Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„…Áron nem hagyja magát”

A hivatására rátermett tanárt számos tulajdonságáról lehet felismerni, ezek közül az egyik valószínűleg az, hogy nyugdíjba vonulása után sem tudja abbahagyni a tanárságot, a tanítást, nem képes – és nem is akar – megszabadulni a pályája során agyában, szívében, lelkében felgyülemlett ismeretanyag továbbadásának kényszerétől. Sajnos – tapasztalatom szerint – elég ritka az ilyen tanárságra született pedagógus, nekem például az általános és a középiskolában összesen három ilyen tanárom volt, de rajtuk kívül sem ismertem sokat. Nyugdíjba – de nem nyugalomba – vonulásuk után egyikük TIT-előadások tartására adta a fejét, a másik szakkört vezetett, és volt egy kedves gimnáziumi tanárom, aki nyugdíjasként valamilyen ürüggyel havonta a lakására hívott, s mint egyedüli hallgatójának beszélt – prédikált – egy-két üveg sör mellett az élet, élete tanulságos részleteiről. Aztán van, aki a tanítással járó sok beszéd után írásra, a hagyományok lejegyzésére adja a fejét, vagy éppen azt veti immár papírra, amit addig a katedráról hirdetett.

A továbbszolgáló tanárok lehetőségeinek ez utóbbi formáját választotta a Csíkszeredában élő magyartanár, Mirk László. A papírlapra vagy az osztályban lévő táblára írt, óravázlatok módjára készült, és a diákok érdeklődésének felkeltését, ismereteik megalapozását szolgáló írói portrékat a néhányukkal kialakított személyes kapcsolatok során szerzett élményekkel fűszerezve előbb a Krisztus Világa című csíkszeredai folyóiratban tette közzé. Majd az írások sikerét látva, a témához közelebb hajolva kezdte vizsgálni a kiválasztott erdélyi írók életpályáját, miközben – mint írja – „…számos, kevésbé ismert élettörténeti adat birtokába jutottam, amelyek még árnyaltabbá tették a róluk alkotott képet”. A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából. Pedig nem mindegyik származik Erdély – hogy úgy mondjam – őslakosai közül. Kós Károly szász, francia és osztrák gyökerű, Áprily Lajos szász, Bánffy Miklós és Reményik Sándor felvidéki magyar, Dsida Jenő partiumi német felmenőkkel rendelkezik, „csupán” Tamási Áron, Tompa László, Kemény János és Kányádi Sándor székely születésű. S ha ehhez a körképhez hozzátesszük, hogy a könyv szerzője sváb, a recenzens pedig bajor és szepességi szász gyökerekkel rendelkezik, s mindketten a Székelyföldön élnek, akkor fogalmat alkothatunk arról, hogy mit is jelent Erdély lelke. Illyés Gyula megfogalmazása jár az eszemben, aki a monarchia korabeli állapotokat népeinek sorsáról elmélkedve írta le, hogy „a Kárpát-medence népeinek nagy kohójából a magyarság csorgatta a legnemesebb ércet”. Fokozottan érvényesülhetett ez a jelenség Erdélyben, ahol a fölemelő és az utóbbi másfél évszázad fölemelő és lesújtó eseményei katalizálták az összekovácsolódást.

A Mirk László által bemutatott kilenc író és költő közül nyolcnak át kellett élnie Trianon tragédiáját, mégpedig többségüknek felnőtt fejjel, de a 13 esztendős Dsida Jenő és a három évvel idősebb Kemény János sem volt már „kisgyermek” a nagy összeomláskor, így mind a nyolcan a történelmi Magyarországon születtek. Csak Kányádi Sándor volt kénytelen „román állampolgárként” meglátni a napvilágot. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy mind a kilenc könyvbéli szerző művészetére rányomta bélyegét a trianoni sorscsapás összes következménye. Az a „trianoni trauma”, ami ha nem is egyformán, de egyaránt megmutatkozott és megmutatkozik úgy a magyarság, mint a románság körében, összes tünetével. Mert van ennek a jelenségnek pozitív vetülete is, amit éppen az Erdély lelke című könyv íróinak gondolkodásában, érzelmeiben, világnézetében érhetünk tetten. Mégpedig az, ami a korábbi nemzedékek gondolkodásából, és ösztöneiből talán hiányzott, vagy talán nem tudatosult ilyen egyértelműen, ez pedig a nemzeti veszélyhelyzet átélése. Ha valamire, hát erre jó volt Trianon, s a könyv ezt az érzést tudatosítja bennünk, olvasókban is.

