Emlékeim Kallós Zoltánról

Kolozsvári zeneakadémista diákéveim alatt (1971–1976) hallottam először Kallós Zoltán munkásságáról, a Balladák könyvéről,[1] a klézsei Szályka Rózsa dalairól.[2] Személyesen akkor még nem ismertem, pedig szerettem volna vele népzenéről beszélgetni, de úgy gondoltam, ismeretlenül mégsem kopogtathatok be hozzá. Így előbb budapesti gyűjtőtársával, Martin Györggyel ismerkedtem meg, aki mindig lelkesen beszélt róla. Martin által jutottam hozzá a Rajeczky-hanglemezek sorozatához,[3] amelyeken nagy számban szerepeltek Kallós-gyűjtések. Akkortájt a Visszhang Diákrádióban, a kolozsvári diákbentlakások vezetékes rádiójában népzenei műsorokat szerkesztettem, ahol sokat bemutattam az ő gyűjtéseiből is.

1976 őszén Csíkszeredában barátaimmal, Simó Józseffel, Bokor Imrével és Györfi Erzsikével megalakítottuk a Barozda népzeneegyüttest, majd a következő évben beindítottuk az első székelyföldi táncházat. Ettől kezdve számos rádió- és tévéfelvételt készítettünk, emiatt többek között a Kolozsvári Rádió stúdiójának is gyakran voltunk vendégei, és olyankor rendszerint Zoli bácsit is felkerestük. Emlékszem az első Barozda–Kallós-találkozóra a Móricz Zsigmond utcában 1978 telén. Már ekkor több gyűjtését átmásolta nekünk, s ez a későbbiekben is folytatódott. Mindannyian kaptunk egy-egy példányt a Balladák könyvének magyarországi, hanglemezekkel is ellátott kiadásából,[4] a sokak számára ismerős dedikációval: „a közös ügy szeretetének jegyében”, és az Idegen fődre ne siess kezdetű moldvai dal első versszakával. Elmondta, hogy Mezőkeszüben készül gyűjteni, menjek vele, ha érdekel. Természetesen érdekelt, így 1978. január 16-án volt az első közös gyűjtőutunk. A mocsi zenészeket és átvittük Mezőkeszübe, így még spontán táncolás is kialakult, de filmezőgép sajnos nem volt nálunk. Különösen érdekesnek tűnt számomra a magyar (táncházas nevén négyes) tánc, ami kissé más volt, mint a széki magyar. A mai napig csodálkozom azon, hogy a városi táncházakba nem nagyon került be, s még a színpadi koreográfiákban is ritkán láttam viszont.

Első közös gyűjtésünket több másik követte. 1979. április 15-én Visában gyűjtöttünk énekes anyagot. Azután még sokszor találkoztunk Kaláka tévéműsorok, székelyudvarhelyi és kolozsvári táncháztalálkozók alkalmával. Általa kerültem ismeretségbe több moldvai adatközlővel: a klézsei Lőrinc Györgyné Hodorog Lucával, a trunki Róka Mihállyal, Bodó Péterné Csobotár Borival, Páncél Györgyné Bodó Magdával és másokkal.

1962 májusában Martin György Kallóssal már készített némafilmet a gyimesi táncokról. Később szükségesnek látta, hogy hangosfilmfelvétel is készüljön ezekről a régies táncokról. Akkoriban csíkszeredai lévén vállaltam, hogy megszervezem a helyszínen a gyűjtést. Így került sor 1980. augusztus 2-án Sötétpatakon, Blága Károly „Kicsi Kóta” csűrjében erre a filmezésre, Kallós Zoltán, Pálfy Gyula, Németh Ildikó és Zsura (Zsuráfszky Zoltán) közreműködésével.

1982. augusztus 23–24-én Magyarszováton gyűjtöttünk Zoli bácsival. Ebből az anyagból szerkesztettem egy hanglemezt, amit a bukaresti Electrecordnál, az akkori egyetlen romániai hanglemezgyárnál próbáltam kiadni, Magyarszováti népzene címmel. A cím alatt ez a felirat szerepelt: Kallós Zoltán adatközlőinek anyagából. A hanglemezgyár fölvette a kiadói tervébe, de az ellenőrző bizottság nem adta meg rá az engedélyt. A szépen megtervezett borítóterv odaveszett a lemezgyár szerkesztőségében.

