi tábla szélessége – néhány keskenyebb kivételével (3,63 m, 3,80 m, 3,90 m; általában 4,01 m és 4,84 m között váltakozott. A 25., 30. és 36. táblákat mellékrakományokkal is megterhelték.

Az óriási tutajok személyzete 10–20 főből állott. A badenieken kívül Görgény-völgyi román és gyergyóremetei székely tutajosokat is alkalmaztak. A kormányosok apacsinnal, a többiek hosszú rudakkal segítették az úsztatást.

A tutajhoz szállítólevelet mellékeltek, amelyben a fa rendeltetési helyét, a táblák számát, a darabszámot és a köbmétert tüntették fel.10

Az óriási tutaj összeszerelése és az úsztatáshoz szükséges feltételek megteremtése után került sor a tutaj elindítására, ami a következőképpen történt: fokozatosan kinyitották a gát zsilipjét, és megvárták, míg a víz szintje kellően megemelkedett. Ezután a tutajt szabaddá tették, és kezdetét vette az úsztatás. A szükséges vízmennyiséget, a laposnyai víztárolóban összegyűjtött vízen kívül a Görgény folyóba ömlő bővizű patakok is biztosították.

A laposnyai víztárolótól a régeni herbusi fatelepig tartó 42 kilométeres utat az óriási tutaj kb. 6 óra alatt tette meg.

Az úsztatott fa gyűjtőközpontja a mai régeni fafeldolgozó üzem fölötti részen volt. Itt a kívánalmaknak megfelelően a tutajt átrendezték. A fa egy részét – feldolgozás céljából – a herbusi fatelepre irányították, másik részét a Maroson továbbúsztatták.

A tutajokon, rönkökön kívül, mellékrakományként fenyőzsindelyt, hangszerfát és épületfát is szállították. A tűzifát szabadon úsztatták, a hasábokat a herbusi fatelep csatornavizén erre a célra felszerelt gereblyével fogták ki, és raktárban tárolták. A fatelepről a múlt század utolsó évtizedeiben a helyi tőkés vállalkozók, például Grün Izsák tűzifa-kereskedő, Farkas Mendel szeszgyáros, Josef Fritsch és Daniel Broser serfőzők nagy mennyiségű tűzifát vásároltak. Voltak természetesen más megrendelők is, így például 1896-ban a marosújvári sóbányának 5000 köbméter fát szállítottak.

Tutajozás a Maroson a 19–20. század fordulóján. Pillanatkép a Consummatum Est című dokumentumfilmből, Czirják Károly maroshévízi helytörténész gyűjteménye

Jó három évtized múltán, a 20. század első évtizedében a Görgényen való tutajozás lehanyatlott, a Régen és Laposnya közötti kisvasút felépítésével (1905) pedig elvesztette jelentőségét. Megszűnését – az ipari vasút felépülésén kívül – egyéb okok is előidézték. Ez a szállítási módszer nem volt biztonságos és folyamatos, az időjárástól és a víz szintjétől függött: az év tizenkét hónapjából a legjobb esetben is csupán fél évig volt használható. Az úsztatásához szükséges berendezés és annak állandó karbantartása, felújítása túlságosan költséges volt. Ezenfelül jelentékeny faveszteséggel is járt. A kidöntött fáknak csak a teljesen ép részét használták fel, a többi az erdőben korhadt el. Sok értékes faanyag ment tönkre a bekötéskor és vízen való szállítás közben is. Az úsztatott fa minőségileg leromlott, sokat veszített értékéből. Koós Ferenc (1828–1905), Régen város neves szülöttje, a korabeli tutajozás jó ismerője, a vízen szállított faanyag károsodásáról a következőket írta: „...a nyári víz hamar leszaladott s a M.-Régenből megindított első transport ha le is jutott szerencsésen Aradra, de már a másodikkal megesett, hogy megakadott, egyik teher itt, a másik amott kötött ki s ott maradott szerteszéjjel, késő őszig, akkor kellett szálonként húzatni a partra, ott egész télen őriztetni, tavasszal ismét összeköttetni, vízre bocsátani. Az ilyen tutaj gerendái meg ráadásul meg is feketedtek és más évben, ha le is szállították Aradra, nem volt ára a megfeketedett fának.”11

A 20. század elején a Görgény vize és a beömlő patakok mentén felépített kisvasút gyökeres változást idézett elő a fa kitermelésében és szállításában. Egyenletessé vált a szállítás ritmusa, lévén hogy nem függött többé az időjárás szeszélyétől, könnyebben és biztonságosabban, nagyobb távolságra lehetett eljuttatni és előnyösebb feltételek között lehetett értékesíteni a faanyagot. Tutajozással évente mintegy 110–120 000, vasúton viszont évi 160–170 000 köbméter fát lehetett elszállítani.12

A második világháború utáni években mélyreható változások következtek be mind az erdőmunkában, mind az erdőmunkások életében. Az erdőkitermelés legfontosabb munkálatait gépesítették: a fákat motorfűrésszel, ún. druzsbával döntik, gallyazzák és darabolják; a kitermelt faanyagot traktorral vontatják és sodronykötélpályákon közelítik a rakodóhelyig. A rakodást-ürítést és csörlést gépi berendezésekkel végzik. A fát rönkszállító tehergépkocsikon szállítják.