Mirk László „vendégeire”, könyvének meghívottjaira tehát különböző sorsokat szabott a Fennvaló, de nem nehéz megtalálni közös nevezőjüket. Kós Károly a budapesti Iparművészeti Főiskolán felkínált professzori állást hárította el, hogy visszatérhessen Erdélybe, kijelentvén: „hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám, mint Budapesten”. Nem véletlenül vallotta róla a bánffyhunyadi születésű, bár később nyugatra üldözött Albrecht Dezső, hogy „Kós Károly tanított meg szeretni és legszebben látni Erdélyt”. Ez a tanítás pedig részéről tudatos volt. Mint Önéletírásában megfogalmazta: „A korszerű építészet magyar stílusváltozatát a magyar nép építőformáló gyakorlata szellemében igyekeztem kialakítani. Bartók meg Kodály is ezeken az alapokon építették a korszerűen új magyar zene épületét.” A könyvben két, ugyancsak erdélyi költő hozzá írt versét olvashatjuk. Kissé irigyli őt az egyik, az olykor más vágányon is közlekedő Bartalis János, feltétel nélkül dicsőíti a másik, a kötetben is szereplő Tompa László: „Benned, ha szólalsz: Erdély lelke szólal, / Lelke az ónak, s az időtlennek – / Hangodat hallva: kürtszót hallok olykor, / Mely nekem is még életről izenget.”

Bizonyára nem véletlenül válogatta könyvébe Mirk László Áprily Lajosnak azt az írását, amelyben azt kérdezi a költő: „Milyen szerepet játszik a fájdalom mint alkotó erő a költészetben?” Emlékeztet a gyöngykagylóra, ami a héjába került homokszem okozta fájdalom hatására „alkotja” az oly értékes igazgyöngyöt. „És talán – teszi hozzá – a mi homok sebezte testünk sem szenvedhet haszontalanul, a mi fájdalmunknak is teremtenie kell valamit…” Talán a legnagyobb homokszem – valóságos szikla –, ami Áprily „kagylóhéja” alá került, az volt, amikor 1929-ben elhagyta Erdélyt, és Budapestre költözött. S bár tevékenyen bekapcsolódott a Magyarországon folyó irodalmi életbe, számos verse tanúskodik arról, hogy milyen erősen vágyódott vissza elhagyott, „hadak árja elseperte” szülőföldjére: „Nem vagyunk már hegy lakói, / messze kellett vándorolni. / Én Istenem mit nem adnék, / ha egy reggel ott virradnék… / …végzetünkről mit se sejtőn, / Parajd felett fenn az erdőn.”

1943-ban, a zsidótörvény szabotálása miatt nyugdíjba küldték, majd 1945 után hálából kiszorították az irodalmi életből, hosszú évekig fordításból élt. Mégpedig a Visegrád melletti Szentgyörgy-pusztáról a Pilisbe induló völgy rejtekében, amelynek azóta is Áprily-völgy a neve.