Zsura és Batyu (Farkas Zoltán) fiatal budapesti koreográfusokként a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján többször jártak gyűjteni Erdélybe, ahol rendszerint Zoli bácsi kalauzolta őket. Akkoriban magyarországi koreográfiákban gyakran szerepeltették a Felső-Maros mente nem székely táncait „székely”-ként. A félreértés talán onnan adódott, hogy ez a terület a Mezőség és a Székelyföld közé esik, és a ténylegesen székely Marosszékkel összevonva alkotta 1876-tól a történelmi Maros-Torda vármegyét. Amikor felmerült a székely táncok pontosabb dokumentálásának az igénye, úgy a tánckutatás, mint a színpadra alkalmazás érdekében, Martin hozzám küldte ezeket a fiatal koreográfusokat (szintén Zoli bácsi kíséretével). Sóvidéki filmezést javasoltam, így került sor 1982. augusztus 28-án az alsósófalvi táncfilmezésre, ahol a felsősófalvi Paradica-banda muzsikáját is rögzítettük. Ezt az anyagot sikerült megjelentetnem 1987-ben a bukaresti hanglemezgyárnál,[5] majd 2016-ban bekerült A Sóvidék népzenéje című magyar-angol nyelvű kiadványba.[6] Ebből az évből még arra emlékszem, hogy Kalotaszegen szilvesztereztünk Zoli bácsival egy nagy táncházas társasággal, talán Mérában. Neti Sanyi muzsikált. Másnap onnan Marosnagylakra mentem gyűjteni.

1981 őszétől a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes művészeti titkáraként dolgoztam. Sinkó Andrással, Toró Lajossal néhány évig (a betiltásig) még sikerült életben tartanuk a marosvásárhelyi táncházat. A táncházi zenélésbe bekapcsolódott az Együttesből Koszorus Kálmán, Bör Gyula és Marton László is. Zoli bácsi tudott rólunk, és két alkalommal elhívott minket falusi lakodalmat muzsikálni, egyszer Válaszútra, egyszer meg Buzába. Tudta, hogy a helyi folklór akkor már fogyó állapotában nem lehet teljesen hagyományos lakodalmat tartani, hallgatók, műdalok is kellenek. Ezekben nagyon jártas volt Koszorus, Sinkó Andi pedig ismerte a régi bonchidai, buzai repertoárt, így egyszerre volt jelen a hagyományos és a népies városias zene. Ez Zoli bácsi ötlete volt, hogy a helyi öregeknek és fiatalabbaknak is kedvére tegyünk.

A rendszerváltás után Kallós Zoltán végre lehetőséget látott gyűjtéseinek módszeres megjelentetésére. Megtisztelő volt számomra, hogy engem kért fel arra, hogy hanglemezt szerkesszek Uram, irgalmazz nékünk! címmel moldvai ima- és „szentes ének”-gyűjtéseiből. Első kezdetleges számítógépemmel magam tördeltem be nyomtatható formára a kísérőfüzetet, amelyben a két műfaj ismertetése mellett Zoli bácsi munkásságáról is írtam összefoglalót, továbbá egy rövid összeállítást készítettem a moldvai magyarok történetének kronológiájáról. Ezek a szövegek honlapomon ma is olvashatók.[7] A hanglemez 1993-ban jelent meg a Katyi Antal által akkoriban létesített marosvásárhelyi Pentaton Kiadónál, Ádám Gyula borítótervével.[8] Egyben ez volt a később gazdagon kiteljesedő Kallós Archívum hangzó sorozat első darabja. 2005-ben a Fonó Budai Zeneháznál ismét kiadásra került, de ekkor már CD-formátumban, kissé kibővítve.[9]

Válaszút szülötteként, majd folkloristaként hatalmas területeket bejárva Kallós Zoltánnak nagy rálátása alakult ki a szórványmagyarság helyzetéről. Ilyesmiről gyakran beszélt nekünk már a rendszerváltás előtt is, így főleg neki köszönhetem, hogy az én figyelmem is folyamatosan ráterelődött erre a kérdéskörre. Mikor a rendszerváltás után a Marosvásárhelyi Rádióhoz kerültem, zenei műsorok szerkesztése mellett egy szórványkérdésekkel foglalkozó műsor szerkesztésébe fogtam Peremvilág címmel. Ebben a hangsúly nem a folklórra esett, hanem a szórványban élő etnikumok, helyi felekezeti kisebbségek társadalmi, oktatási, kulturális, megmaradási problémáira. A műsorban túlsúlyban a Kárpát-medence, a Kárpátokon túli területek és a nyugati diaszpóra magyarsága szerepelt, de készült riport a kazakisztáni magyarokról, törökországi, balkáni és nyugat-európai nem magyar etnikai, vallási szórványokról is. 1990 és 1994 között több mint 100 ilyen műsor hangzott el, amelyekben a magam készítette riportok mellett riporterként közreműködött Jászberényi Emese, Gáspár Sándor, Csifó János, Oláh Gál Elvira, Borbély Melinda, Kelemen Ferenc, Vári Mariann, Boér Károly, Kinizsi Gyöngyi, Simon Gábor, Szabó Anikó, Ábrám Zoltán, Veress Emese és még sokan mások.