Az erdőkitermelési munkálatok gépesítése és a munkavédelmi intézkedések eredményeként csökkent a munkabalesetek száma, viszonylag könnyebbé vált a munka. Változtak az életkörülmények is. Az élelmiszert a munkások a fogyasztási szövetkezetek erdei fióküzleteiből vásárolják, a régi füstös kalibák helyett ágyakkal berendezett lakókocsikban, villanyvilágítású munkásszállásokon laknak, családjukat gyakrabban felkereshetik, és művelődésre is több lehetőségük nyílik.

(1990/9)

Jegyzetek

1 Czeglédy János: Tutajozás a Maroson a múlt században. Ethnographia, 1969/3; Dr. Kós Károly: Népélet és néphagyomány. Kriterion, Bukarest, 1972. 14–17; Binder Pál: Tutajozás a Maroson. Hargita, VI. évf. 63. (1571.) szám, 1973. március 17.; VI. évf. 69. (1577.) szám, 1973. március 24. (1583.) szám, 1973. március 31; Palkó Attila: Tutajozás a Maroson. Korunk Évkönyv, 1979. 202–212; Garda Dezső: A gyergyóremetei tutajosok a XIX. században. Acta Hargitensia, 1980. 85–95; Tarisznyás Márton: A gyergyói tutajozás emlékei. In: Gyergyó történeti néprajza. Bukarest, 1982. 172–179.

2 Kolozsvári Akadémiai Levéltár. A Bornemisza család levéltára. Lit. G. Fasc. II. nr. 10.

3 Kolozsvári Akadémiai Levéltár. A Bornemisza család levéltára. Lit. G. Fasc. I. nr. 22.

4 Jakab Elek: Görgényvár és a görgényi kastély a múltban. Századok, 1883. 415. Vö: Teodor Chindea – Nicolae Lateș: Monografia Gurghiului. Tîrgu Mureș, 1971. 49–50.

5 Jakab Elek: i. m. 415.

6 Portik János: Întreprinderea Forestieră de Exploatare și Transporturi Mureș–Reghin. Kézirat.

7 Az óriási tutaj fékjének létezéséről a Görgényszentimrei Erdőgondnokságnak a Kolozsvári Erdőigazgatósághoz szóló, 1908. január 25. keltezésű, 614-es számú jelentése tesz említést. A jelentés az 1908-as londoni világkiállításra készített „tutajminták”-ról szól. Belőle értesülünk, hogy a 37 táblából álló óriási tutaj 36. ún. „fékes táblájának” mása 1:25-ös léptékben készült el. Ebben a jelentésben a fékrendszer szerkezetéről és működési elvéről nincs szó, így a fékes táblát csak elképzelhetjük.

8 Az 1930-as évekig a régeni kötélverők legfőbb terméke a tutajkötél volt. Ebből származott a legtöbb jövedelmük. A tutajkötelet két-három kötélverő összetársulva fonta, februártól májusig. Ezt a kötélfélét 500-tól 3000 kg-os tételekben a Szászrégeni Tutajkereskedő Társulat és a fakitermelő cégek megrendelésére készítették. A tutajköteleket különböző hosszúságban és súlyban állították elő. Csináltak 10 méter hosszú, 20 mm-es, 31/2 kg súlyú, valamint 12 m hosszú, 20 mm-es, 41/2 kg-os kötelet.

9 Nicolae D. Petra: Un secol de prelucrare a lemnului la Reghin (1873–1973). Kézirat.

10 Az 1895. július 5-én a herbusi fatelepre érkezett óriási tutaj szállítólevele a következőket tartalmazta: „Szállítólevél, mely mellett a laposnai pagonyból az V. számú tutaj következő tartalommal a herbusi raktárba szállíttatik. A tutaj 37 táblából áll, tartalma: Szálfa 340 drb. 682,496 m3. Átfúrt 33 drb. 24,678 m3. Rönk 2 drb. 2,950 m3. Összesen: 710,124 m3. Laposnya, 1895. július hó 5-én”.

11 Koós Ferenc: Életem és emlékeim 1828–1890. I. Brassó, 1890. 80.

12 Portik János: i. m.

Új hozzászólás