Gróf Bánffy Miklós azon magyar főurak közé tartozott, akik nagybirtokos létükre „kötelességüknek érezték, hogy a közért is tegyenek, ezért politikusi pályára lépett”. Munkásságával 1912 és 1918 között, mint a magyarországi állami színházak és a budapesti Operaház intendánsa, főigazgatója szolgálta a magyar kultúrát. Volt országgyűlési képviselő, 1916-ban IV. Károly koronázási ünnepségének kormánybiztosa, és neki volt köszönhető, hogy az Operaház bemutatta Bartók Bélától a Fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. A nagy háborút követően két esztendeig a Bethlen kormány külügyminisztere volt, s ebben a minőségében elérte, hogy a kisantant tiltakozása ellenére Magyarországot fölvegyék a Népszövetségbe, 1921 decemberében pedig megszervezte a nyugat-magyarországi népszavazást, aminek eredményeként Sopron, és kilenc, többségében magyar lakosságú település Magyarország része maradhatott. 1926-ban hazaköltözött Bonchidára, bekapcsolódott a kisebbségbe került erdélyi magyarság öntudatát erősítő, megmaradását szolgáló irodalmi-művészeti mozgalomba, s egyik fő szervezője lett a marosvécsi Helikon-találkozóknak. A tevékeny irodalomalkotás terén is sikeres volt, drámái mellett ezt bizonyítja az erdélyi és magyarországi arisztokrácia haldoklását bemutató regénytrilógiája. 2014-ben ezt a művet románul is kiadták, Marius Tabacu fordításában.

Talán a felvidéki gyökerű, Dobsináról való szülőkkel rendelkező, de már Kolozsváron élt és halt Reményik Sándorra illik leginkább a gyöngyöt szenvedő kagyló példája, a kisebbségi sors verseket termő és példát szuggeráló átélése. Pedig a legismertebbek közül az Eredj, ha tudsz… című nem is szerepel a könyvben, s az 1935 ben írt Ahogy lehet címűből is csak pár sort idéz a szerző: „Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, / Nem apáinknak tetsző életet. / De aki másképp tehetne helyünkben, / Az vesse ránk az első követ!”

Mégis, igen sok verséből érezzük, érezhetjük az eredj, ha tudsz tilalmát, könyörgését, parancsát. Még a jó barátnak, de a kisebbségi létet feladó és Magyarországra költöző Makkai Sándor református püspöknek is szemére vetette „elfutását”. Legtöbbször azonban – érthető módon – nem közvetlenül, hanem költői képekben, áttételesen fogalmazta meg aggodalmait, intelmeit. Mint mikor a kolozsvári Hója-erdő őszi erdejében a hulló falevelek fölött mond halotti beszédet, figyelmeztetve őket, hogy „…árvaság csak egy van, feleim: / Az erdőn kívül lenni. / Otthontalannak, hazátlannak lenni / Nagyvárosok rideg utcakövén / A széltől sepertetni.”




Mirk László és Sarány István újságíró népes közönség jelenlétében beszélgetett a kötetről a
csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár előadótermében 2022 februárjában. Kép: A Kájoni János
Megyei Könyvtár Facebook-oldala

Legnagyobb terjedelemben a 125 esztendeje született Tamási Áronnal foglalkozik a könyv, aki Erdélyt csak 1944-ben hagyta el fizikailag, de műveivel továbbra is szorosan szülőföldjéhez és a székelységhez kötődő íróként élte életét. „Mert az én szavam – írta magáról – a székelyek bajától lelte jutalmát. Jutalmam az volt, hogy sok igazságra magamtól rájöttem…” Ez az igazság pedig az – amint mesélte –, hogy a Farkaslakán született Tamási 1916-ban a történelmi Magyarország egyik legszebb szegletéből bevonult a Nagy Háborúba, ahonnan két esztendő múltán tért haza – Nagyrománia kellős közepébe. Aztán még hároméves amerikai vesztegléséből is ide tért vissza, s csak 1944-ben hagyta el, de megint csak fizikailag Erdélyt, hiszen lelki tarisznyájában bőven hozott magával ihletéhez szükséges élményanyagot. Amire nagy szüksége is volt, mert a „anyaország” bizony elég mostohán fogadta. 1945 után a Parasztpártból meghívott képviselőként bekerült a parlamentbe, de a kommunista hatalomátvételt követően az irodalmi életből is kiszorult, csak 1953-tól kezdték ismét kiadni a műveit. A kényszerszünetben Bölcső és bagoly címmel megírta önéletrajzát, amelynek hazulról hozott, s a Tamásira oly jellemző nyelvezetéből ízelítőt kapunk egy Mirk László által szerencsés kézzel kiválasztott részletből. Ebben az író elmeséli, hogy gyermekkorában egy baleset folytán miként vesztette el bal kezének hüvelykujját, miáltal alkalmatlanná vált a gazdálkodáshoz szükséges fizikai munkára, így aztán nagyapja papi öccsének segedelmével érettségizhetett, sőt a maga emberségéből diplomát is szerzett. Szeretett Székelyföldjétől sosem szakadt végleg, kívánságára koporsóját Farkaslakán temették el, mert mint Kányádi Sándor írta T. Á. sírjára című versében: „Kívánhat-e ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek.