A szórványkérdés Zoli bácsit sem hagyta nyugodni. Igaz, hogy az 1992. november 20-án létrejött Kallós Alapítvány elsődleges célja nyári táborok szervezése, majd gyűjtéseinek válogatott kiadása volt, de érezte, hogy az egyre lemorzsolódó szórványmagyarságért sürgősen tenni kell valamit. Erdélyi utazásaim során gyakran betértem Válaszútra, és mindig csodálattal szemléltem azt az elszántságot, kitartást, amivel fokozatosan megvalósította a bentlakásos rendszerű szórványoktatási központot, amely két évtized alatt egyre jobban kinőtte magát, s immár követendő modellnek tekinthető. Ugyanígy időnként közelről figyelemmel kísérhettem Zoli bácsi páratlan értékű népművészeti gyűjtőmunkájának fokozatait a terepen végzett tárgygyűjtéseitől a válaszúti múzeum létrejöttéig.

Köztudott, hogy Kallós Zoltánt igen érdekelte nemcsak a magyar, hanem az együttélő etnikumok folklórja is, s hogy jól beszélt cigányul és románul. Számomra mégis meglepő volt, hogy milyen elmélyült rétegeit ismerte a román tájnyelvnek. Erre 1994-ben jöttem rá, amikor Sebő Ferenc a Magyar Televízióban a Nyitott Stúdió című zenei műsorsorozatot szerkesztette, s felkért, hogy legyek zenei rendezője ezeknek a felvételeknek. Nemcsak táncházzenekarokat, népdalénekeseket vettünk fel ebben a sorozatban, hanem Hobótól Nyeső Marin át a Kaláka együttesig sok versmegzenésítő produkciót is. Néha arra is volt példa, hogy falusi hagyományőrzőket hoztunk az egykori óbudai zsinagógából a hetvenes években kialakított 5-ös stúdióba. Egyik alkalommal eleki román énekesek, hangszeresek, táncosok voltak a vendégeink. A felvételek gyűjtésszerűen zajlottak, ahogyan egykor Lajtha László vette gramofonlemezekre a székieket, kőrispatakiakat és más vidékek folklóradatközlőit, azzal a különbséggel, hogy ezúttal mozgóképfelvétel készült. A szerkesztőség azt kérte, hogy az elhangzott dalok, táncszók szövegei nem irodalmi, hanem értelem szerinti magyar fordításban legyenek feliratozva a szerkesztett műsorban. A fordításra engem kértek fel, amit szívesen vállaltam, hiszen a román népnyelvben eléggé jártas vagyok. Volt azonban egy-két olyan szótagösszevonással keletkezett tájszó, amelyek értelmét szótárak, tájnyelvi glosszáriumok segítségével sem találtam meg. Zoli bácsi éppen Budapesten járt akkor, s így megmutattam neki is ezeket a szavakat. Meglepetésemre első ránézésre mondta a megfejtéseket.

Az 1990-es és 2000-es években számtalanszor találkoztunk még erdélyi és magyarországi rendezvényeken. Több alkalommal készültek olyan sajtós, rádiós, tévés összeállítások, ahol a táncházról nyilatkozók között együtt lehettem jelen Kallós Zoltánnal. Emlékezetes számomra az a kerekasztal a 2004. évi budapesti Táncháztalálkozón, ahol vele, Domokos Máriával és a moldvai zenét játszó táncházegyüttesek tagjaival vitatkoztunk arról, hogy „Mi a magyar a moldvai népzenében?”. Több alkalommal voltam a Kallós Alapítvány rendezvényeinek meghívottja, és se szeri, se száma annak, hogy hányszor hivatkoztam tanulmányaimban, könyveimben vagy interjúk alkalmával Kallós Zoltán munkásságára.

Kitartása, rendíthetetlen hite tette lehetővé ennek a hatalmas életműnek a létrehozását, amely sokunk számára példaértékű.