Petőfi. Sokadszor

Januári lapszámunkban írtam volt arról, hogy az idei kulturális/közművelődési évfordulók között nem kevesebb, mint három két évszázadost és egy háromnegyed századost is ülünk. Utóbbi lapunk fennállásának hetvenötödik évfordulója; ha nem tévedek, éppen július volt, amikor ezerkilencszáznegyvennyolcban a Művelődés útjára indult. Bő fél esztendővel ezelőtt nem ígértem/-tünk semmilyen évfordulós csinnadrattát, legfeljebb csak munkát. Most is azon fáradozunk, hogy a lapunk közelmúltbeli gyűjteményéből könyvek borítói közé fűzzük az utóbbi harminckét évfolyam lapjai között csendesen meghúzódó legjobb tartalmakat. A nyomdagépek dolgoznak.

A három, egyenként kétszáz éves forduló közül egyik nemzeti imánk évfordulója, Kölcsey Ferenc kereken kétszáz esztendeje adta meg Himnuszunk végső tartalmát. A másik ilyen jeles esemény a magyar drámairodalom egyik remeke, Az ember tragédiája születése, Madách Imre kereken két évszázada vetette papírra alkotását. És akkor a harmadik kétszázas évforduló Petőfi Sándor születéséé, az a jubileum, amely Kárpát-medence-szerte, de azon túl is két esztendőre szóló kulturális/közművelődési esemény- és rendezvénysort fakaszt.

A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet. Mindkettő lezajlott már, de mindkettő a holnap tekintetében is fontos, és nem is akármilyen jelentőséggel bír. Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen. Ez a hely azért is kötődik az átlagosnál mélyebb érzésekkel 1848–49-hez, mert nagyon nagy árat fizetett 1848 decemberében, amikor a falut felperzselték, és ötvenkét lakóját lemészárolták az August von der Heydte báró, császári őrnagy elrendelte szabad préda alatt – egyetlen éjszaka. Olyasvalami történt akkor ebben a kicsiny székely faluban – szerencsére sokkal kisebb léptékben –, mint ami Nagyenyeden, Zalatnán, Abrudbányán – és másutt – 1848 őszén, 1849 elején. Köpec ez a kicsiny székely falu, ahol saját kezdeményezésből és önerőből olyan Petőfi 200-es emlékműsort raktak össze és adtak elő nemrég a helybeliek, hogy azt akárki és akárhol megirigyelhetné. De példa gyanánt legalább megnézhetné, mert ebben a párszáz lelkes faluban van az a lelkipásztor, az a tiszteletes asszony, az az énekkar, az a gyülekezet, gyermektől öregig, akinek/amelynek a közösség-
és önépítő munkálkodásában a vasárnaponkénti igehirdetéshez és -hallgatáshoz például ilyen közművelődési alkalmak is társulnak. Olyan hely ez, ahol elképzelhetetlen, hogy unatkozó suhancok Petőfi-kötetet próbáljanak elégetni, s ha már nem sikerül, a patak partján eldobják… Márpedig ilyen is megtörtént, nem is olyan rég, Erdélyben, Köpec nagyságú, majdnem színmagyar településen.

A másik mozzanat, illetve példa, amelyről szólnék, az Petőfi másajkú, román megszólaltatásához kapcsolódik, és amiről jelen lapszámunkban is olvashatnak. Erdélyben, pontosabban a Bánátban egy Petre Oprișan nevű temesvári verselő úriember volt az, aki 1885-ben úttörőként ajánlotta a nem magyar ajkú közönség figyelmébe Petőfit, aztán pár év múlva Ștefan Octavian Iosif brassói irodalmár, költő, műfordító, a Román Írótársaság megalapítója kezdett el Petőfi-verseket románra fordítani. Pár évtizeddel későbbiek Eugen Jebeleanu câmpinai születésű költő, újságíró Petőfi-fordításai, amelyek közül az Egy gondolat bánt engemet-verset Mă chinuie un gând címmel, román nyelven kétszer is volt alkalmunk kolozsvári március 15-i megemlékezésen hallani Elena Ivanca moldvai, botoșani-i/botosáni születésű kolozsvári színművésznő előadásában. Lúdbőr volt mindkettő.

De aligha tévedek, ha azt mondom, hogy Petőfi költészetének román nyelvű tolmácsolásában mindmáig az a Nicolae I. Pintilie iași-i/jászvásári műfordító tette a legtöbbet, aki azért, hogy jobban megértse Petőfit és összességében a magyar kultúrát, megtanult magyarul! Négy évtized alatt a teljes Petőfi-költészetnek közel felét fordította románra, 1996-ban megjelent, pár híján félezer Petőfi-verset egybeölelő Poezii alese (Válogatott versek) című gyűjteményéből sehol nem találok megvásárolhatót.

A példákból lehet tanulni. Mindegyikből.

Új hozzászólás