A kötet valamennyi bemutatott írója, költője olyan sokoldalú ember, olyan sokrétű művész, hogy valóságos bűvészi teljesítmény Mirk Lászlótól, amikor tíz-tizenöt oldalon mutat be egy-egy személyiséget, ami még a mindössze 31 esztendőt élt Dsida Jenő számára is nagyon kevés. Ezért aztán a róla szóló fejezetben elsősorban nem a vidám témájú, nem a „játékosan életigenlő”, nem is a szenvedélyes hazaszeretetéről tanúskodó verseiből válogatott. Erről inkább csak Benedek Eleknek írt leveléből értesülünk, amit 17 esztendős korában küldött az erdélyi fiatalok legendás „Nagyapójának”: „…mert senki sem szereti talán faját, anyanyelvét olyan lángolóan, mint én.”

Az Erdély lelkéről szóló kötetből elsősorban a „hit ajándékával” megáldott költőt ismerjük meg, akire „veleszületett szívbaja miatt gyakran vetült a korai halál árnyéka”. Mirk viszonylag bőven idéz Dsida római zarándokútján készült naplójából, amiben különleges átéléssel írja le a Szentatyával, ­XI. ­Piusszal való találkozását, s meghatottságát, amikor a Szent Péter-templom hajójában háromszáz magyar torkából „egyszerre magyar imádság és magyar ének szavai zsongtak a kupola alatt…”

Úgy tűnik számomra, hogy Tompa László az a költő, akinek szíve legbelső kamrájából szólal meg Erdély lelke, noha – mint Mirk László írja róla – azok közé tartozik, akik a leghatározottabban vállalták erdélyiségüket. Talán vidéki elszigeteltsége okozta, ami azonban „nem az elefánttornyot jelentette számára, hanem a helytállást”. Ez pedig olyan versekre ihlette, amiből erőt meríthetett és másokra is sugározhatott. Mint a Magányos fenyő, „aki [...] amíg minden omlik, összedől. / Gyökereimmel a kopár fokon / Bús székely fenyő – megkapaszkodom, / S állok daccal, társ nélkül, egyedül.”

Vagy mint a Lófürösztés, aminek két, zsögödi Nagy Imre képéről való „bajviselt, bús, konokarcú” székely legény a főszereplője, akik „keserű daccal, a sors­nak szembeszegülve” állnak, és állni is fogják a helyüket, mert „…Imre szorítja, Áron pedig… Áron nem hagyja magát”. „Minden sorából – idézi Mirk Farkas Árpádot – megszenvedettség árad…, de úgy, hogy az egész közösség szenvedéseit szivárogtatta át lényén.”

Az Erdély lelke szólal című és témájú könyvben bemutatott kilenc író között van kettő, aki nemcsak szellemi termékeinek sugárzásával, de vagyonával anyagilag is segítette, hogy megszólalhasson Erdély lelke. Ilyen volt gróf Bánffy Miklós mellett báró Kemény János, akit ugyanúgy jellemzett az öreg székely, mint egykor Orbán Balázst, aki – a vándormotívum szerint – „báró ugyan, de abbahagyta régen” Azok közé az erdélyi főnemesek közé tartozott tehát ő is, akik társadalmi rangjukkal nemcsak összeegyeztethetőnek, de egyenesen kötelezőnek érezték a kultúra, elsősorban az irodalom és a színjátszás anyagi támogatását és művelését. Kemény János – idézi Mirk Sütő Andrást – egyszer megsúgta, hogy „35 ezer hold erdeje ment rá a színházra”.

De Keményt – folytatta Sütő – „a mecénások nagy részétől megkülönböztette, hogy soha nem nézegette magát saját bőkezűségének tükrében”. Ezért hálából Petru Groza államelnök elintézte, hogy 1954-től egy mészégetőben való mészkőkulizás helyett állást kapjon a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem könyvtárában. De abban az időben, amikor még módjában volt adni, megvalósította élete legnagyobb szolgálatát, és 1926-ban a marosvécsi Kemény-kastélyban megszervezte, és Erdélyi Helikon névvel létrehozta az erdélyi magyar írók találkozóját, amire aztán a háború kitöréséig évente összejöttek. Aki ismeri az írók között soha nem múló, jó és rossz értelemben létező feszültségeket, csak az tudja igazán értékelni, hogy milyen eltökéltség és diplomáciai érzék kellett egy ilyen, kezdetben 24 fős, később még bővülő írói csoport összetartására. Keménynek minden rugalmas energiájára és sok kényelmetlenség vállalására volt szüksége, hogy történelmileg is jelentős, szép, művészi terveit ne engedje összeomlani. „Az író-mecénás halála után a helikonista barát, Jékely Zoltán által írt sírvers mindent kifejez abból, ami Kemény János volt: „Míg volt miből, mindenkinek adott: / az élete áldás volt, agapé. / Vándor, ne kérdezd, vissza mit kapott: / bátrabban állhat így az Úr elé, / hogy mindene már rég mindenkié.”

Az Erdély lelkét képviselő, Mirk László által felvonultatott szellemi honvédő sereg szemléjét az a Kányádi Sándor zárja, aki csak idősebb falusfeleitől hallhatta gyermekkorában, hogy milyen is lehetett Magyarországon élni. A szép nevű Nagygalambfalván, ahonnan – mint később maga írta – „csak indulni lehet, / s aki indul, visszajöhet”. De ha nem is Magyarországon született, jött kor, amelynek idegenszívű helytartói beléverték – ha elfeledte volna –, hová és kikhez tartozik. Én sem felejtem, hogy – mikor közös satuba szorítva éltünk – milyen áhítatos borzalommal olvastuk Belső-Magyarországon Kányádi vérfagyasztó őszinteséggel protestáló verseit, mint például az Isten háta mögött címűt a Tükör nevű képes újság egyik karácsonyi számában: „előrelátó vagy de mégis nézz uram a hátad mögé is / ott is lakoznak s örülnének a mosolyodnak”. Meg a két-, három- és tíz körömre írt Körömverseket. Ezek közül egy sincs ebben a könyvben, Mirk László csak a Csendes pohárköszöntőt és a Szelíd fohászt válogatta a kötetbe. A Küküllő menti földműves család fia nem lázad, nem átkozódik, de ezekben a szelíd intésekben is megcsillan a költő iránymutatása: „Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy, / vissza nem fognak a kátyúk…” Lehet-e ennél tömörebben megfogalmazni a nemzeti identitás lényegét és szerepét?

Végezetül felmerülhet a kérdés: kinek, kiknek készült az Erdély lelke szólal címet viselő könyv? Kik forgathatják a legtöbb haszonnal? Úgy gondolom, azon túl, hogy mindenkinek, a föltett „költői” kérdésre kézenfekvő választ ad összeállítója személyének írásom kezdetén említett „született tanársága”. Vagyis, úgy gondolom, a magyar diákok számára készült elsősorban, akiknek irodalmi ismeretei talán nem terjednek ki ilyen mélyrehatóan a múlt század erdélyi íróira, hogy „lelkük szavát” is megérthessék. S hogy ne a levegőbe beszéljek, elvégeztem szűkebb környezetemben és egy magyarországi alföldi megyeszékhely iskoláiban1 a nem éppen reprezentatív, de valamit talán mégis érzékeltető tájékozódó statisztikát: mennyire ismerik a VIII–XII. osztályos diákok a szóban forgó kötet kilenc írójának, költőjének nevét – hallomásból –, és úgy, hogy olvastak is tőle valamit? Az eredmény mindenképpen elgondolkodtató. A megkérdezett közül csak Kányádi Sándor nevét ismerte mindenki úgy, hogy olvasott is tőle, Tamási Áron neve sem ismeretlen egyikük előtt sem, de csak 80%-uk olvasmányai között szerepelt. Reményik Sándorról 90%-uk hallott, 6%-uk olvasott bármit is tőle. Kós Károlyról valamennyien tudnak, de csak kétötödük olvasott tőle valamit, Dsida Jenőnél pedig 30, illetve 20% ez az arány. Bánffy Miklósról, Tompa Lászlóról és Kemény Jánosról 40–60%-uk hallott, de csak 8%-uk olvasott is tőlük. Hogy aztán ebből az – ismétlem, korántsem perdöntő – felmérésből milyen következtetést vonhatunk le, azt mindenki döntse el magában. Mert lehet örömmel nézni, de lehet elszomorodva is, aszerint, hogy kinek milyen elvárásai vannak az erdélyi fiatalok nemzeti irodalmunk iránti tájékozottsága iránt. Aztán kedvet kapva az effajta „elemzéshez”, kérésemre egy magyarországi barátom elvégezte ugyanezt a „felmérést” – valamivel nagyobb mintán – egy magyarországi megyeszékhely elég színvonalas iskolájában. Ebből az derült ki, hogy az „anyaországi” diákok közül a megkérdezettek között kevesebben, alig több mint fele hallott a listán szereplő kilenc íróról, még ritkább az olyan diák (13%), aki olvasott is tőlük valamit. Ez különben összecseng azoknak a hivatásos olvasásszociológusoknak a véleményével, akikkel a Duna TV egyik műsorában volt alkalmam beszélgetni az 1990-es évek derekán. Nekik is az volt a véleményük, hogy a határainkon kívül rekedt magyarok általában olvasottabbak, mint az anyaországiak. Markáns különbség volt a két térség diákjainak ismeretei között abban a tekintetben is, hogy a magyarországiak között csak mérsékeltebb különbség volt Kós Károly és Kányádi Sándor, valamint a többiek ismertsége és olvasottsága között, valószínűleg ott nem helyeznek rájuk akkora súlyt a tanrendben, mint az erdélyi iskolában.

Mindebből talán megkockáztathatjuk azt a tanulságot, hogy Mirk László könyvére nagy szükség van mind a két hazában. Az egyikben inkább azért, hogy megalapozza, a másikban, hogy elmélyítse és kiszélesítse e kilenc író iránti érdeklődést és tudást. Mert mindkét helyen nagy szükség van a műveikből sugárzó identitástudat átvételére és pallérozására. Különösen, ha ilyen „kézikönyvben”, vagy tekintsük inkább „segédkönyvnek”, amit egy kiváló irodalomtanár nyújt át a nyomában járó pedagógusoknak, s közvetítésükkel a magyar ifjúságnak. Lám, Mirk László tanár úr megtalálta módját, hogy a „középiskolás fokon” való tanítás – nem helyett, hanem után – „egész népét” taníthassa.

 

* Mirk László: Erdély lelke szólal. Magánkiadás, Csíkszereda, 2021. 141 oldal.

Jegyzet

1 Harangozó Imre barátom itt is megköszönt segítségével.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is. 

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.